Mázsa Viktória – Az én állattörténetem

“Az én állattörténetem” – irodalmi pályázat zsűri különdíjasa

cikkteteje

 

Az én állattörténetem

Az én történetem a lovakkal már kisgyermek koromban kezdődött, hiszen szinte a lóversenypályán nőttem fel. Hét éves koromtól majdnem minden Zala és Vas megyei fogathajtó versenyen részt vettem.

Amit most elmesélek, két igaz történet két szálon futva, de talán majd valaha összeérnek.

2014. tavaszán a kis falum határában a testvérem talált „nekem” két gyönyörű, Nóniusz kanca csikót. Koromfeketék, vadak, jókedvűek, betöretlenek és elhanyagoltak voltak. A gazdájuk megengedte, hogy foglalkozzak velük, sőt idővel a régi ütött-kopott kék kötőféket is lecserélte két vadonatúj pirosra, mondván, hogy „két szép lánynak két szép kötőfék jár!”  Természetesen „kezelésbe vettem” őket. Először csak a villanypásztoron kívül maradva ismerkedtem velük. Féltek, bizalmatlanok voltak, mert ahonnan jöttek, sokat bántották Őket. Nem bíztak az emberben. Amikor csak tehettem, kimentem hozzájuk, bizalmat építeni. Gyorsan haladtunk. Az egyikük – ­nevezzük Bajnoknak, hisz civilben is ezt a nevet viseli­ – különösen barátkozó volt és napról napra közvetlenebb. 2 hónap múlva ráültem nyereg és kantár nélkül – ez első hallásra hihetetlennek tűnhet, talán én is megmosolyognám más történetében, de egy barátnőm rendszeresen elkísért ezekre az alkalmakra, aki fotók százával örökítette meg a fontos pillanatokat. Ezek a fényképek a mai technológiának köszönhetően hitelesen igazolják a történetek időpontját -. Elmondhatatlanul boldog voltam és boldog vagyok, ahányszor ráülök, és Ő békésen legelészik alattam. A társa, Pici, aki kis fehér jelzést visel magán, távolságtartó, bizalmatlan, félénk volt. Gyakran csipkedett, ami a lovak világában egyértelműen az ellenségeskedés és támadás jele. Ma már azt gondolom, inkább féltékeny volt, hiszen Bajnokkal többet foglalkoztam, mint Vele, mert Ő gyakran csipkedett. Ezért féltékeny volt és csipkedett, én ezért Bajnokkal többet foglalkoztam… szóval ez egy ördögi kör volt, amit akkor még nem láttam.  De a kapcsolatunk ez év áprilisában gyökeresen megváltozott.

Egy vasárnap délután hűlt helyüket találtuk. Elszöktek! Telefonálások, nyomkövetések, kétségbeesett kiáltások hosszú sora… majd több órás keresés és több, mint 30 km megtétele után végre megpillantottam a távolban a két fekete foltot a piros kötőfékekkel a fejükön. A rettenetes félelmet alig váltotta fel a megkönnyebbült boldogság, máris újra éledt a rettegés és a kétségbeesés: április lévén túl sok permetes repcét legeltek – közelről nézve sárgák voltak, nem feketék. Vajon túlélik-e a mérgezést? Állatorvos, injekció és lassan vánszorgó kritikus 48 óra következett. Ezúttal istállóba kötve. Itt szelídült meg a kicsi Pici lovam, mert érezhette, tudta, hogy bármit megtennék érte, de félnie soha nem kell tőlem.

Ezután megéltünk néhány felhőtlen boldog hónapot, mígnem július 3-ra virradtunk…  A reggeli látogatás majdnem tragédiába torkollott. Zabot kaptak a lovak. Normális esetben ez teljesen normális dolog lenne, de szegény Bajnok majdnem megfulladt! Felszagolt a levegőbe, nyögött, köhögni próbált, hátát púposította, fuldoklott. Kétségbeesett telefonálások, segítségkérés, jajveszékelés, imádkozás nekem – neki a fuldoklás, orrán és száján hatalmas váladék buborék. Lefeküdt! Ne! Hempergett! Neee! Felállt! Végre! Még mindig fuldoklott! Masszíroztam a nyelőcsövét, az Égieket kérve, hogy muszáj itt hagyniuk, mert Picinek is és nekem is szükségem van rá! Végül, úgy negyed órás haláltusa után úgy döntöttek, itt hagyják! Köszönöm! Korai volt az öröm! Az etető melletti, életért vívott küzdelem során csúnyán felsértette a lábát, már a patáján folyt a vére. A tulajdonosa ugyan kihívta az orvost, de mivel engem máshová szólított a kötelesség, ők nem tudták megfogni Bajnokot. Péntek lévén, az orvosi vizit hétfőre maradt. Akkor sem volt jobb eredmény. Orvosunk kis zöldfülű növendéket küldött, akinél még gyulladáscsökkentő injekció sem volt, de még le sem fertőtlenítette a sebet! Persze jó pénzért. Adott ugyan egy sprayt, amitől szegény Bajnok a világból is kiment volna félelmében, ha nincs megkötve az egyik fához. Most mi lesz? Kánikula, legyek, gyulladás… mit kezdjek vele? Először az orvos által adott kék spray-vel próbálkoztunk, de hatástalannak bizonyult. Ekkor anyu segítségével algás sebkötözővel kötöttük be a lábát, amiről az a hír járja, hogy kiszívja a gennyet a sebből. Ez a sebkötöző tudta a dolgát, jobban, mint az orvos, mert remek munkát végzett. Minden reggel és este átkötöttük a sebet: Betadin, kamilla, kötés. Először levette a felrepedt bőrt, – ami csak arra volt jó, hogy a baktériumok tanyázzanak alatta-, majd szorgalmasan szívta ki a gennyet a sebből. Amikor már „csak” a nyers hús maradt, genny nélkül, útifű levelét préseltünk, azzal húzattuk össze a sebet. Ha kicsit gennyezett, kötszer, majd újra útifű. (Az útifüves pakolást egyébként Maria Treben könyvéből lestük el). Döbbenetes volt az a bizalom, amit az a kis állat irántunk tanúsított. Tenyérnyi nyílt sebét kötözgettük, mosogattuk, kenegettük, a beleragadt legyeket az ujjunkkal a sebbe nyúlva szedegettük. Soha eszébe sem jutott, hogy megrúgjon bármelyikünket is. Ha igazán fájt neki, megemelte a lábát és tartotta vagy a hasa alá húzva jelezte, hogy most aztán már elég legyen! Tehát a bizalom kölcsönös, hiszen mi is tudtuk, hogy nem bántana és Ő is tudta, hogy segítünk rajta! Azt hiszem, nem túlzok, ha azt állítom, a csodával határos volt a gyógyulása is. Július 6-án kezdtünk tanakodni, hogy mit kellene tenni, augusztus 10-én pedig csak egy forradás jelezte, hogy valami történt. Egy hónap és néhány nap, antibiotikum és orvos nélkül. Kétségem sincs, hogy Bajnokot is, ahogy Picit a csavargást követő éjszakán a szeretet és a gondoskodás gyógyította meg.

A történet másik fonala egy kedves barátom és edzőm két lovával fűz össze. Természetesen véletlenül Ők is Nóniuszok, így Ők is feketék, csak Ők fiúk. Azaz csődörök lennének, de csikó korukban egy kis beavatkozás során most már heréltek. Lord koromfekete, mint Bajnok, Lucky fehéret is visel, mint Pici. Ők fogatlovak, én pedig egy szerencsés segédhajtó vagyok. Persze a szerencse itt is elpártolt kis időre, így itt is életet kellett menteni, csak ez esetben emberéletet is. Ez év augusztus 2-án életünk legnagyobb versenyére készültünk, ráadásul hazai pályán. Reggeli bemelegítés gyanánt befogtuk a lovakat, de kifogni már nem tudtuk Őket. Az utolsó percekben, amikor leszálltam a kocsiról, hogy a selybát eligazítsam, a lovak megvadultak, őrült rohanásba kezdtek a karámban, így az egyik fordulónál szegény hajtó leesett a kocsiról, fejjel az oszlopnak. Azonnal eszméletét vesztette, a fejéből, a füléből, a szájából ömlött a vér. Ahogy Ő leesett, magával rántotta a hajtószárat is, ami a kocsi kerekére tekeredett, de úgy, hogy szegény Lucky fejét teljesen hátrafeszítette a hátára. Lefeküdt a földre, nem kapott levegőt. Nem nagyon tudtam, mit tehetnék, hiszen csak terveztük, hogy teszünk egy kést a kocsiszekrénybe szükség esetére, de nem tettük meg. Mivel a szár feszült, azt nem tudtam kicsatolni, ezért nem volt más megoldás, mint a pofaszíjat kicsatolva megszabadítsam a zablától, ezzel megállítva a fulladozást. Ezután Lucky felkelt, Lord megijedt és újra őrült vágtába kezdtek. A lovak a következő körnél majdnem feltaposták a barátomat, majd kirohantak a mezőre. Ezért őket nem lehet okolni, hiszen eddig mindig volt szárkezelés, a hangunkat is hallották, nehezebb volt a kocsi a súlyunk miatt, de most mindez hiányzott. A két ló magára volt hagyva, az új helyzetet nem tudták kezelni és a fogatlovaknál nagyon fontos a ló és ember közti kommunikáció a hajtás során. Szerencsére volt velünk egy talpraesett, segítőkész fiú, aki rögtön tudta, hogyan segítsen. A balesetet szenvedett férfit, kis idő után, a mentők kórházba szállították, de Ő ebből a rémtörténetből nem emlékszik semmire. Szerintem jobb is így. Közben a két ló a kocsit vonszolva visszarohant a rétről, ahol fordultak egyet. Ami itt fogadott, szintén nem kívánom senkinek! Most rajtam volt a sor, hogy eléjük álljak, hisz ha két ló kirohan a közútra rettentő károkat tudnak okozni, a segítőnk pedig a mentősökkel volt elfoglalva. Így hát vettem a bátorságot és mivel a szemző miatt oldalra nem láttak, csak előre, nem tudhatták, hogy az éppen épülő körkartám egyik oszlopának futottak neki, ahová megint szegény Lucky feszült fel. A félelemtől először nem is tudtam mit tegyek, aztán gondoltam, a lovak itt így nem maradhatnak, szóval próba szerencse, elkezdem őket kifogni, azt remélve, hogy nem lesz semmi baj. Sikerült is. Majd bevezettem a helyükre a halálra rémült lovakat. Nem tudom, honnan volt elég erőm és bátorságom, de mára már kétségem sincs, hogy veszély és szükség esetén hihetetlen erő képes felszabadulni az emberben. Főleg akkor, ha egy másik életet mindenáron meg akar menteni, akár a saját épségét is kockáztatva.

Szerencsére a segítőm, edzőm és jó barátom mára teljesen meggyógyult, és mivel nem emlékszik semmire, újra edzünk a tavaszi versenyekre, bár napokig volt életveszélyes állapotban.

Azt gondolom, amit 16 évesen megéltem, azt útravalónak adta mellém az Élet. Akkor borzasztó volt megélni, de még a mai napig sem egyszerű visszagondolni rá. Azt tartja a mondás: „Ami nem öl meg, az megerősít” – hát… még szerencsére itt vagyok.

A két történet fonala talán valaha összeér… Igen, talán a tegnapi, a holnapi edzések nem csak a jövő év versenyeire készítenek fel. Talán rajtvonalhoz állhatok, mint hajtó, az én két gyönyörű lovammal is, Bajnokkal és Picivel, akiknek még más valaki a tulajdonosa, de a gazdájuk már én vagyok.

Akkor majd a cél felé vágtatva mindhármunk „haját” tépi a szél, de nem azért, hogy ezzel akadályozzon minket, hanem lobogtatja, mint a győztesek zászlóját…

Úgy terveztem, a történethez nem teszek hozzá és nem veszek el belőle. Csak az egyiket sikerült betartanom. Nem tettem hozzá, mert minden szó úgy igaz, ahogy leírtam. Kihagyni néhány részletet muszáj volt, különben könyvet kellene írni, de most nem az a feladat.

Mázsa Viktória

Felkészítő tanár: Tóth Csilla

Díjazott pályaművek

Támogatásával Ön is hozzájárulhat, hogy még több madár kerülhessen vissza egészségesen a természetbe!
Madárkórház Alapítvány, adószám: 18557899-1-09

Bankszámlaszám: TKSZ 59900029-10001868

Get Adobe Flash player

Friss híreink

A Pusztadoktor Magazinból

  • Darvak nyomában

  • A Hortobágyi Nemzeti Park címermadara, a daru a magyar néphagyományban kiemelt jelentőséggel bír, krúgatása az ősz egyi[...]
  • Szárnyat adó százalékok

  • Különös év ez. Olyan húsba vágó, félelmekkel teli, mondhatni tragikus. Mi lesz holnap? Sejti valaki? Ami most jött, azé[...]

Betegeink