Erdei Noémi – Morzsi emlékére

“Az én állattörténetem” – irodalmi pályázat általános iskolás kategóriájának második helyezettje

cikkteteje

Morzsi emlékére

Talán hétéves lehettem, amikor utoljára nyaraltunk nagypapa farmján. Csodálatos heteket töltöttem a nagyszüleimmel és persze Morzsival, a hűséges házőrzővel. Ezután évekig nem voltunk a farmon. Miért? A szülők nem mondták, mi nem kérdeztük.

            Egyik nyáron apa mégis elvitt engem és a húgomat a tanyára. Anya szerint a sok „kütyü” és a zajos nagyváros teljesen átvette az uralmát az életünk fölött, így az egész nyarat a nagyszülőknél kellett töltenünk. Akkor még nem gondoltam, hogy kibírom internet, wifi és barátok nélkül.

 Apáék nem aprózták el a dolgot, már a vakáció első napján elvittek minket. Az autóból kiszállva egyből megcsapta az orromat a tanya illata. Emlékszem, kiskoromban minden nyarat itt töltöttünk. Imádtam a tájat, az állatokat és nagymama süteményeit. Felhagytunk ezekkel az „apró” örömökkel, amikor a fővárosba költöztünk. Kár!

Nagypapa széles mosollyal az arcán üdvözölt minket. Az idő vasfoga őt sem kímélte. Fájt ezt látnom. Bárcsak többször jöttem volna el hozzájuk!

– Nagypapa! – kiáltott Laura, amikor megpillantotta az öreget. Papa arcára őszinte mosoly ült ki. Ő is örült a viszontlátásnak.

– Apa! – lépett hozzá apukám és szorosan magához ölelte, majd anya következett.

– Olivér hol van? Hány éves is az a csibész? – kérdezte nagyapa.

-15 – mormoltam anya háta mögött. Épp ez az! 15 vagyok, mégis a szülők döntik el, hogy hol töltöm a nyarat! Imádom a farmot, tényleg, de legalább önszántamból jöhettem volna ide, nem így!

– Hát itt bujkálsz!  – tekintett papi anya mögé. Szemei megcsillantak, amikor meglátott. Ennyire hiányoztam volna neki?

– Szia nagyapa! – intettem, de ő többet szeretett volna. Hozzám lépett és szorosan magához szorított. Tényleg hiányoztam neki!

– Menjünk be! – intett a közelben lévő kis házra. Emlékszem, mennyit játszottam a házikó előtt a kisautóimmal. Régen nagymama mindig az ablakba tette ki a frissen sült kenyeret hűlni. Olyankor a szomszéd macskái mind az ablak alá gyűltek. Én, mint a kenyér őrzője minden alkalommal elkergettem őket. Utáltam a macskákat! Az öreg Morzsit is mindig piszkálták. Vajon hol lehet a vén házőrző?
A kis házikóba lépve minden érzékemet átjárta a frissen sült almás pite illata. Hát emlékszik mama, hogy ez a kedvencem?

– Szervusztok! – fordult felénk nagyi és sorra ölelgetett és puszilgatott mindenkit.

– Mekkorát nőtettek! – kiáltott fel, miközben Laurát és engem kémlelt szemeivel. – Üljetek le, mindjárt kész az almás pite – parancsolt ránk. Szófogadóan helyet foglaltunk az asztal körül. Mindenki a „régi” helyére ült. Még emlékeznek? Nem is hittem volna!

– Jó étvágyat! – mondta mama, majd az asztalra tette az almás süteményt.

– Papa, hol van az öreg Morzsi? – kérdeztem miután lenyeltem az első falatot. Nagyapa elkomorodott. Eltűnt a mosoly az arcáról és a szája is lefelé hajlott.

– Olivér! Senki sem élhet örökké! – válaszolta. Könnyek szöktek a szemembe. Az nem lehet! Nem halhatott meg! Szükségem van rá! Letettem a villámat és kiszaladtam a házból. Anya utánam kiabált, de meg sem hallottam, csak futottam tovább.

 Keserűen indultam el ahhoz a szilvafához, aminek a tövében annak idején Morzsival üldögéltünk. Szomorúan kuporodtam le a fa alá, és néztem a távolba. A fa egy kis dombon nőtt, így szinte az egész farmot szemügyre tudtam venni. Minden ugyanolyan volt, mint régen, csak az érzés változott. Morzsi halála borzasztóan felzaklatott. Ő volt az első és egyetlen háziállatom. Mindenre emlékszem, ami ő volt. Apró mancsaira, melyekkel rám ugrott, meleg bundájára, ami miatt egész nyáron csak lihegett, füleire, amikkel minden apró neszt meghallott. Hatalmas barna szemeire, amelyekkel engem keresett, amikor elbújtam. Könnyes szemeimet törölgetve a távolban egy apró fekete kutyát pillantottam meg.

– Morzsi! – kiáltottam. Hát mégsem halt meg, csak elkóborolt! Még él! Él és itt van velem! Sebesen szaladtam lefelé a lejtőn, egyenesen a kutya felé. Fejét felém fordította, majd elindult az ellenkező irányba. Egyenesen a pajtába szalad, én pedig utána. Szorosan a nyomában voltam, már majdnem megvolt, amikor hirtelen kitért előlem, és én egyenesen a szalmakupacban landoltam.

– Kösz! – motyogtam, miközben kimásztam a szalma közül. Szemeimet Morzsira szegeztem. – Álljunk csak meg! Te nem Morzsi vagy! – jelentettem ki, mire a kutya csak vakkantott egyet. Keserűen fürkésztem a kutyust, és azon agyaltam, vajon, hogy kerülhetett ide?

– Te nem Morzsi vagy! – ismételtem. – Tűnj innen! – förmedtem rá az apró jószágra. – Nem hallod!?  – üvöltöttem rá, majd egy nagyot dobbantottam a lábammal. A kutya jól szórakozott rajtam, és játékosan ugrált lábaim között. Földre huppantam. A kis vakarcs hozzám bújt és nyalogatni kezdte kezemet. Volt valami abban a kutyában, amibe egyből beleszerettem. – Jól van, gyere ide – vettem az ölembe. – Nem a te hibád, hogy nem Morzsi vagy – mormoltam, miközben fejét vakarásztam.

 Egyszerre éreztem örömöt, fájdalmat, haragot és csalódottságot. Örültem, hogy újra a farmon lehetek. Hiányzott már a természet és a nagyszüleim is. A szívembe viszont mérgezett nyíl került Morzsi halálával, hisz minden rá emlékeztetett, és mindenhol őt láttam.  Egyetlen pillanatra elhittem, hogy Morzsi bóklászik az istállók és a pajta között nem ez a kis hülye bolhazsák!

Visszamentem a házba. Anyáék még mindig a konyhában beszélgettek nagyapáékkal. Laura, akárcsak régen, a lovakat etette és simogatta. Neki is hiányzott a farm.

-Nagyapa! – nyitottam be a konyhába. Meg sem várva válaszát folytattam. – Nézd, kit találtam! Papa elmosolyodott.

– Szevasz Fickó! – guggolt le a kutyához. – Ezek szerint már megismerkedtetek – monda szelíden.

– Mondhatni – vontam meg a vállamat.

– Az ő kölyke – mondta a kutyus fejét vakargatva. Erre nem tudtam mit válaszolni, csak csendesen bólintottam.

– Gyere! Mutatok valamit – intett nagyapa. Engedelmesen követtem, Fickó a nyomomban baktatott.

 – Megjöttünk – közölte papa. Felemeltem lógó orromat és megpillantottam egy sírt. Egy hatalmas fából készült kereszt volt a földbe dugva. Egyszerű, mégis szép volt. Közelebb léptem hozzá. Leguggoltam elé, csak akkor vettem észre, hogy Morzsi neve volt  a keresztbe vésve. Ez az ő sírja! Nagyot dobbant a szívem.

– Morzsi! – kiáltottam, de nem hallotta. Többé már nem is fogja. Az emlékek teljesen elöntöttek, amikor kezembe vettem a kereszten lógó nyakörvet. Istenem miért? Miét vetted el tőlem!?

– Olivér! Minden rosszban van valami jó – mondta nagypapa, mintha csak a fejemben olvasna.

– Ugyan mi lenne jó abban, hogy Morzsi meghalt? Halljam! –szaladtak ki belőlem a szavak. Szégyelltem magam a faragatlanságom és a tiszteletlen beszédem miatt, de ez akkor nem érdekelt. Válaszokat akartam! Akkor és ott!

– Itt van Fickó. Ugyan azt éli át, amit te. Neked szükséged van egy kutyára, neki pedig egy gazdára – magyarázta higgadtan papa. – Adj neki egy esélyt! Hidd el, őt is tudnád szeretni! Ő is szeretetre vágyik – mondta, s szinte könyörgött a tekintetével. Szeme könnybe lábad . Elgyengültem. Ismét a földre rogytam, akár csak a pajtában. Arcom a kezembe temettem. Add vissza nekem Istenem! Ígérem, nem engedem el többé, csak hozd vissza nekem! Hozd vissza hozzám… Az az átkozott korcs már megint az ölembe akart mászni!

– Nagyapa, értsd meg, ő sosem lesz Morzsi. Soha! – válaszoltam nyugodtabban.

– Nem is állítottam azt, hogy olyan, mint a te Morzsid, de azért őt is tudnád szeretni hidd el. Még ha fele annyira is – mondta nagypapa, s kék szemei csillogtak. Talán megéreztem a remény édes ízét, amikor elhúztam a számat.

 – Rendben. De a te sarad lesz, ha nem sikerül – nevettem, de a torkomat továbbra is mardosta a sírás.

– Biztos vagyok benne, hogy ez a barátság egy életre szól majd – biztatott papi. Fickó mellém jött és nyüszíteni kezdett. Ha ember lenne, most biztosan sírna. Leguggoltam hozzá és kezemet a fejére helyeztem. Óvatosan vakargatni kezdtem. Alig értem hozzá. Féltem, hogy őt is elveszítem. Bár az eszem azt mondta, haragudnom kellene, a szívem abban a pillanatban beleszeretett.

– Semmi baj. Ketten átvészeljük – mosolyogtam.

 Akkor és ott történt valami. Valami furcsa, mégis csodálatos. Létrejött közöttünk az a láthatatlan kötelék, ami minden kutya és gazdája között megvan. Simogató érzés volt. Fickó szeretete kezdte begyógyítani a Morzsi halála által keletkezett sebet a szívemben és a lelkemben. Talán őt is tudom majd szeretni!

– Gyertek, kezd sötétedni – intett nagyapa a ház irányába. Teljesen megfeledkeztem az idő múlásáról.

– Rendben-bólintottam majd egy utolsó fájdalmas pillantást vetettem a sírra. Nem tudtam sírni. Egyszerűen annyira fájt, hogy könnyekkel nem lehetett elmondani.  A visszafele úton Morzsi helyett Fickó ugrált lábaink között.

– Menj, köszönj el a szüleidtől. Én addig megetetem a lovakat és bezárom a baromfikat – mondta nagyapa, majd sarkon fordult és elment az istálló felé.

Igaza volt papának, anyáék már éppen indultak, amikor betoppantam. Laura nagymama mellett áll és szorosan átölelte. Szerintem még sírt is. Laurának rendkívül érzékeny szíve van. Emlékszem, egyszer sírt, mert anya megölt egy pókot a szobájában.

– Azt hittem el sem köszönsz bajnok! – mosolygott apa, majd hozzám lépett és magához ölelt. Egyszer, egyetlen egyszer rúgtam egy győztes gólt egy futball bajnokságon. Azóta bajnoknak hív. Pedig ennek már legalább 6 éve. Azóta labdához sem értem, magam sem értem miért.

– Vigyázz magadra bogaram – szipogta anya. Már értem kitől örökölte Laura az érzékenységét. Utálom, amikor apa bajnoknak nevez, de ezerszer jobb, mint anya lányos becenevei. Könyörgöm, 15 éves fiú vagyok! Hahó!?

Szorosan ő is magához ölelt, majd beült apa mellé az autóba. Az ablakot lehúzva integettek nekünk. Mosolyogtam, mégis mart az a tudat belül, hogy egész nyáron nem fogom látni a szüleimet. Ezek szerint én is örököltem valamennyit anya lágy szívéből.

Elmentek, mi pedig maradtunk. Az egész nyarat nagyapáéknál töltöttük. Fickóval minden nap kilátogattunk a sírhoz. Laura még virágot is hozott Morzsinak. Bár szomorúan indult, mégis életem legszebb nyarát töltöttem a tanyán. Morzsi emlékével és Fickóval.

Erdei Noémi

Felkészítő tanár:

Kedves Enikő

Díjazott pályaművek

Támogatásával Ön is hozzájárulhat, hogy még több madár kerülhessen vissza egészségesen a természetbe!
Madárkórház Alapítvány, adószám: 18557899-1-09

Bankszámlaszám: TKSZ 59900029-10001868

Get Adobe Flash player

Friss híreink

A Pusztadoktor Magazinból

  • Darvak nyomában

  • A Hortobágyi Nemzeti Park címermadara, a daru a magyar néphagyományban kiemelt jelentőséggel bír, krúgatása az ősz egyi[...]
  • Szárnyat adó százalékok

  • Különös év ez. Olyan húsba vágó, félelmekkel teli, mondhatni tragikus. Mi lesz holnap? Sejti valaki? Ami most jött, azé[...]

Betegeink