Pusztai Anna – Hugi története

Arany Lajos zsűritag különdíjas története.

cikkteteje

Hugi története

A nevem Hugi. Labrador vagyok. Fehér. Vagy sárga. Részletkérdés. Szeretném, ha megismernétek engem. Pontosabban az érzelmeimet. Ne csóváld a fejed haver! Igen, kutya vagyok, és vannak érzéseim. Minden kutyának vannak. Nekem főleg. A labradoroknak főleg. Szeretném elmesélni a történetem. Elmondani, hogyan kerültem ide, ahol most vagyok. És hogy hol voltam addig, amíg ide nem kerültem. Ez nem egy olyan típusú történet, ahol a rossz Gazda megveri a kutyát, meg az utcára teszi, vagy a menhelyre dobja, vagy hasonló szörnyűségek. Nem, nem rossz helyen voltam. Nem, nem bántott az akkori Gazdám. Ő jó ember volt. A legjobb, akit ismertem. Szerettem azt a nőt, imádtam. De inkább kezdem az elején. A születésemnél.
Egy kennelben születtem, fajtatiszta labrador szülőktől. Biztosan jó szülők voltak, sajnos nem nagyon emlékszem rájuk. Kis vakarcs voltam, na, ti se emlékeznétek. Csak arra emlékszem, amikor elhoztak. Vagyis elhozott. Ő. A Gazda. Egy kutya életében az a legmeghatározóbb pillanat, amikor a Gazda örökbe fogadja. Hiszen vele töltjük el az egész életünket. Ő lesz a vezérünk, a nevelőnk, a mentorunk. A mindenünk. Hazavitt, emlékszem. Kis labradorkölyök, megszeppenve a bérházban, azt se tudtam, mit kezdjek magammal. Kiderült, hogy nem vagyok egyedül, van a Gazdinak még egy Spánielje is, ő ott a falkavezér, ő mond meg mindent. Teltek az évek, nevelkedtem, nevelődtem a Gazdi mellett. Minden nap többször járunk sétálni, mulattunk a parkban, spanoltunk más kutyásokkal, a Spániellel titokban rosszalkodtunk, pasiztunk, maradékot loptunk, hol a bokor alól, hol a pultról. A Gazdi még nyaralni is elvitt minket, méghozzá a hegyekbe, jó messze otthonról, a hósipkás hegyek között túráztunk, szaladgáltunk. Esténként együtt aludtunk, egy nagy ágyban, hogy aztán másnap mindent újrakezdjünk. De a Gazdi dolgozott is. Tanár volt, olyan gyerekeknek segített, akiknek gondja volt a tanulással. És engem is belevont. És szerettem. Nem volt más dolgom, mint leülni a gyerek mellé. Csak ülnöm kellett, és néznem. És segített. Valahogy feloldódtak mellettem, és könnyebb lett nekik. Könnyebb lett olvasni, számolni, írni, beszélni. Én pedig csak hallgattam, és hallgattam. Szerettem velük lenni. De legfőképpen a Gazdival. Így ment el néhány év. Vidám évek, boldogsággal, nevetéssel, sétával és játékkal. És segítséggel. Sok gyereknek segítettünk, és jó érzés volt. De elmentek a vidám évek, és jöttek a nehezek. Fájdalommal, félelemmel, sírással és szomorúsággal. A Gazdival nem volt minden rendben. Fájt a hasa. Rosszul volt. Annyira rosszul, hogy el kellett mennie orvoshoz. Elment, és sírva jött haza. És vele együtt jöttek a borzalmas hónapok. Azt mondta nekünk, nekem meg a Spánielnek, hogy rák. Nem tudtam mi az. Csak azt tudtam, hogy rossz. Hogy fáj, és hogy szenvedést hoz mindannyiunkra. De azt mondta, hogy műthető, hogy gyógyítható, hogy van esély, hogy újra olyan legyen minden, mint régen. És elhittem. És Spániel is elhitte. Gazdi is elhitte. És a családja, a gyerekei, az unokái, a testvére is elhitte, hogy minden lehet még jó. Csak a rák nem hitte el. Megműtötték. És jól lett. Egy kis időre. Pár napra, vagy hétre, nem tudom. Reménykedtünk. Hogy lehet még ez olyan, mint volt. Lehet még vidámság, boldogság, nevetés, séta, játék, hogy segíthetünk még gyerekeknek. Járt kezelésre. És mi mindig ott voltunk. És a Család is. De egy idő után már tudtam, amit ő is. Éreztem rajta, hogy tudja, hogy nem megy. Feladta. Soha nem hittem, hogy feladja. Elhittem, hogy lehet még más. Csak ő már nem. Egy este alatt változott meg minden. Rosszul lett. Jött egy családtag, be akartak menni a kórházba. És én akkor már tudtam, hogy feladta. És Spániel is tudta. És ő is tudta. Csak mi hárman tudtuk, hogy vége. Mielőtt elment, mielőtt elvitték, odajött hozzánk. Megsimogatta a fejünket, és azt mondta, hogy minden rendben lesz. Hogy lehet még minden vidám, és boldog. Csak nélküle. És nem akartam elhinni. Egy kutya nem lehet a Gazda nélkül vidám, nem lehet boldog. Nem szaladgálhat, nem játszat, nem ugrálhat. Nem élhet a Gaza nélkül, aki felnevelte, akivel az addigi életét töltötte. Nem hittem el, hogy elmegy. De tudtam. És elment. Soha többé nem jött vissza. És mi ott maradtunk Spániellel egyedül abban a lakásban, ahol addigi életemet töltöttem. Reggel pedig elvittek. Mind a kettőnket. Tudtam, hogy akkor már nem volt velünk. Elment. A Spániellel együtt elkerültünk messzire. De legalább együtt. Egy rokonhoz, akit ismertem, és szerettem. De abban a pillanatban nem érdekelt. Gyászoltam. Gyászoltam az addigi otthonomat, a sétákat, a parkot, a játékot, a gyerekeket, a környéket. Az addigi életemet. A Gazdit. Eltelt azóta majdnem három év. A rokonnál élek. Szeretem őt, majdnem annyira, mint a Gazdit szerettem. De mégis akárhányszor nyílik az ajtó, még mindig remélem, hogy ő lép be rajta.

Pusztai Anna

Díjazott pályaművek

Támogatásával Ön is hozzájárulhat, hogy még több madár kerülhessen vissza egészségesen a természetbe!
Madárkórház Alapítvány, adószám: 18557899-1-09

Bankszámlaszám: TKSZ 59900029-10001868

Get Adobe Flash player

Friss híreink

A Pusztadoktor Magazinból

  • Darvak nyomában

  • A Hortobágyi Nemzeti Park címermadara, a daru a magyar néphagyományban kiemelt jelentőséggel bír, krúgatása az ősz egyi[...]
  • Szárnyat adó százalékok

  • Különös év ez. Olyan húsba vágó, félelmekkel teli, mondhatni tragikus. Mi lesz holnap? Sejti valaki? Ami most jött, azé[...]

Betegeink