Pesti Krisztián – Kutyaszeretet

“Az én állattörténetem” – irodalmi pályázat közép-iskolás kategóriájának második helyezettje

cikkteteje

 

Kutyaszeretet

 kutya

Mint a legtöbb kisgyerek, születésnapomra én is kiskutyát kértem ajándékba.              Nagyszüleimnek volt ugyan már egy Picur névre hallgató fehér színű és barna foltos fejű kistacskója, de én sajátot szerettem volna.

Egy nap a papám azzal a hírrel jött haza, hogy egyik munkatársának, Peti bácsinak a Mázli nevű kutyájának kölykei lesznek. Szólni fog, ha itt lesz az ideje. Nagyon lassan telt az idő. Minden nap egy örökkévalóságnak tűnt. Minden nap azzal állítottam haza az iskolából, hogy van-e valami hír. Két hét után szólt Peti bácsi. Akarsz-e még kiskutyát? Nem gondoltad meg magad? Én boldogan ugrottam a nyakába, és azt kérdeztem, hogy hol a kiskutya. Ő rám csodálkozott, hogy én azt hittem, hogy itt van a zsebében. Aztán elmesélte, hogy tegnap születtek.

– Négy apró kölyök, ebből majd választhatsz, ha kicsit nagyobbak lesznek. Még nagyon picik, és nem is látnak – mondta egy lélegzetvétellel.

Én módfelett elkeseredtem, hogy mit kezdjek egy vak kiskutyával. Peti bácsi azt felelte, hogy párnap múlva már látni fognak. Aztán majd az anyjuk hat hétig szoptatja őket, addig nem szabad elvenni mellőle.

– Ha letelt ez az idő, ismét szólok, és jöhetsz kiválasztani, amelyiket akarod.

Hát én már most is mentem volna, de nem lehetett. Egy hideg, szeles téli vasárnap reggel én már nem bírtam tovább várni, és mondtam a papának, menjünk el, hátha már a kicsik megnőttek, és láthatom őket. Elmentünk Peti bácsihoz, és kértem, mutassa meg a kiskutyákat. A falusi ház hátsó udvarán volt az istálló. Abban egy csacsi, két tehén, egy ló, sok tyúk és kacsa volt látható, de a kutyák sehol. Félve kérdeztem meg, hogy a kutyákat hol találom? Peti bácsi egy félre eső kis sarkot mutatott. Ám én ott csak egy kupac szalmát láttam. Ahogy közelebb léptem, halk nyöszörgést hallottam, majd megpillantottam egy fekete kis buksit és két ragyogó fekete szemet. Ijedten nézett rám, az idegenre.

– Ne menj közelebb hozzá, mert félti a kicsiket, és haragos lehet.

– De hát hol vannak a picik? – kérdeztem.

– Várj egy kicsit, legyél türelemmel, éppen szopnak.

Peti bácsi odament az alomhoz, és kissé széthúzta a szalmát. A szám is tátva maradt a gyönyörtől. Mázli az oldalán feküdt, a négy csöppség pedig anyjukhoz bújva igyekezett jól lakni. Megható látvány volt! Most már megértettem, miért kell várnom, hogy az enyém lehessen egy kiskutya.

– Mikor megnőnek, kérem, szóljon!

– Úgy lesz! – felelte a gazda.

Mi pedig elindultunk haza a papával. Egész úton csak beszéltem és beszéltem, hogy ilyen meg olyan aranyosak, hol lesz majd a helye, ha itthon lesz, a kiválasztottamnak. Csak éppen arról nem beszéltem, hogy a költségeket ki fizeti.

– Milyen költségeket? – kérdeztem vissza az ezt firtató kérdésre. – Hát nem ingyen van?

– De igen, ingyen elhozhatod, aztán orvoshoz is kell vinni, mert oltást kell, hogy kapjon. Aztán meg ennivalót se ártana venni – mondta a papám.

– Van nekem zsebpénzem, azon majd veszek neki tápot – mondtam én öntudatosan.

Így mire hazaértünk, minden fontos dolgot megbeszéltünk. A napok és a hetek nem akartak múlni, olyan ólomlábakon járt az idő, mintha sosem akart volna eltelni a hat hét. Aztán egyszer mégis megcsörrent a telefon, hogy mehetek a kutyusomért.

– Jól meggondoltad? – hangzott el a papám megerősítésre váró mondata.

– Igen, csak hát az a baj, hogy minden zsebpénzem elfogy majd az eltartására, de majd a mamám is beszáll a költségekbe biztosan.

Autóval mentünk el érte, és én egy dobozt puha ruhával béleltem ki, hogy ebbe teszem majd bele a kiskutyát. Mikor megérkeztünk, az udvaron anyjuk körül ugrándozott és szaladgált a négy kölyök. Egy fekete egy fehér tarka és kettő világosbarna. Egyik kis barnának csak egy kis csonk volt a farka helyén. Elcsodálkoztam rajta. Ezt Peti bácsi észrevette, és azt mondta, hogy a többiek játék közben leharapták, mert ő volt a leggyámoltalanabb köztük. Hát én most melyiket válasszam? Egyik aranyosabb, mint a másik. Míg én el voltam ámulva a látványtól, az egyik kis barna, amelyiknek nem volt farka, a lábam elé feküdt, és így nézett fel rám. Már nem volt kétség, hogy nem én, hanem ő választott ki engem. Ettől aztán még nagyobb volt a boldogságom. Félve és óvatosan öleltem magamhoz, és a dobozba tettem. Mindjárt fel is avatta, és elindultunk vele a nagyvilágba. Az úton azon gondolkodtam, mi legyen a neve. Azt mondtam, amilyen név van a naptárban az lesz a neve. Gizella napja volt aznap, így Gizinek neveztem el.

Otthon a nappaliban volt a helye a dobozban. Egyelőre, amíg kicsi, ez is jó lesz, mert belefér, aztán később majd máshol kap helyet. Ahogy megszokta az új környezetét, saját helyet választott, a papa foteljét. Boldogan nyúlt el benne, huncut szeme mintha mosolygott volna, hogy kitúrta a ház urát a helyéről. Igazi családtag lett, még az ágyamban is fekhetett. Játék után jól érezte magát, és békésen elszundikált. Én ekkor még kisgyerek voltam, és nem gondoltam volna, hogy egy kis állatot így lehet szeretni. Sokat labdáztunk, szaladgáltunk a kertben, és sétálni is én vittem. Ha megcsörrent a lakás kulcsa, ő ugrált örömében, mert tudta már, hogy ilyenkor sétálni megyünk. Mivel családi házban laktunk, pórázt nem tettem soha a nyakára, mert megtanítottam neki, hogy mindig a járda belső felén szabad csak mennie. Előttem járt pár méterrel, aztán meg-megállt, hátrafordult, hogy én is ott vagyok-e, aztán sietősen ment tovább. Egy-két bokrot, házsarkot is megjelölt magának.

Egy barátságtalan esős délután is sétálni indultunk. Én visszaléptem még a kaputól, hogy esernyőt is vigyek, ám az ajtót kissé nyitva hagytam. Ő úgy gondolta, hogy majd jön a gazdi is, és egyedül vágott neki az útnak. Mire kiértem, már nem találtam a kiskutyámat. A keserves sírástól és a szakadó esőtől folyt a könnyem az arcomon végig. Most hol keressem, hova tűnhetett? Szaladtam be a lakásba, és alig érthetően mondtam, hogy nincs meg a Gizi. Kerékpárral jártam végig a környező utcákat, benézve mindin bokor alá. Mama és papa is keresésére indult, először az udvaron, a lakásban, majd becsöngetve a szomszéd házakba, hogy nem látták-e a kutyámat. Közben este lett, de nem találtuk meg.

– Hát most mi lesz? – kérdeztem a papától.

– Ma már nem tehetünk semmit, le kell feküdnöd, majd holnap ismét keresni fogjuk, talán haza is jön – kaptam feleletet, mely csak kissé nyugtatott meg.

Én ugyan lefeküdtem, de aludni nem tudtam, folyton rá gondoltam, hogy biztosan fázik, éhes, és megijedt az autók zajától, és elmenekült. De vajon hova? Elfáradva a sírástól merültem álomba.

Reggel, mivel szombat volt, és nem kellett iskolába menni, ismét a keresésére indultunk. Ez alatt az idő alatt a másik kutya ki és befutkosott a lakásba, nem értette a mama, hogy mi találta. A szomszéd néni csengetett be. Azt kérdezte, mi baja lett a Gizinek?

– Hogyhogy mi baja? – csodálkoztam rá.

– Hát tegnap délután a busz alá szaladt, ezt az ablakból láttam. Kimúlt? – kérdezte.

Mi csak álltunk, és szó nélkül egymásra bámultunk. Tetem vagy vér nem volt a ház előtt. Hát akkor hova lett? Picur ismét kifutott az udvarra, majd hátranézve várta, hogy valaki megy utána, mintha mutatni akart volna valamit. Szomorú tekintetével azt kérdezte: „Hol a társam?”

Én leültem az udvar közepére, és a csodára vártam. A kis fehér kutyus talán érezte a bánatomat, és ő is mellém telepedett. Megsimogattam, és mondtam neki, hogy hiányzik a Gizi, segítsen megtalálni a drága kiskutyám. Ekkor ő hirtelen felugrott, és lefutott a pincébe. Soha eddig ez nem fordult elő. Hívtam, hogy jöjjön fel, de csak nem jött. Lementem hát érte, hogy felhozzam, mert magasak a lépcsők, gondoltam, felfelé nehezebb a járás, nem tud felugrani. Mikor leértem a pincébe, a látványtól földbe gyökerezett a lábam. A sarokban ott feküdt az én kiskutyám, és a Picur mellette. Fejét a Gizi oldalára tette, és a kutyám hátsó lábát nyalogatta. Szaladtam fel, hogy hívjam a papát, mert megvan a Gizi. A papám óvatosan alányúlt, nehogy még nagyobb kárt okozzon, és egy ruhára téve átvittük a szomszédba, aki állatorvos volt. Ő gondosan megvizsgálta, fájdalomcsillapító injekciót adott neki. Azt mondta, hogy állatai szerencséje volt a kutyámnak, hogy ezt a balesetet túlélte. „Csak” a hátsó combja tört el meg az orra, belső sérülése nincs. „Kíméletesen etessük és tartsuk melegen.” – hangzott még az orvosi intelem. Az ágyam mellett készítettem neki meleg helyet, hogy mindig figyelhessem, jól van-e. Sosem feledem azt a fájdalomtól könnyes szemet, ahogy rám tekintett. Időbe telt, míg teljesen felépült. Finom falatokkal kínálgattam, de pár napig nem igen evett, csak feküdt, és fel-felnyüszített a fájdalomtól, amikor meg akart fordulni. Sok szeretettel, simogatással voltunk iránta. Picurnak is a legjobb falatokat adtam az ebédemből, a hús az övé volt köszönetem jeléül, hogy megmentette a kiskutyámat.

Ezután még nyolc évig éltünk boldogan baj nélkül. Az utolsó évben daganatos beteg lett, megoperálták, de újra visszanőtt neki. Tudtuk, hogy már csak napjai vannak hátra, mert szörnyen szenvedett. Én a városban voltam, mikor a mamám telefonált, hogy siessek haza, mert már alig él. Azonnal otthon voltam, rám emelte fásult tekintetét, kettőt pislantott és kimúlt. Óriási fájdalommal a kert egy sarkába temettük el, ahol azóta is mindig van egy virág.

A következő évben születésnapomra a menhelyről hoztunk egy kiskutyát. A ketrec elé tóduló sokaságból ezúttal én választottam ki egy zsemleszínű hosszú szőrű kiskutyát, Zsömi lett a neve. Nagyon szeretem őt is, de Gizit sem fogom elfelejteni soha. Talán ha az emberek is így segítenének, és szeretnék egymást, ahogy tették a mi kutyusaink, mennyivel szebbé tehetnénk az életünket. És persze nem lenne olyan sok dobozban, zsákban az út szélére kidobott kutya.

Pesti Krisztián

Felkészítő tanár:

Illés Csaba

Díjazott pályaművek

Támogatásával Ön is hozzájárulhat, hogy még több madár kerülhessen vissza egészségesen a természetbe!
Madárkórház Alapítvány, adószám: 18557899-1-09

Bankszámlaszám: TKSZ 59900029-10001868

Get Adobe Flash player

Friss híreink

A Pusztadoktor Magazinból

  • Darvak nyomában

  • A Hortobágyi Nemzeti Park címermadara, a daru a magyar néphagyományban kiemelt jelentőséggel bír, krúgatása az ősz egyi[...]
  • Szárnyat adó százalékok

  • Különös év ez. Olyan húsba vágó, félelmekkel teli, mondhatni tragikus. Mi lesz holnap? Sejti valaki? Ami most jött, azé[...]

Betegeink