Hortobágyi Madárpark - Madárkórház Alapítvány

Szajkómentés

Tudom, hogy szeretitek a madarakat, ezért elmondok egy igaz mesét nektek. Történetem 2013. május 25-én, egy szombat délután kezdődött.

Édesanyámmal sétáltunk a Feál sulim felé. Arra lettünk figyelmesek, hogy a fák között hangos, kétségbeesett károgással ugrált egy madár az úttest felé. Szinte a semmiből előszaladt egy tacskó keverék, a madárra vetette magát. Bekapta szegénynek a szárnyát, ekkor anyum odaszaladt, elkergetni a négylábút. Végre megjelent a blöki két gazdája, így a kutya elengedte a fiókát, megszabadult. Elugrándozott a ház faláig, fájt a szárnya, a lába is, nehezen, de sikerült megfogni.

Akkor láttuk, a kék szárnytolláról, hogy szajkó csemete, valószínűleg kiesett a fészekből, mert még alig tudott repülni.

Tanakodtunk, mi legyen vele? Elhatároztuk, ha már megmentettük, hazavisszük.

Lakásának a tengerimalac régi ketrecét szántuk. Szegényke nagyon sokat vergődött új lakhelyén, ezért kértünk ismerősöktől nem használt kalitot.

Kaptunk is, ez már kicsit kényelmesebb lett. Elhatároztuk anyummal, készítünk neki, mármint Babának, egy röpdét, érezze magát kényelmesen. Egy hétvégén összeraktuk új lakhelyét anyummal, amely 1mx1mx60cm-es lett. Adtunk Neki csavart fűzágat, és egy kivágott flakont, melybe elrejtheti az ennivalóját. Kapott kókusztrambulint, melyre mindig leugrik, ha közelítünk hozzá. A röpde akkora lett, hogy anya is, én is belférünk, de csak külön-külön.

Tudjátok , hogy mivel táplálkozik egy szajkó ? Fogadom, hogy nem , ezért felsorolom étrendjét, tehát , alma, vackor, szilva, szőlő, répa nyersen és főzve, uborka, dió, mogyoró, csirkemáj, rántott hús, főtt tojás, saláta, lisztkukac, paradicsom, szóval Baba mindenevő. El ne felejtsem, hogy IMÁD a langyos vízben fürdeni, ilyenkor lakosztálya úszik. A neve azért lett Baba, mert nem tudtuk a nemét. Mára már tudott, hogy fiú, mivel anyumnak szépen tud udvarolni, felborzolt tollal, kedvesen énekelve.

Július egyik délutánján a szoba bukóablakát nyitva hagytuk, Baba röpködött a szobában, észrevette az ablakon a rést, s usgyi, kirepül!

Bánatosan kerestük a környéken, eredmény nélkül. Próba szerencse megjegyzéssel anyum feltette a facebookra eltűnését, hátha megtaláljuk.

A CSODA A HARMADIK NAPON MEGTÖRTÉNT ! A tizedik kerület egyik kertes házából jelezték, egy -eddig ott nem látott ! – madár a paradicsomot dézsmálja . Feltették fényképét az internetre, Baba nézett ránk. Bepattantunk anyukám barátnőjének autójába szajkónk mogyorós tálkájával és egy macskahordozóval, elindultunk a megadott helyre. Madarunkat nem láttuk, én már megint sírtam, hogy hiába jöttünk, de unszolásra elkezdtem énekelni, amit otthon szoktam a röpdénél. Egyszer csak előkerült Baba, megtámadta a mogyoróstálat.

Szegényke nagyon fáradt lehetett, mert beugrált a hordozóba. Azt még nem mondtam, hogy minket is meglepett, de a szajkók nem lépnek, csak ugrálnak. Szoktuk is mondani Babának:   -Mit ugrálsz te nagy veréb ?

Madarunkat kirándulása előtt beneveztük az Arrabona Díszmadár- és Kisállattenyésztők Egyesület felhívására.

Kirándulása ,illetve újra itthonléte óta csak beszélget az erkélyen ugráló cinkékkel, vagy hangosan károg, amikor a vonuló varjakat látja. Amikor szabadon röpköd a szobában, az ablakot elkerüli!

Szókincse napról napra bővül, hol nyávog, ugat, fütyül , köhög, szüttyög, kacag. A rádiót mindig bekapcsoljuk, ha elmegyünk otthonról, már megtanulta a KlasszFM a rádiót, és hogy veled vagyok. Ha hazajövünk hangos kiabálással köszönt, amíg nem lát senkit, kiabálja: anya, anyu, Alina, mama. Amint meglátja valamelyikünket, beszél, produkálja magát.

A győri egyesület és az állatszeretők nagyon együtt éreztek velünk. Drukkolásuk eredményeként majd elfelejtettem , Baba megnyerte a legtöbb szavazatot kapott madárnak kijáró első helyezést 2013. októberében.

Édesanyámmal leutaztunk Győrbe , átvenni az emléklapot és a serleget, melyet Baba nyert.

Eddig is szerettem a madarakat, de Baba ittléte óta azt is tudom, hogy nem csak a kutyák ,macskák ragaszkodóak, de a megmentett tollasom is.

Így loptunk be egy kis természetet lakásunkba, minden nap örömteli, kutyusunkkal jó haverok.

Sinkó Alina Eszter

Tóth Olivér: A gerlepár

Ablak előtt nagy faág,

Nem borítja most virág.

Kitekintek a faágra,

Rajta ülő gerlepárra.

Vidáman ott turbékolnak,

Biztosan így udvarolnak.

Lám, a hím az elrepül,

S míg a tojó szenderül,

Visszatér egy perc alatt.

Csőrébe faágat rak.

Bár az idő kissé zord,

Egyre több kis gallyat hord.

Párja is segít neki,

Meleg fészkét építi.

Ágról-ágra szökken mostan,

El is készül vele gyorsan.

Boldogan mind sorba rakja,

Amint azt csőrébe kapja.

Aztán föléje repül,

Kipróbálja, s beleül.

Telnek, múlnak a napok,

Kis tojónk tojást rakott.

Komótosan csücsül rajta,

Tojásait betakarja.

Mint a vezér, úgy ül ott,

Türelme tán sose fogy.

De nézzük, a hím mit csinál!?

Össze-vissza szaladgál.

Fel-le röppen most az ágra,

S, hogy ne éhezzen meg a párja,

Friss magokat hord neki.

Kis csőréből eteti.

Aztán, ha eljön az este,

Mellécsücsül s fészekbe.

Szárnyival betakarja,

Turbékolgat neki halkan.

Néha aztán fel is váltja,

El ne zsibbadjon a lába.

Mosolyog a napsugár,

Otthont lelt a gerlepár.

Így múlnak el a napok,

Hétfők, keddek, szombatok.

Nappal, aztán este jő,

Csak úgy rohan az idő.

S, hogy mi történt ezután! ?

Napsugaras délután…

Épp az elbeszélésemet írtam,

Befejezni is így bírtam,

Átmegyek a kertbe,

És mit látok odaát! ?

Ablak előtt nagy faág,

Beborítja sok virág,

Feltekintek a faágra,

S lám a sűrű lombok közül,

Szürke színű kis fióka

Pelyhes feje kandikál.

Az én állattörténetem

Az én történetem a lovakkal már kisgyermek koromban kezdődött, hiszen szinte a lóversenypályán nőttem fel. Hét éves koromtól majdnem minden Zala és Vas megyei fogathajtó versenyen részt vettem.

Amit most elmesélek, két igaz történet két szálon futva, de talán majd valaha összeérnek.

2014. tavaszán a kis falum határában a testvérem talált „nekem” két gyönyörű, Nóniusz kanca csikót. Koromfeketék, vadak, jókedvűek, betöretlenek és elhanyagoltak voltak. A gazdájuk megengedte, hogy foglalkozzak velük, sőt idővel a régi ütött-kopott kék kötőféket is lecserélte két vadonatúj pirosra, mondván, hogy „két szép lánynak két szép kötőfék jár!”  Természetesen „kezelésbe vettem” őket. Először csak a villanypásztoron kívül maradva ismerkedtem velük. Féltek, bizalmatlanok voltak, mert ahonnan jöttek, sokat bántották Őket. Nem bíztak az emberben. Amikor csak tehettem, kimentem hozzájuk, bizalmat építeni. Gyorsan haladtunk. Az egyikük – ­nevezzük Bajnoknak, hisz civilben is ezt a nevet viseli­ – különösen barátkozó volt és napról napra közvetlenebb. 2 hónap múlva ráültem nyereg és kantár nélkül – ez első hallásra hihetetlennek tűnhet, talán én is megmosolyognám más történetében, de egy barátnőm rendszeresen elkísért ezekre az alkalmakra, aki fotók százával örökítette meg a fontos pillanatokat. Ezek a fényképek a mai technológiának köszönhetően hitelesen igazolják a történetek időpontját -. Elmondhatatlanul boldog voltam és boldog vagyok, ahányszor ráülök, és Ő békésen legelészik alattam. A társa, Pici, aki kis fehér jelzést visel magán, távolságtartó, bizalmatlan, félénk volt. Gyakran csipkedett, ami a lovak világában egyértelműen az ellenségeskedés és támadás jele. Ma már azt gondolom, inkább féltékeny volt, hiszen Bajnokkal többet foglalkoztam, mint Vele, mert Ő gyakran csipkedett. Ezért féltékeny volt és csipkedett, én ezért Bajnokkal többet foglalkoztam… szóval ez egy ördögi kör volt, amit akkor még nem láttam.  De a kapcsolatunk ez év áprilisában gyökeresen megváltozott.

Egy vasárnap délután hűlt helyüket találtuk. Elszöktek! Telefonálások, nyomkövetések, kétségbeesett kiáltások hosszú sora… majd több órás keresés és több, mint 30 km megtétele után végre megpillantottam a távolban a két fekete foltot a piros kötőfékekkel a fejükön. A rettenetes félelmet alig váltotta fel a megkönnyebbült boldogság, máris újra éledt a rettegés és a kétségbeesés: április lévén túl sok permetes repcét legeltek – közelről nézve sárgák voltak, nem feketék. Vajon túlélik-e a mérgezést? Állatorvos, injekció és lassan vánszorgó kritikus 48 óra következett. Ezúttal istállóba kötve. Itt szelídült meg a kicsi Pici lovam, mert érezhette, tudta, hogy bármit megtennék érte, de félnie soha nem kell tőlem.

Ezután megéltünk néhány felhőtlen boldog hónapot, mígnem július 3-ra virradtunk…  A reggeli látogatás majdnem tragédiába torkollott. Zabot kaptak a lovak. Normális esetben ez teljesen normális dolog lenne, de szegény Bajnok majdnem megfulladt! Felszagolt a levegőbe, nyögött, köhögni próbált, hátát púposította, fuldoklott. Kétségbeesett telefonálások, segítségkérés, jajveszékelés, imádkozás nekem – neki a fuldoklás, orrán és száján hatalmas váladék buborék. Lefeküdt! Ne! Hempergett! Neee! Felállt! Végre! Még mindig fuldoklott! Masszíroztam a nyelőcsövét, az Égieket kérve, hogy muszáj itt hagyniuk, mert Picinek is és nekem is szükségem van rá! Végül, úgy negyed órás haláltusa után úgy döntöttek, itt hagyják! Köszönöm! Korai volt az öröm! Az etető melletti, életért vívott küzdelem során csúnyán felsértette a lábát, már a patáján folyt a vére. A tulajdonosa ugyan kihívta az orvost, de mivel engem máshová szólított a kötelesség, ők nem tudták megfogni Bajnokot. Péntek lévén, az orvosi vizit hétfőre maradt. Akkor sem volt jobb eredmény. Orvosunk kis zöldfülű növendéket küldött, akinél még gyulladáscsökkentő injekció sem volt, de még le sem fertőtlenítette a sebet! Persze jó pénzért. Adott ugyan egy sprayt, amitől szegény Bajnok a világból is kiment volna félelmében, ha nincs megkötve az egyik fához. Most mi lesz? Kánikula, legyek, gyulladás… mit kezdjek vele? Először az orvos által adott kék spray-vel próbálkoztunk, de hatástalannak bizonyult. Ekkor anyu segítségével algás sebkötözővel kötöttük be a lábát, amiről az a hír járja, hogy kiszívja a gennyet a sebből. Ez a sebkötöző tudta a dolgát, jobban, mint az orvos, mert remek munkát végzett. Minden reggel és este átkötöttük a sebet: Betadin, kamilla, kötés. Először levette a felrepedt bőrt, – ami csak arra volt jó, hogy a baktériumok tanyázzanak alatta-, majd szorgalmasan szívta ki a gennyet a sebből. Amikor már „csak” a nyers hús maradt, genny nélkül, útifű levelét préseltünk, azzal húzattuk össze a sebet. Ha kicsit gennyezett, kötszer, majd újra útifű. (Az útifüves pakolást egyébként Maria Treben könyvéből lestük el). Döbbenetes volt az a bizalom, amit az a kis állat irántunk tanúsított. Tenyérnyi nyílt sebét kötözgettük, mosogattuk, kenegettük, a beleragadt legyeket az ujjunkkal a sebbe nyúlva szedegettük. Soha eszébe sem jutott, hogy megrúgjon bármelyikünket is. Ha igazán fájt neki, megemelte a lábát és tartotta vagy a hasa alá húzva jelezte, hogy most aztán már elég legyen! Tehát a bizalom kölcsönös, hiszen mi is tudtuk, hogy nem bántana és Ő is tudta, hogy segítünk rajta! Azt hiszem, nem túlzok, ha azt állítom, a csodával határos volt a gyógyulása is. Július 6-án kezdtünk tanakodni, hogy mit kellene tenni, augusztus 10-én pedig csak egy forradás jelezte, hogy valami történt. Egy hónap és néhány nap, antibiotikum és orvos nélkül. Kétségem sincs, hogy Bajnokot is, ahogy Picit a csavargást követő éjszakán a szeretet és a gondoskodás gyógyította meg.

A történet másik fonala egy kedves barátom és edzőm két lovával fűz össze. Természetesen véletlenül Ők is Nóniuszok, így Ők is feketék, csak Ők fiúk. Azaz csődörök lennének, de csikó korukban egy kis beavatkozás során most már heréltek. Lord koromfekete, mint Bajnok, Lucky fehéret is visel, mint Pici. Ők fogatlovak, én pedig egy szerencsés segédhajtó vagyok. Persze a szerencse itt is elpártolt kis időre, így itt is életet kellett menteni, csak ez esetben emberéletet is. Ez év augusztus 2-án életünk legnagyobb versenyére készültünk, ráadásul hazai pályán. Reggeli bemelegítés gyanánt befogtuk a lovakat, de kifogni már nem tudtuk Őket. Az utolsó percekben, amikor leszálltam a kocsiról, hogy a selybát eligazítsam, a lovak megvadultak, őrült rohanásba kezdtek a karámban, így az egyik fordulónál szegény hajtó leesett a kocsiról, fejjel az oszlopnak. Azonnal eszméletét vesztette, a fejéből, a füléből, a szájából ömlött a vér. Ahogy Ő leesett, magával rántotta a hajtószárat is, ami a kocsi kerekére tekeredett, de úgy, hogy szegény Lucky fejét teljesen hátrafeszítette a hátára. Lefeküdt a földre, nem kapott levegőt. Nem nagyon tudtam, mit tehetnék, hiszen csak terveztük, hogy teszünk egy kést a kocsiszekrénybe szükség esetére, de nem tettük meg. Mivel a szár feszült, azt nem tudtam kicsatolni, ezért nem volt más megoldás, mint a pofaszíjat kicsatolva megszabadítsam a zablától, ezzel megállítva a fulladozást. Ezután Lucky felkelt, Lord megijedt és újra őrült vágtába kezdtek. A lovak a következő körnél majdnem feltaposták a barátomat, majd kirohantak a mezőre. Ezért őket nem lehet okolni, hiszen eddig mindig volt szárkezelés, a hangunkat is hallották, nehezebb volt a kocsi a súlyunk miatt, de most mindez hiányzott. A két ló magára volt hagyva, az új helyzetet nem tudták kezelni és a fogatlovaknál nagyon fontos a ló és ember közti kommunikáció a hajtás során. Szerencsére volt velünk egy talpraesett, segítőkész fiú, aki rögtön tudta, hogyan segítsen. A balesetet szenvedett férfit, kis idő után, a mentők kórházba szállították, de Ő ebből a rémtörténetből nem emlékszik semmire. Szerintem jobb is így. Közben a két ló a kocsit vonszolva visszarohant a rétről, ahol fordultak egyet. Ami itt fogadott, szintén nem kívánom senkinek! Most rajtam volt a sor, hogy eléjük álljak, hisz ha két ló kirohan a közútra rettentő károkat tudnak okozni, a segítőnk pedig a mentősökkel volt elfoglalva. Így hát vettem a bátorságot és mivel a szemző miatt oldalra nem láttak, csak előre, nem tudhatták, hogy az éppen épülő körkartám egyik oszlopának futottak neki, ahová megint szegény Lucky feszült fel. A félelemtől először nem is tudtam mit tegyek, aztán gondoltam, a lovak itt így nem maradhatnak, szóval próba szerencse, elkezdem őket kifogni, azt remélve, hogy nem lesz semmi baj. Sikerült is. Majd bevezettem a helyükre a halálra rémült lovakat. Nem tudom, honnan volt elég erőm és bátorságom, de mára már kétségem sincs, hogy veszély és szükség esetén hihetetlen erő képes felszabadulni az emberben. Főleg akkor, ha egy másik életet mindenáron meg akar menteni, akár a saját épségét is kockáztatva.

Szerencsére a segítőm, edzőm és jó barátom mára teljesen meggyógyult, és mivel nem emlékszik semmire, újra edzünk a tavaszi versenyekre, bár napokig volt életveszélyes állapotban.

Azt gondolom, amit 16 évesen megéltem, azt útravalónak adta mellém az Élet. Akkor borzasztó volt megélni, de még a mai napig sem egyszerű visszagondolni rá. Azt tartja a mondás: „Ami nem öl meg, az megerősít” – hát… még szerencsére itt vagyok.

A két történet fonala talán valaha összeér… Igen, talán a tegnapi, a holnapi edzések nem csak a jövő év versenyeire készítenek fel. Talán rajtvonalhoz állhatok, mint hajtó, az én két gyönyörű lovammal is, Bajnokkal és Picivel, akiknek még más valaki a tulajdonosa, de a gazdájuk már én vagyok.

Akkor majd a cél felé vágtatva mindhármunk „haját” tépi a szél, de nem azért, hogy ezzel akadályozzon minket, hanem lobogtatja, mint a győztesek zászlóját…

Úgy terveztem, a történethez nem teszek hozzá és nem veszek el belőle. Csak az egyiket sikerült betartanom. Nem tettem hozzá, mert minden szó úgy igaz, ahogy leírtam. Kihagyni néhány részletet muszáj volt, különben könyvet kellene írni, de most nem az a feladat.

Mázsa Viktória

Felkészítő tanár: Tóth Csilla

Az én állattörténetem

Egy ifjú története egy csodás nyárról:

Egy nyár mely nagyon megváltoztatta az életemet, egy nyár, amely elképesztő kalandokat nyújtott számomra. Még emlékszem meleg nyári nap volt mikor kaptam az e-mailt, ami tájékoztatott arról, hogy részt vehetek az Ifjú Kócsagőr programban. A hír halottán nagyon boldog lettem és vártam a napokat, amikor elkezdhetem a munkám. Az első munkanapom gyöngybagolygyűrűzéssel zajlott templomtornyokban, akkor láttam életemben először gyöngybaglyot és épp az egyik fiókát jelöltük meg, amikor hírtelen a huncut jószágvédekezésképp könnyített magán, ami persze majdnem lábszáron talált. A mentorommal összenéztünk és nagyot kacagtunk. A nap végén boldogan és fáradtan mentem haza és már aznap vártam a következő akciót a terepen. Meglátogattunk egy parlagi sas fészket is amiben egy kis sas fióka lapult, gyönyörű kék szemmel figyelt ránk amint meggyűrűzik. Persze a tojó se volt távol a magasból figyelt ránk és a fiókájára. Aznap még emlékszek gólyafészkeket is ellenőriztünk és hát mit mondjak nem volt valami jó az idei költés. Párnappal ezek után a baktalórántházai erdőben hőscinért és szarvasbogarakat kerestünk. A mentorom egy fontos megbízatással ruházott fel, mégpedig azzal, hogy keressek szarvasbogár és hőscincér kitin vázakat. Hűen neki láttam és egy jó hárommaroknyi páncélt találtam. Megelégedve indultunk a következő célpontunkhoz, amik egy mentésre szoruló gólya fiókák voltak. A helyiek szerint nem tudtak repülni, de mihelyst be akartuk őket fogni az egyik nyomban elrepült és ravasz módon csak harmadjára sikerült befognunk. Ahogy teltek a napok egyre több kalandban vehettem rész és még a Tiszán is leevezhettem. A folyón kora reggel indult az akció és, mikor vízre helyeztük a kenut megkezdődött a felmérés az ottani partfalak és élőlények után. A szakasz körülbelül 30km-es volt, de sok érdekes madárfajjal és szitakötővel találkoztunk. Bevallom őszintén másnap az evezés után az ágyamon meg se bírtam moccanni, akkora izomlázam volt, de még ez sem vette el a kedvem. Volt egy szakasz a programban, amikor hosszú ideig itthon voltam, de nem panaszkodom, mert a helyi erdőkben természetfotókat készítgettem. Majd az otthon tartózkodásom ideje alatt egy reggeli napon épp a kávémat iszogattam, amikor hírtelen nagyapám beszaladt az ajtón és ezt mondta:”Gyere fiam gyorsan, mert egy bagoly beszorult a két kerítés közé!” Érdekesnek tartottam, hogy egy éjjeli madár mit keres kint nappal a kerítés között. Hamar felkaptam a papucsom és kiszaladtam nagyapám után, aki megmutatta hol található a mentésre szoruló jószág. Mikor már pontosan láttam a madár elhelyezkedését meg nagyon messze voltam tőle, de mikor közelebb értem rájöttem, hogy nem bagoly, hanem egy barna réti héja szorult be két drótkerítés közé. Ezzel csak annyi gond volt, hogy nem a mi területünkön volt, hanem a szomszédén. Szaladtam tehát papucsba a szomszédhoz, hogy bemehetnék e kiszedni szegény jószágot. A jó lelkű szomszéd elképedve hallgatta a sztorim és beengedett. Annyit mondott, hogy:”Ahhh most már értem, miért voltak a tyúkok megkergülve egésznap.” Ezen elmosolyodtam és nyomban a kerítés mellé álltam, amikor hírtelen ráeszméltem, hogy nincs nálam megfelelő kesztyű a madár kiszabadításához. Azonnal szaladtam megint a szomszédhoz, aki távolról figyelte mit is akarok csinálni. Adott egy kesztyűt es neki láttam kiszabadítani. Mikor széthúztam a két drótot láttam, hogy súlyosabb a helyzet, mint ahogy én hittem. Ugyanis egy nagyon huncut drótszem teljesen átfordult szegény állat szárnyában. Mivel nem tudtam kiszabadítani muszáj volt nehéz és komplikált döntést hoznom. Egy csípőfogó segítségével levágni a sérült madarat a kerítésről. A madár nem volt valami nyugodt és segítőkész, de sikerült kiszabadítani. Mikor hazavittem a madarat azonnal szóltam anyának, hogy tárcsázza a mentorom, hogy van nálunk egy sérült barnarétihéja. Sajnos ő nem tudott érte jönni, de szólt másnak hogy vegye át a madarat. Pontosan tájékoztattak, hogy tegyem bele valami dobozba, míg kiérnek, de nem mertem. Féltem, hogy a madár azzal a kiálló dróttal a szárnyában nagyobb kárt tenne magában, ha dobozba teszem és csapkodni kezdene. Nem gondoltam volna, hogy hosszú ideig kell tartanom szegény állatot, de végül is csak 2 és fél óráig fogtam a kezemben hűen. Egyszer kétszer meg is csípett, talán csak háláját akarta kifejezni, hogy megmentettem, habár elég fájdalmasra tervezte a „Köszönömöt”. Mikor megérkeztek szegény jószág már nagyon unott engem. Átvették és elszállították, majd este a Facebook előtt ülve láttam újra a mentett héját, akit egy helybeli szabadított meg a dróttól és még ráadásul ismertem is az illetőt. Egyből elgondolkodtam rajta, hogy lehet jobb lett volna egyből oda vinni a jószágot, de ami megtörtént az megtörtént. A videón jó volt látni miként száll fel újra a héja és ez örömmel töltött el. Majd újra megkezdődtek a túrák és egy közeli rétre látogattunk el sziki bagolylepkét keresgetve, aminek nem tulajdonítottunk nagy reményt mivel korai lett volna látni a lepkét. Csaptunk egy óriási kört a réten megnéztük a mérges dajkapókot is és tisztelettel távoztunk az otthona közeléből, mivel nem voltunk szívesen látott vendégek nála. A kocsihoz tartottunk visszafele mikor a mentorom hírtelen észrevett egy sziki bagolylepkét, amiről megállapítottuk, hogy frissen kellhetett elképesztő volt, hogy láthatunk egyet a rajzás ideje előtt. Rengeteg fotót készítetünk róla és boldogan álltunk tovább. A rét után egy erdőbe látogattunk, ahol lékvágásokat ellenőriztünk. A lékek felmérése után a hazaúton még a terepen találtunk egy óriási hangyabolyt, amit közelebbről is szemügyrevettünk. Méretaránykent mellé álltam, míg a mentorom fotót készít a bolyról. A hangyák hűen támadták a lábban és én férfiasan beismerem, hogy kislányhangon sikítozni kezdtem mivel nem volt valami csábító az a több ezer feldúlt hangya a lábamon. Mikor elkészült a fotó fútában takarítottam lefele a lábamon elesett hangyakatonákat. Mentorom és én egy percnyi csendes megemlékezést tartottunk az elesettek emlékére, majd egymásra nézve kacagásba fakadtunk ki. A kaland után haza igyekeztünk és meghívtam egy kávéra, aminek köszönhetően a jó melegben mindketten leizzadtunk. Mikor eljött a nap, hogy számot adjak az eddig tanult tudásomról, megvallom nagyon izgultam, de végül előadtam a kis powepointos előadásom. Nem jutottam tovább az igaz, de nem is az volt a fontos számomra, hanem a kaland és az, hogy rengeteg állattal és növényfélével megismerkedtem, de ami fontosabb, hogy olyan emberekkel találkoztam, akik hűen védelmezik a természetet és örülök, hogy részt vehettem egy ekkora élményben. Habár a hangyák és a barnarétihéja még a mai napig is pikkel rám, és várják a visszavágót ellenem, ami nem fog megismétlődni, mert semmi esélyem ellenük. Ennyi volt a kis történetem nem vagyok más mint egy ifjú, aki csodás kalandokat élt át egy nyár alatt.

Csorba Csaba

Névtelen árva

Vicces ez a természet! Miért teremt annyi különböző lényt, akiknek utána együtt kell élniük? Talán külsőre hasonlíthat fajon belül két egyed, a belső viszont mindenkinél változó. Vegyük példának az én fajtámat. Vad, zabolátlan, erőszakos farkasok vagyunk, de falkán belül a hierarchiától függetlenül tiszteljük a másikat. Az alfavezér uralkodik, ő eszik elsőnek, ő nemz utódokat, emellett kénytelen vigyázni a csapat többi tagjára, ha meg akarja tartani őket. Az én falkámból mindez hiányzik. Van a falkavezérünk, Tábornok, aki véres párbajjal nyerte el a trónt. Kivívta magának a tiszteletet egészen az első megszólalásig. Rangban eggyel alatta áll Árnyék, aki Tábornok társa és besúgója. Ők ketten irányítanak minket. Bizony, irányítanak. Az orrunknál fogva vezetnek a halál pereméhez, mégsem tűnik fel senkinek. Egészen erős csapatnak számítunk, sokan szeretnének közénk tartozni, közben fogalmuk sincs, milyen önkényuralom folyik itt. Tábornok nem az a tipikus „elbújok az odúnkban, szerezzetek nekem kaját” fajta, ellenben nem szívesen kockáztatja a testi épségét. Abban a hitben él, hogy az erejét azokra az időkre kell tartogatnia, mikor ellene akarunk fordulni, vagy új falkavezér szeretne a helyére törni. Sosem értettem az aggodalmát, ezek az elborult agyú utánzatok mind nyálcsorgatva követik a Tábornokuk szavát, míg Árnyék a háttérben élvezi a jelenetet, na meg a lakomákat. Minden nap be van osztva, ki megy el vadászni, járőrözni vagy költözéskor felderíteni. Nyolcan vagyunk, ebből hatan dolgozunk, a főnökök pedig fekszenek a jó meleg kuckójukban egy-egy nősténnyel az oldalukon. Eszméletlen, hogy senki nem döbben rá, valami nem stimmel a falkánkban. Heg legutóbb majdnem odaveszett élelemszerzéskor, Vaczaknak beleharaptak a fülébe, Moha szinte halálra fagyott télen egy felderítő útja során. Tábornoknak fel sem tűnt az egész napos hiánya, egyszerűen mást ugráltatott helyette. Talán én vagyok az egyetlen épeszű lény ezen a helyen. Engem nem tud bevenni a bűvkörébe, értem még annyit sem tesz az állítólagos alfánk, mint az alattvalóinak. Én vagyok a falkánk legalja, a jelentéktelen omega… fehér bundával. Születésem óta különbözöm a többiektől, de nem csak belsőleg. Sosem kaptam rá választ, miért nincs olyan gyönyörű szürke szőrzetem, mint a fajtársaimnak. Tehettem bármit, sosem változott meg a színem. Fiatalabb koromban kirágtam a bundámat, annyira zavart a másságom. Mostanra minden megváltozott. Érett lettem, bölcsebb, magabiztos, de beletörődő. Magányos farkas vagy kiszolgáltatott omega. Egyiknek sem jó lenni, én mégis megtapasztaltam mindkettőt. E pillanatban én vagyok itt a megtűrt, aki utoljára eszik az elejtett vadból, akit elsőként hagynak el, ha veszélyhelyzetbe kerül a falka. A ranglétra legalján kuporgok, csupán összeszorított fogakkal próbálhatok túljutni az első néhány fokon, amelyek minden egyes nekirugaszkodás után összetörnek a lábaim alatt. Túl magasan van a magamfajtának a létra tetején csillogó trón. Az erőnlétemmel sosem volt baj, manapság is magamnak szerzek ételt, hiszen semmi nem marad nekem a közös prédából. Az alapvető probléma a közösség. Ha valami csoda folytán már kicsit feljebb merészkednék, egy fájdalmas harapással visszahúznának a földre a „társaim”. Társaim? Mondhatok ilyet azokra, akiknek fel sem tűnne egy csapat Hangos Gyilkos által okozott halálom?

Hogy kik a Hangos Gyilkosok? Mi csak így hívjuk ezeket az agresszív, romlottsággal és rosszindulattal teli lényeket, akik hatalmas, guruló ládákkal mászkálnak, hosszú, durranó dolgokkal pedig az erdőt járják a mi bundánkért a talpnyaló kutyáikkal. A saját erejük nem elég a levadászásunkhoz, mégis ők nyerik általában a csatát. A kutyákról nem is beszélve, akik régen fajtársaink voltak, mostanra viszont a mi gyilkosaink cinkosaivá váltak. Ezt hívom én vicces természetnek. Talán megvan a mi hierarchiánk falkán belül, a Hangos Gyilkosok ellenben még az egész fajunkat is túlszárnyalják rangban. Nem vagyunk túl sokan errefele, ezért kijelenthetem; tőlük félünk a leginkább. Tábornok szintén inkább visszahátrál a búvóhelyére, ha a környéken járnak.

Nem szívesen vagyok együtt a falkámmal, ők sem keresik a társaságom, ezért egymagamban elindulok reggelit keresni. Egy nyúllal próbálok jól lakni, ami igazából a fél fogamra sem elég. A bundám tiszta vér már, sokkal jobban és tovább rajta marad az ételem nyoma. Azon a szinten vagyok már, hogy ez sem érdekel. Éhes vagyok, eszem egészen addig, amíg nem hallok meg magam mögött halk lépteket. Vicsorogva fordulok hátra, meg akarom védeni a prédámat. Egy nőstény néz vissza rám riadt szemekkel, hátrál is pár lépést tőlem. A bal hátsó lábát felhúzva tartja, mintha nem tudna ránehezedni. Sovány, gyenge és fáradt, mégis gyönyörű teremtés. Nagy, barna, kétségbeesett szemeivel rabul ejti az én világoskék íriszeimet. Mi történhetett vele? Felegyenesedem a támadó pozíciómból, hogy jobban szemügyre vegyem.

– Nem akarok rosszat, csak megéreztem a vért. Sajnálom, az ösztön vezetett ide – hajtja le a fejét csalódottan, majd kikerülve tovább indul.

– Várj! – kapom fel a számba a maradékot. Megelőzve leteszem elé a tetemet, az orrommal felé is bökdösöm, hogy bátran elfogyassza. Bizonytalanul néz fel rám, de mohó harapásokkal nekikezd a húsnak. Jóízűen eszik, látszik szerencsétlenen, hogy ki van éhezve. – Ki vagy te?

– Amazon – motyogja két falat között. – Köszönöm a nyulat. Olyan rég ettem húst.

– Örülök, hogy segíthettem, Amazon. Ilyen harcos természetű lennél?

– Az voltam – ül le a megmaradt csontok elé, szomorúan lehajtva a fejét. – A sérüléseim óta a túlélés az egyetlen harcom. Két téllel ezelőtt rám támadt egy Hangos Gyilkos, azóta alig tudom használni a lábamat.

Amazon. Olyan ismerős ez a név. Még fiatalabb koromban, mikor éltek a szüleim, gyakran találkoztunk egy falkával, a vezérhím lányát hívták így.

– Nem ismerjük egymást? – biccentem oldalra a fejem. A kölyökkori vonásai a pofáján megmaradtak, egyébként megváltozott. Gyönyörű felnőtt nőstény lett. Felnéz rám csillogó szemeivel, óvatosan végigmér. Látom a tekintetében a felismerés szikráját a hófehér bundám láttán.

– Kölyök? Istenem, hogy nem ismertelek fel? Annyira hiányoztál, Kölyök! – ugrik hirtelen rám boldogan. Kiskoromban ő volt az egyetlen barátom, szinte minden nap találkozni akartunk. Szerencsére a falkáink jóban voltak egymással, így sokat lehettünk együtt. Ahogy megkezdődött a fajunk irtása, elszakadtunk egymástól. Egészen mostanáig nem láttam őt. – Mit keresel itt? Miért vagy egyedül? Nem találtál falkát magadnak? Kaptál már nevet? Mesélj, kérlek, olyan régóta kereslek!

– Jól van, nyugalom! – nyalogatom meg vidáman a pofáját. Édes, mikor így bezsong. – Errefele volt dolgom, van falkám, és még nem kaptam nevet – rázom meg a fejem. Kölyökként nem kaptam nevet. Azt általában a szülők adják, az én szüleim ellenben idő előtt hagytak el. Ebben az esetben a falkavezérnek kellene adnia, de Tábornok ezzel sem különösebben foglalkozik.

A viszontlátás örömét egy erőteljes vicsorgás szakítja meg. Döbbenten kapom a tekintetem a hang irányába, ahol egy termetes fekete farkas, és további három társa áll engem körülvéve. Értetlenül kapkodom a fejem közöttük. Amazon azonnal lemászik rólam, az állítólagos alfához siet, aki könnyedén félrelöki az útjából. Mindannyian nekem támadnak, fájdalmas harapássorozat veszi kezdetét. A barnásszürke bundás a hátsó lábamat kapja el, a teljesen szürke a hasamba mar, a vezérük pedig a nyakamba harap erősen. Tehetetlen vagyok, túlerőben vannak. Némán tűröm a fájdalmat, ami végigárad a testemben, az elmémet is teljesen eltompítja. Az utolsó erőmmel sikerül a falkavezér nyakába kapnom. Hangos morgással elkapja a mellső lábamat, és végleg a porba döngöl. Elégedetten, mint aki jól végezte dolgát, lihegve rám fúj egyet figyelmeztetés gyanánt, majd Amazon felé fordul.

– Nem akarsz a falkám tagja lenni? Az utódaim anyja? Ezzel a semmirekellő selejttel akarsz megdögölni, hogy aztán a Hangos Gyilkosok belőled is trófeát készítsenek? Rendben, megteszem neked az első lépést.

Nem látom pontosan, mi történik, csupán Amazon fájdalmas nyüszítését hallom, és a földre huppanását. Ösztönből próbálok meg felállni, a végtagjaim viszont makacsul ellenállnak. Kimerülten kapkodom a levegőt, a szemeim erőszakosan csukódnának le.

– Amazon… – sziszegem a fogaim közt, szenvedve.

– Ne, ne, kérlek! Ne hagyj itt! – biceg elém idegesen. – Ne aludj el, könyörgöm, maradj velem, Kölyök!

Alig tudok a hangjára koncentrálni, úrrá lesz rajtam a fájdalom. Az utolsó emlékem Amazon közelsége. Érzem meleg szőrzetét hozzám simulni, aggódó szavai visszhangzanak a fejemben. Ő az egyetlen számomra, akibe kapaszkodhatok, hogy visszamásszam az életbe.

Nagyon zötykölődik alattam a talaj, nem esik jól a sérüléseimnek… amelyek meglepő módon már kevésbé fájnak. Meghaltam volna?

– Hé, itt vagyok, semmi baj! – nyalogatja meg a pofámat gyengéden. – Bírd ki még egy kicsit, segítenek rajtunk!

– Mi? Kik? – nézek körbe értetlenül. Sötét van, csupán egy rácsos ládát észlelek magunk körül. A szűkös hely miatt igazán közel érezhetem magamhoz Amazont, ami megnyugtat.

– Az emberek. Őket hívjuk Hangos Gyilkosoknak, közben közülük páran nem a szőrzetünket akarják. Vannak farkasaik. Nem kutyák, farkasok. Ők találtak ránk, és meg fognak gyógyítani. Hallod, minden rendbe fog jönni, Alpha!

– Alpha? – nézek fel rá kérdőn.

– Igen, Alpha! Számomra te vagy az igazi alfa! Nem kell falkavezérnek lenned ahhoz, hogy elnyerd a rangot! – dörgöli a fejét az enyémhez. – Azt szeretném, ha az én alfám lennél, és többé nem tűnnél el mellőlem!

– Vigyázni akarok rád, nem veszítelek többé szem elől, ígérem – suttogom erőtlenül.

Jóra fordulhatnak innentől kezdve a dolgok? Megtaláltam a társamat, a Hangos Gyilkosoknak hitt emberek megmentettek. Falkánk ugyan nincs, de az új hely szebb jövőt biztosíthat számunkra. Talán végre megtalálhatjuk a helyünket. Egymás mellett biztosan.

Hermanovszki Itala

Kutyaszeretet

Mint a legtöbb kisgyerek, születésnapomra én is kiskutyát kértem ajándékba.              Nagyszüleimnek volt ugyan már egy Picur névre hallgató fehér színű és barna foltos fejű kistacskója, de én sajátot szerettem volna.

Egy nap a papám azzal a hírrel jött haza, hogy egyik munkatársának, Peti bácsinak a Mázli nevű kutyájának kölykei lesznek. Szólni fog, ha itt lesz az ideje. Nagyon lassan telt az idő. Minden nap egy örökkévalóságnak tűnt. Minden nap azzal állítottam haza az iskolából, hogy van-e valami hír. Két hét után szólt Peti bácsi. Akarsz-e még kiskutyát? Nem gondoltad meg magad? Én boldogan ugrottam a nyakába, és azt kérdeztem, hogy hol a kiskutya. Ő rám csodálkozott, hogy én azt hittem, hogy itt van a zsebében. Aztán elmesélte, hogy tegnap születtek.

– Négy apró kölyök, ebből majd választhatsz, ha kicsit nagyobbak lesznek. Még nagyon picik, és nem is látnak – mondta egy lélegzetvétellel.

Én módfelett elkeseredtem, hogy mit kezdjek egy vak kiskutyával. Peti bácsi azt felelte, hogy párnap múlva már látni fognak. Aztán majd az anyjuk hat hétig szoptatja őket, addig nem szabad elvenni mellőle.

– Ha letelt ez az idő, ismét szólok, és jöhetsz kiválasztani, amelyiket akarod.

Hát én már most is mentem volna, de nem lehetett. Egy hideg, szeles téli vasárnap reggel én már nem bírtam tovább várni, és mondtam a papának, menjünk el, hátha már a kicsik megnőttek, és láthatom őket. Elmentünk Peti bácsihoz, és kértem, mutassa meg a kiskutyákat. A falusi ház hátsó udvarán volt az istálló. Abban egy csacsi, két tehén, egy ló, sok tyúk és kacsa volt látható, de a kutyák sehol. Félve kérdeztem meg, hogy a kutyákat hol találom? Peti bácsi egy félre eső kis sarkot mutatott. Ám én ott csak egy kupac szalmát láttam. Ahogy közelebb léptem, halk nyöszörgést hallottam, majd megpillantottam egy fekete kis buksit és két ragyogó fekete szemet. Ijedten nézett rám, az idegenre.

– Ne menj közelebb hozzá, mert félti a kicsiket, és haragos lehet.

– De hát hol vannak a picik? – kérdeztem.

– Várj egy kicsit, legyél türelemmel, éppen szopnak.

Peti bácsi odament az alomhoz, és kissé széthúzta a szalmát. A szám is tátva maradt a gyönyörtől. Mázli az oldalán feküdt, a négy csöppség pedig anyjukhoz bújva igyekezett jól lakni. Megható látvány volt! Most már megértettem, miért kell várnom, hogy az enyém lehessen egy kiskutya.

– Mikor megnőnek, kérem, szóljon!

– Úgy lesz! – felelte a gazda.

Mi pedig elindultunk haza a papával. Egész úton csak beszéltem és beszéltem, hogy ilyen meg olyan aranyosak, hol lesz majd a helye, ha itthon lesz, a kiválasztottamnak. Csak éppen arról nem beszéltem, hogy a költségeket ki fizeti.

– Milyen költségeket? – kérdeztem vissza az ezt firtató kérdésre. – Hát nem ingyen van?

– De igen, ingyen elhozhatod, aztán orvoshoz is kell vinni, mert oltást kell, hogy kapjon. Aztán meg ennivalót se ártana venni – mondta a papám.

– Van nekem zsebpénzem, azon majd veszek neki tápot – mondtam én öntudatosan.

Így mire hazaértünk, minden fontos dolgot megbeszéltünk. A napok és a hetek nem akartak múlni, olyan ólomlábakon járt az idő, mintha sosem akart volna eltelni a hat hét. Aztán egyszer mégis megcsörrent a telefon, hogy mehetek a kutyusomért.

– Jól meggondoltad? – hangzott el a papám megerősítésre váró mondata.

– Igen, csak hát az a baj, hogy minden zsebpénzem elfogy majd az eltartására, de majd a mamám is beszáll a költségekbe biztosan.

Autóval mentünk el érte, és én egy dobozt puha ruhával béleltem ki, hogy ebbe teszem majd bele a kiskutyát. Mikor megérkeztünk, az udvaron anyjuk körül ugrándozott és szaladgált a négy kölyök. Egy fekete egy fehér tarka és kettő világosbarna. Egyik kis barnának csak egy kis csonk volt a farka helyén. Elcsodálkoztam rajta. Ezt Peti bácsi észrevette, és azt mondta, hogy a többiek játék közben leharapták, mert ő volt a leggyámoltalanabb köztük. Hát én most melyiket válasszam? Egyik aranyosabb, mint a másik. Míg én el voltam ámulva a látványtól, az egyik kis barna, amelyiknek nem volt farka, a lábam elé feküdt, és így nézett fel rám. Már nem volt kétség, hogy nem én, hanem ő választott ki engem. Ettől aztán még nagyobb volt a boldogságom. Félve és óvatosan öleltem magamhoz, és a dobozba tettem. Mindjárt fel is avatta, és elindultunk vele a nagyvilágba. Az úton azon gondolkodtam, mi legyen a neve. Azt mondtam, amilyen név van a naptárban az lesz a neve. Gizella napja volt aznap, így Gizinek neveztem el.

Otthon a nappaliban volt a helye a dobozban. Egyelőre, amíg kicsi, ez is jó lesz, mert belefér, aztán később majd máshol kap helyet. Ahogy megszokta az új környezetét, saját helyet választott, a papa foteljét. Boldogan nyúlt el benne, huncut szeme mintha mosolygott volna, hogy kitúrta a ház urát a helyéről. Igazi családtag lett, még az ágyamban is fekhetett. Játék után jól érezte magát, és békésen elszundikált. Én ekkor még kisgyerek voltam, és nem gondoltam volna, hogy egy kis állatot így lehet szeretni. Sokat labdáztunk, szaladgáltunk a kertben, és sétálni is én vittem. Ha megcsörrent a lakás kulcsa, ő ugrált örömében, mert tudta már, hogy ilyenkor sétálni megyünk. Mivel családi házban laktunk, pórázt nem tettem soha a nyakára, mert megtanítottam neki, hogy mindig a járda belső felén szabad csak mennie. Előttem járt pár méterrel, aztán meg-megállt, hátrafordult, hogy én is ott vagyok-e, aztán sietősen ment tovább. Egy-két bokrot, házsarkot is megjelölt magának.

Egy barátságtalan esős délután is sétálni indultunk. Én visszaléptem még a kaputól, hogy esernyőt is vigyek, ám az ajtót kissé nyitva hagytam. Ő úgy gondolta, hogy majd jön a gazdi is, és egyedül vágott neki az útnak. Mire kiértem, már nem találtam a kiskutyámat. A keserves sírástól és a szakadó esőtől folyt a könnyem az arcomon végig. Most hol keressem, hova tűnhetett? Szaladtam be a lakásba, és alig érthetően mondtam, hogy nincs meg a Gizi. Kerékpárral jártam végig a környező utcákat, benézve mindin bokor alá. Mama és papa is keresésére indult, először az udvaron, a lakásban, majd becsöngetve a szomszéd házakba, hogy nem látták-e a kutyámat. Közben este lett, de nem találtuk meg.

– Hát most mi lesz? – kérdeztem a papától.

– Ma már nem tehetünk semmit, le kell feküdnöd, majd holnap ismét keresni fogjuk, talán haza is jön – kaptam feleletet, mely csak kissé nyugtatott meg.

Én ugyan lefeküdtem, de aludni nem tudtam, folyton rá gondoltam, hogy biztosan fázik, éhes, és megijedt az autók zajától, és elmenekült. De vajon hova? Elfáradva a sírástól merültem álomba.

Reggel, mivel szombat volt, és nem kellett iskolába menni, ismét a keresésére indultunk. Ez alatt az idő alatt a másik kutya ki és befutkosott a lakásba, nem értette a mama, hogy mi találta. A szomszéd néni csengetett be. Azt kérdezte, mi baja lett a Gizinek?

– Hogyhogy mi baja? – csodálkoztam rá.

– Hát tegnap délután a busz alá szaladt, ezt az ablakból láttam. Kimúlt? – kérdezte.

Mi csak álltunk, és szó nélkül egymásra bámultunk. Tetem vagy vér nem volt a ház előtt. Hát akkor hova lett? Picur ismét kifutott az udvarra, majd hátranézve várta, hogy valaki megy utána, mintha mutatni akart volna valamit. Szomorú tekintetével azt kérdezte: „Hol a társam?”

Én leültem az udvar közepére, és a csodára vártam. A kis fehér kutyus talán érezte a bánatomat, és ő is mellém telepedett. Megsimogattam, és mondtam neki, hogy hiányzik a Gizi, segítsen megtalálni a drága kiskutyám. Ekkor ő hirtelen felugrott, és lefutott a pincébe. Soha eddig ez nem fordult elő. Hívtam, hogy jöjjön fel, de csak nem jött. Lementem hát érte, hogy felhozzam, mert magasak a lépcsők, gondoltam, felfelé nehezebb a járás, nem tud felugrani. Mikor leértem a pincébe, a látványtól földbe gyökerezett a lábam. A sarokban ott feküdt az én kiskutyám, és a Picur mellette. Fejét a Gizi oldalára tette, és a kutyám hátsó lábát nyalogatta. Szaladtam fel, hogy hívjam a papát, mert megvan a Gizi. A papám óvatosan alányúlt, nehogy még nagyobb kárt okozzon, és egy ruhára téve átvittük a szomszédba, aki állatorvos volt. Ő gondosan megvizsgálta, fájdalomcsillapító injekciót adott neki. Azt mondta, hogy állatai szerencséje volt a kutyámnak, hogy ezt a balesetet túlélte. „Csak” a hátsó combja tört el meg az orra, belső sérülése nincs. „Kíméletesen etessük és tartsuk melegen.” – hangzott még az orvosi intelem. Az ágyam mellett készítettem neki meleg helyet, hogy mindig figyelhessem, jól van-e. Sosem feledem azt a fájdalomtól könnyes szemet, ahogy rám tekintett. Időbe telt, míg teljesen felépült. Finom falatokkal kínálgattam, de pár napig nem igen evett, csak feküdt, és fel-felnyüszített a fájdalomtól, amikor meg akart fordulni. Sok szeretettel, simogatással voltunk iránta. Picurnak is a legjobb falatokat adtam az ebédemből, a hús az övé volt köszönetem jeléül, hogy megmentette a kiskutyámat.

Ezután még nyolc évig éltünk boldogan baj nélkül. Az utolsó évben daganatos beteg lett, megoperálták, de újra visszanőtt neki. Tudtuk, hogy már csak napjai vannak hátra, mert szörnyen szenvedett. Én a városban voltam, mikor a mamám telefonált, hogy siessek haza, mert már alig él. Azonnal otthon voltam, rám emelte fásult tekintetét, kettőt pislantott és kimúlt. Óriási fájdalommal a kert egy sarkába temettük el, ahol azóta is mindig van egy virág.

A következő évben születésnapomra a menhelyről hoztunk egy kiskutyát. A ketrec elé tóduló sokaságból ezúttal én választottam ki egy zsemleszínű hosszú szőrű kiskutyát, Zsömi lett a neve. Nagyon szeretem őt is, de Gizit sem fogom elfelejteni soha. Talán ha az emberek is így segítenének, és szeretnék egymást, ahogy tették a mi kutyusaink, mennyivel szebbé tehetnénk az életünket. És persze nem lenne olyan sok dobozban, zsákban az út szélére kidobott kutya.

Pesti Krisztián

Felkészítő tanár:

Illés Csaba

AZ ÉN ÁLLATTÖRTÉNETEM

Egy erdei fülesbagoly emlékére

    Illatos, nyári éjszaka van. Minden nesztelennek tűnik a tapasztalatlan füleknek.

Az ég tiszta, csillagporos, holdfényű, a földön nem kurjongatnak a dagonyázó vaddisznók, nem baktatnak éhes rókák, nem kiáltanak veszélyt az őzbakok. A fák fekete árnyai csendesek, semmi nem moccan az ágakon. Vájunk csak!

Amott, az erdőszéli tölgyfa ágán egy ereje teljében lévő erdei fülesbagoly forgatja a fejét.  Ez a példány mindössze 30-35 cm lehet. Karcsú teste sárgásbarna, fekete és rozsdabarna mintázattal. Körbe-körbe pislant nagy, villogó, narancssárga szemeivel. Szembogara kitágul, úgy figyel. A legapróbb hangokat szűri ki az éjből. Hirtelen elrúgja magát a fától, s puha szárnyai alá karol egy lágy fuvallat, nesztelenül száll a hallott, apró zaj irányába.

Hamarosan egy pocokkal a karmai között landol ugyanazon az ágon. A rágcsáló éles hallásával sem figyelt fel a bagoly közeledésére, még felsikítani sem volt ideje, máris terítékre került. Már teljesen mindegy neki, hogy a madár nem magának szánja, hanem néhány hete kikelt, pelyhes fiókáinak, akiknek szorgalmasan hordják párjával minden éjjel a táplálékot, az elfoglalt varjúfészekbe.

Hazarepül a zsákmánnyal. A repülés és a vadászat örömét, a szabadságot mindig élvezi. Szereti, ahogy a nyári szellő felborzolja a tollait, a hold megnézi magát a szeme tükrében, szeret maga fölé nézni, miközben száll a pompás éjjeli táj felett, mert ilyenkor úgy érzi, a végtelen csillagszínpad magával ragadja, ő is részévé válik….

Ezt a csodálatos álmot láttam az éjjel.

Reggel kopogtattak, egy középkorú férfi érkezett egy dobozzal, s nyújtotta édesapámnak.  Egy bagoly volt benne. Az út mellett találták hajnalban, nem tudták, mit kezdjenek vele. Megsérült. Mi szeretjük az állatokat, ezért hozták ide. Kinyitottuk a dobozt, egy ijedt, erdei fülesbagoly pislogott ránk. Gyönyörű, narancssárga szemekkel nézett, pattogó hangot adott csőrével. A lába sérülhetett, szinte feküdt, de szárnyával mégis verdesett.  Óvatosan tartottam a kezemben, még apa vizsgálta. Most csak csendesen nézett. A tolla olyan puha volt, amit elképzelni sem lehet, teste törékeny, kissé sovány, szeme olyan nagy és narancssárga, amilyennek a természetfilmekben, a könyvekben és álmomban láttam. Tündérien pislogott, nekem úgy tűnt, mintha hosszú szempillái lennének. Forgatta a fejét, amilyen aranyosan csak a baglyok tudják. Ahogy a mellkasára tettem kezem, éreztem, a szíve hevesen vert. Én biztosan nem viseltem volna ilyen hősiesen a sérülést, mint ő. Az egész napot nálunk töltötte, mivel édesapám dolgozni ment, csak telefonon kérhettünk segítséget szakértő madarász barátainktól.  Ez idő alatt én etethettem. Minden falat előtt csattintott egyet a csőrével, ezért így neveztem el: Csitt-csatt. A nap folyamán többször is megkínáltam nyers hús falatokkal, s egyre bátrabban vette el a kezemből, s mohón nyelte őket. Ez alatt a néhány óra alatta az okos madár mintha megértette volna, az emberi kéz most nem veszélyt, hanem élelmet jelent. Úgy megszerettem, mintha évek óta én gondoznám. Reggel a legközelebbi madármegfigyelő állomásra vittük, hogy szakértők is megvizsgálják. Szomorú voltam, csak az vígasztalt, hogy itt talán meggyógyítják. Többen is tanácstalanul álltak felette, és végül medencetörést állapítottak meg. Ám mi nem adtuk fel. Egy messzebbi vadmadárkórházat kérdeztünk meg, akik azt mondták van remény. Náluk minden sérült vadmadarat ingyen fogadnak, s gyógyítanak. A biztosabb diagnózishoz egy röntgent kellene csináltatni, mielőtt elindulnánk a sérült bagollyal a hosszabb útra. Tudtam, szüleimnek már az utazástatás költségei is megterhelők. Készítettem hát a zsebpénzemet, a benzin és a röntgen árának szántam, hogy nagyon megszeretett, drága madaramat meggyógyítsák. Közben arról a pillanatról ábrándoztam, milyen szép lesz, mikor gyógyultan tovaröppen az őszi éjszakában. Váratlanul megcsörrent a telefon, hogy……hogy kedves baglyom ma reggel elaludt. Nagyon sírtam, több napon át. Most, hogy a történt emléket felidézem, újból könnyek buggyannak ki a szememből. Még mindig ott van előttem Csitt-csatt képe.  Az a szép, tiszta, narancssárga szeme, tollának puhasága. Mennyire szerettem! Remélem, fiókái, ha voltak, már felnőttek. S bennük az ő vére folyik.

    Most szeretett baglyom lelke szabadon és gondtalanul szállhat az erdők, mezők felett. Talán néha eljön, és megnézi azt, aki utolsó napjaiban sok szeretettel, és örömmel gondozta.

    Eddig is szerettem a baglyokat, de azóta, ha csak tehetem, ellátogatok a madármegfigyelő állomásra, ahol nemcsak az énekesmadarak gyűrűzése szerez örömet, de a sérült baglyok gondozásában való segédkezés is. A legnagyobb örömet pedig az jelenti, mikor az árva bagolyfókákat felneveljük, s szabadon engedjük őket.

    Szívemben örökre megőrzöm drága Csitt-csatt, az erdei fülesbagoly emlékét.

Lugosi Csenge Anna

Roy, a farkas-kutya

Minden egy havas téli reggelen kezdődött. Anyukámmal sétáltam a közeli Gúthi erdőben. Gyönyörködtünk a téli tájban, közben eledelt helyeztünk a madarak etetőjébe. A távolból halk mozgolódást hallottunk.

– Anya, hallottad? – kérdeztem ijedten anyukámat.

– Igen hallottam, de nem kell félni, lehet, hogy az őzikék ugrándoznak az etető körül – válaszolt anya.

Ahogy közeledtünk egy bozóthoz, egyre hangosabb volt a nyüszítés. Amint odaértünk, láttuk, hogy három kiskutya fekszik a földön. Németjuhász kölyköknek tűntek. Pár hetesek lehettek, alig tudtak menni a nagy hóban. Az egyik csapzott bundája fekete színű, a másik kettőé világos barna volt. Nagyon magányosak, soványak és éhesek voltak.

– Vigyük haza őket! – kérleltem anyukámat.

– Nem, nem! Két kutyánk már van – válaszolt anya határozottan.

– De nem hagyhatjuk itt őket, mert elpusztulnak! Kérlek anya! – próbálkoztam újra.

– Jó – adta meg magát anyukám -,  de ha megerősödnek gazdit kell nekik keresni. Tudod nagyon jól, hogy Pamacs és Tappancs nem szeretik az idegen kutyákat.

Nagy örömmel fogtam ölbe két kiskutyát, a harmadikat pedig anyukám vette fel. Boldogan neveztem el őket míg hazáig értünk: Rozsdás és Szultán a két barna, és Roy lett a fekete.

Otthon meleg, biztonságos helyet kerestünk nekik, és adtunk meleg ételt is a kiskutyáknak. A két barna kutyus néhány nap múlva sajnos elpusztult. Roy azonban szépen fejlődött, s egyre nagyobb, s szebb lett. Szürkésfekete, hosszú szőrű bundája szépen csillogott a napfényben. A ház körül futkározott, ugrándozott, de esténként a bejárati ajtónál aludt, mint egy igazi házőrző. Hatalmas teste miatt sokan féltek tőle, pedig nem bántott senkit. Nagyon barátságos kutya lett belőle, hiszen folyamatosan foglalkoztunk és törődtünk vele, suli után pedig sokat játszottam vele és kedvenc labdájával.  A szomszédok azonban nem szerették, mert éjszaka sokat vonyított, így nem tudtak tőle aludni .

Egy reggel nem találtuk a ház körül a kis farkaskutyát. Végül a szőlőben találtunk rá, ott feküdt magatehetetlenül. Állatorvost hívtunk, aki nagyon meglepődött a kutya láttán. Hosszasan nézte, s nem mert közel menni hozzá. Végül csak megvizsgálta, és azt mondta, hogy megmérgezték.

– Túl fogja élni? – kérdeztem.

– Igen, de hamar el kell innen mennie – magyarázta.

– Miért? Ez a mi kutyánk! Nálunk jó helye van! – mondtam neki szinte felháborodva.

– Jó, jó, de ez itt nem kutya, hanem egy farkas. Nem is tudom, hogyan maradt életben, mert a farkasok vadon élő állatok. Itt élt az udvarban? –kérdezte az orvos.

– Még az elmúlt télen találtuk anyukámmal az erdőben két testvérével együtt, csak azok hamar elpusztultak. Roy nagyon barátságos, hűséges és nem bánt senkit!- válaszoltam sírva az állatorvosnak, és ölembe vettem a farkas fejét.

– Látom, hogy mennyire szereted, és hogy ő is szeret téged. Sajnos mégis el kell vinnem, mert a farkas veszélyes az emberre.

Az orvos magával vitte Royt. Néhány nap múlva csörgött a telefon. Az állatorvos volt. Azt mondta anyukámnak, hogy a farkas már jól van. Külföldre vitték, pontosabban Németországba egy nemzeti parkba, ahol a hozzá hasonló farkasok élnek. Sokáig sirattam itthon Royt, sajnáltam, mert nagyon megszerettem. Egészen hozzánk nőtt, mint egy hűséges kis barát. Szomorú napjaimat senki sem tudta felvidítani, nagyon hiányzott. A nővérem hozott egy kiscicát, hogy próbáljam elfelejteni a kiskölyköt, de nem sikerült.

Következő nyáron lehetőségem volt egy iskolai pályázat keretén belül kiutazni Németországba. Sokat túráztunk a hegyekbe, és a szállásunk Bogen mellett egy erdei iskolában volt. Naponta közös programokon vettünk részt a német gyerekekkel: fociztunk, röplabdáztunk, beszélgettünk. Gyakran az az érzésem támadt, hogy valaki figyel engem. Hiába kerestem, néztem figyelmesen, nem találtam senkit.  Esténként az ablak alatt kívülről zaj hallatszott. Féltem, de másnap tanáraim megnyugtattak, hogy csak ők járkáltak, ellenőrizték, hogy minden rendben van-e.

Elérkezett a program utolsó napja, majd este elmentünk az erdőbe, ahol fáklyás felvonulást tartottunk. Hirtelen az égő fáklyából a fűre pattant egy parázs. Gyorsan terjedt a tűz,  megbotlottam, majd elestem.  Nem tudtam mozdítani a lábam. Ekkor elém ugrott egy hatalmas, fekete színű farkas, aki a szájába fogta a ruhámat és húzni kezdett. Teljes erővel vonszolt, majd kihúzott a tűzből. Fáradtan esett össze az erdő szélén. Ugyanazt a magatehetetlen állatot láttam, mint aki a szőlőskertünkben feküdt az elmúlt nyáron. Ekkor ismertem meg az én hűséges „kis farkaskutyámat” Royt. A farkas rám nézett és szomorú szemeiből könny áradt. Örömömben hangosan zokogtam és megöleltem a farkast. Nagyon örültem, hogy az az állat mentette meg az életem, akit felneveltem.

Itthon sokat gondoltam rá, végül szüleim kérvényezték az állatkert igazgatójánál, hogy hozzák haza Royt a debreceni állatkertbe.

Karácsony előtt néhány nappal végül is megérkezett Debrecenbe. Ennél szebb karácsonyi ajándékot még soha nem kaptam. Azóta minden hónapban meglátogatom az én farkasomat.

Szabó Tímea

Felkészítő tanár:

Kedves Enikő

Morzsi emlékére

Talán hétéves lehettem, amikor utoljára nyaraltunk nagypapa farmján. Csodálatos heteket töltöttem a nagyszüleimmel és persze Morzsival, a hűséges házőrzővel. Ezután évekig nem voltunk a farmon. Miért? A szülők nem mondták, mi nem kérdeztük.

            Egyik nyáron apa mégis elvitt engem és a húgomat a tanyára. Anya szerint a sok „kütyü” és a zajos nagyváros teljesen átvette az uralmát az életünk fölött, így az egész nyarat a nagyszülőknél kellett töltenünk. Akkor még nem gondoltam, hogy kibírom internet, wifi és barátok nélkül.

 Apáék nem aprózták el a dolgot, már a vakáció első napján elvittek minket. Az autóból kiszállva egyből megcsapta az orromat a tanya illata. Emlékszem, kiskoromban minden nyarat itt töltöttünk. Imádtam a tájat, az állatokat és nagymama süteményeit. Felhagytunk ezekkel az „apró” örömökkel, amikor a fővárosba költöztünk. Kár!

Nagypapa széles mosollyal az arcán üdvözölt minket. Az idő vasfoga őt sem kímélte. Fájt ezt látnom. Bárcsak többször jöttem volna el hozzájuk!

– Nagypapa! – kiáltott Laura, amikor megpillantotta az öreget. Papa arcára őszinte mosoly ült ki. Ő is örült a viszontlátásnak.

– Apa! – lépett hozzá apukám és szorosan magához ölelte, majd anya következett.

– Olivér hol van? Hány éves is az a csibész? – kérdezte nagyapa.

-15 – mormoltam anya háta mögött. Épp ez az! 15 vagyok, mégis a szülők döntik el, hogy hol töltöm a nyarat! Imádom a farmot, tényleg, de legalább önszántamból jöhettem volna ide, nem így!

– Hát itt bujkálsz!  – tekintett papi anya mögé. Szemei megcsillantak, amikor meglátott. Ennyire hiányoztam volna neki?

– Szia nagyapa! – intettem, de ő többet szeretett volna. Hozzám lépett és szorosan magához szorított. Tényleg hiányoztam neki!

– Menjünk be! – intett a közelben lévő kis házra. Emlékszem, mennyit játszottam a házikó előtt a kisautóimmal. Régen nagymama mindig az ablakba tette ki a frissen sült kenyeret hűlni. Olyankor a szomszéd macskái mind az ablak alá gyűltek. Én, mint a kenyér őrzője minden alkalommal elkergettem őket. Utáltam a macskákat! Az öreg Morzsit is mindig piszkálták. Vajon hol lehet a vén házőrző?
A kis házikóba lépve minden érzékemet átjárta a frissen sült almás pite illata. Hát emlékszik mama, hogy ez a kedvencem?

– Szervusztok! – fordult felénk nagyi és sorra ölelgetett és puszilgatott mindenkit.

– Mekkorát nőtettek! – kiáltott fel, miközben Laurát és engem kémlelt szemeivel. – Üljetek le, mindjárt kész az almás pite – parancsolt ránk. Szófogadóan helyet foglaltunk az asztal körül. Mindenki a „régi” helyére ült. Még emlékeznek? Nem is hittem volna!

– Jó étvágyat! – mondta mama, majd az asztalra tette az almás süteményt.

– Papa, hol van az öreg Morzsi? – kérdeztem miután lenyeltem az első falatot. Nagyapa elkomorodott. Eltűnt a mosoly az arcáról és a szája is lefelé hajlott.

– Olivér! Senki sem élhet örökké! – válaszolta. Könnyek szöktek a szemembe. Az nem lehet! Nem halhatott meg! Szükségem van rá! Letettem a villámat és kiszaladtam a házból. Anya utánam kiabált, de meg sem hallottam, csak futottam tovább.

 Keserűen indultam el ahhoz a szilvafához, aminek a tövében annak idején Morzsival üldögéltünk. Szomorúan kuporodtam le a fa alá, és néztem a távolba. A fa egy kis dombon nőtt, így szinte az egész farmot szemügyre tudtam venni. Minden ugyanolyan volt, mint régen, csak az érzés változott. Morzsi halála borzasztóan felzaklatott. Ő volt az első és egyetlen háziállatom. Mindenre emlékszem, ami ő volt. Apró mancsaira, melyekkel rám ugrott, meleg bundájára, ami miatt egész nyáron csak lihegett, füleire, amikkel minden apró neszt meghallott. Hatalmas barna szemeire, amelyekkel engem keresett, amikor elbújtam. Könnyes szemeimet törölgetve a távolban egy apró fekete kutyát pillantottam meg.

– Morzsi! – kiáltottam. Hát mégsem halt meg, csak elkóborolt! Még él! Él és itt van velem! Sebesen szaladtam lefelé a lejtőn, egyenesen a kutya felé. Fejét felém fordította, majd elindult az ellenkező irányba. Egyenesen a pajtába szalad, én pedig utána. Szorosan a nyomában voltam, már majdnem megvolt, amikor hirtelen kitért előlem, és én egyenesen a szalmakupacban landoltam.

– Kösz! – motyogtam, miközben kimásztam a szalma közül. Szemeimet Morzsira szegeztem. – Álljunk csak meg! Te nem Morzsi vagy! – jelentettem ki, mire a kutya csak vakkantott egyet. Keserűen fürkésztem a kutyust, és azon agyaltam, vajon, hogy kerülhetett ide?

– Te nem Morzsi vagy! – ismételtem. – Tűnj innen! – förmedtem rá az apró jószágra. – Nem hallod!?  – üvöltöttem rá, majd egy nagyot dobbantottam a lábammal. A kutya jól szórakozott rajtam, és játékosan ugrált lábaim között. Földre huppantam. A kis vakarcs hozzám bújt és nyalogatni kezdte kezemet. Volt valami abban a kutyában, amibe egyből beleszerettem. – Jól van, gyere ide – vettem az ölembe. – Nem a te hibád, hogy nem Morzsi vagy – mormoltam, miközben fejét vakarásztam.

 Egyszerre éreztem örömöt, fájdalmat, haragot és csalódottságot. Örültem, hogy újra a farmon lehetek. Hiányzott már a természet és a nagyszüleim is. A szívembe viszont mérgezett nyíl került Morzsi halálával, hisz minden rá emlékeztetett, és mindenhol őt láttam.  Egyetlen pillanatra elhittem, hogy Morzsi bóklászik az istállók és a pajta között nem ez a kis hülye bolhazsák!

Visszamentem a házba. Anyáék még mindig a konyhában beszélgettek nagyapáékkal. Laura, akárcsak régen, a lovakat etette és simogatta. Neki is hiányzott a farm.

-Nagyapa! – nyitottam be a konyhába. Meg sem várva válaszát folytattam. – Nézd, kit találtam! Papa elmosolyodott.

– Szevasz Fickó! – guggolt le a kutyához. – Ezek szerint már megismerkedtetek – monda szelíden.

– Mondhatni – vontam meg a vállamat.

– Az ő kölyke – mondta a kutyus fejét vakargatva. Erre nem tudtam mit válaszolni, csak csendesen bólintottam.

– Gyere! Mutatok valamit – intett nagyapa. Engedelmesen követtem, Fickó a nyomomban baktatott.

 – Megjöttünk – közölte papa. Felemeltem lógó orromat és megpillantottam egy sírt. Egy hatalmas fából készült kereszt volt a földbe dugva. Egyszerű, mégis szép volt. Közelebb léptem hozzá. Leguggoltam elé, csak akkor vettem észre, hogy Morzsi neve volt  a keresztbe vésve. Ez az ő sírja! Nagyot dobbant a szívem.

– Morzsi! – kiáltottam, de nem hallotta. Többé már nem is fogja. Az emlékek teljesen elöntöttek, amikor kezembe vettem a kereszten lógó nyakörvet. Istenem miért? Miét vetted el tőlem!?

– Olivér! Minden rosszban van valami jó – mondta nagypapa, mintha csak a fejemben olvasna.

– Ugyan mi lenne jó abban, hogy Morzsi meghalt? Halljam! –szaladtak ki belőlem a szavak. Szégyelltem magam a faragatlanságom és a tiszteletlen beszédem miatt, de ez akkor nem érdekelt. Válaszokat akartam! Akkor és ott!

– Itt van Fickó. Ugyan azt éli át, amit te. Neked szükséged van egy kutyára, neki pedig egy gazdára – magyarázta higgadtan papa. – Adj neki egy esélyt! Hidd el, őt is tudnád szeretni! Ő is szeretetre vágyik – mondta, s szinte könyörgött a tekintetével. Szeme könnybe lábad . Elgyengültem. Ismét a földre rogytam, akár csak a pajtában. Arcom a kezembe temettem. Add vissza nekem Istenem! Ígérem, nem engedem el többé, csak hozd vissza nekem! Hozd vissza hozzám… Az az átkozott korcs már megint az ölembe akart mászni!

– Nagyapa, értsd meg, ő sosem lesz Morzsi. Soha! – válaszoltam nyugodtabban.

– Nem is állítottam azt, hogy olyan, mint a te Morzsid, de azért őt is tudnád szeretni hidd el. Még ha fele annyira is – mondta nagypapa, s kék szemei csillogtak. Talán megéreztem a remény édes ízét, amikor elhúztam a számat.

 – Rendben. De a te sarad lesz, ha nem sikerül – nevettem, de a torkomat továbbra is mardosta a sírás.

– Biztos vagyok benne, hogy ez a barátság egy életre szól majd – biztatott papi. Fickó mellém jött és nyüszíteni kezdett. Ha ember lenne, most biztosan sírna. Leguggoltam hozzá és kezemet a fejére helyeztem. Óvatosan vakargatni kezdtem. Alig értem hozzá. Féltem, hogy őt is elveszítem. Bár az eszem azt mondta, haragudnom kellene, a szívem abban a pillanatban beleszeretett.

– Semmi baj. Ketten átvészeljük – mosolyogtam.

 Akkor és ott történt valami. Valami furcsa, mégis csodálatos. Létrejött közöttünk az a láthatatlan kötelék, ami minden kutya és gazdája között megvan. Simogató érzés volt. Fickó szeretete kezdte begyógyítani a Morzsi halála által keletkezett sebet a szívemben és a lelkemben. Talán őt is tudom majd szeretni!

– Gyertek, kezd sötétedni – intett nagyapa a ház irányába. Teljesen megfeledkeztem az idő múlásáról.

– Rendben-bólintottam majd egy utolsó fájdalmas pillantást vetettem a sírra. Nem tudtam sírni. Egyszerűen annyira fájt, hogy könnyekkel nem lehetett elmondani.  A visszafele úton Morzsi helyett Fickó ugrált lábaink között.

– Menj, köszönj el a szüleidtől. Én addig megetetem a lovakat és bezárom a baromfikat – mondta nagyapa, majd sarkon fordult és elment az istálló felé.

Igaza volt papának, anyáék már éppen indultak, amikor betoppantam. Laura nagymama mellett áll és szorosan átölelte. Szerintem még sírt is. Laurának rendkívül érzékeny szíve van. Emlékszem, egyszer sírt, mert anya megölt egy pókot a szobájában.

– Azt hittem el sem köszönsz bajnok! – mosolygott apa, majd hozzám lépett és magához ölelt. Egyszer, egyetlen egyszer rúgtam egy győztes gólt egy futball bajnokságon. Azóta bajnoknak hív. Pedig ennek már legalább 6 éve. Azóta labdához sem értem, magam sem értem miért.

– Vigyázz magadra bogaram – szipogta anya. Már értem kitől örökölte Laura az érzékenységét. Utálom, amikor apa bajnoknak nevez, de ezerszer jobb, mint anya lányos becenevei. Könyörgöm, 15 éves fiú vagyok! Hahó!?

Szorosan ő is magához ölelt, majd beült apa mellé az autóba. Az ablakot lehúzva integettek nekünk. Mosolyogtam, mégis mart az a tudat belül, hogy egész nyáron nem fogom látni a szüleimet. Ezek szerint én is örököltem valamennyit anya lágy szívéből.

Elmentek, mi pedig maradtunk. Az egész nyarat nagyapáéknál töltöttük. Fickóval minden nap kilátogattunk a sírhoz. Laura még virágot is hozott Morzsinak. Bár szomorúan indult, mégis életem legszebb nyarát töltöttem a tanyán. Morzsi emlékével és Fickóval.

Erdei Noémi

Felkészítő tanár:

Kedves Enikő

Egy kutya naplójából

Sötét, szűk helyen ébredtem. Rácsok választottak el a külvilágtól. A menhely!!!! Már mindenre emlékszem. Két férfi hozott be az utcáról, miközben aludtam.  Nézzük a jó oldalát. Tulajdonképpen nem is olyan rossz. Kapok enni, inni és biztos, hogy megtetszek majd valakinek, és végre nekem is lesz gazdám! Vajon ki akar majd hazavinni? És mikor? Meddig kell itt lennem ahhoz, hogy valaki rám találjon?

Megszólalt az ajtó feletti csengő, ami jelzi, ha valaki bejön a menhelyre. De izgatott vagyok! Talán mindjárt meglátom leendő gazdám arcát! Már csak pár lépés és ideér. Egy aranyos, rózsás arcú kislány az. Megáll egy kicsit, tekintete elidőzik a ketrecemen. No, talán most sikerül!!

– Nézd, milyen aranyos kutya! Hogy csóválja a farkát! Biztos, nagyon örül neked – mondta a kislány anyukája..

– Jaj, anyu! Megmondtam, hogy az osztályban mindenkinek barna szőrű kutyája van. Ennek még  a bundája is koszos. Nekem ő nem kell. Inkább a felette lévőt akarom!

Pár perc múlva a „kiválasztott”, mármint a felettem lévő kutya, egy autóban ült, új gazdája pedig boldogan szorította magához. Nem tudom, mi a baj a szőrömmel. Jó, lehet, hogy kicsit koszos, de szerintem igenis szép színe van, és semmivel nem csúnyább a szürke a barnától. Na, nem baj. Majd a következő látogató biztos elvisz.

De nem vitt el. És az utána következő sem. Meg az azután következő sem.  Kezdtem kétségbe esni. Mi van, ha senkinek se kellek? Biztos valami baj van velem… Hiszen annyi kutyát elvittek már, de valamiért én sosem tetszettem senkinek. Pedig én bárkinek örülnék!

Már két hét is eltelt, mióta idehoztak. Egy nap és itt a karácsony! A dolgozók csak arról tudnak beszélni, hogy ki milyen ajándékot ad és kap, meg, hogy milyen rokonnal fognak találkozni az ünnepek alatt. Még a menhelyet is kidíszítették színes gömbökkel és apró mézeskalácsokkal, és egyfolytában karácsonyi zenét hallgatnak. Én viszont egyre jobban aggódok! Sőt! Nem is aggódok, inkább félek. Egyik este ugyanis arról beszélgettek, hogy el akarnak altatni néhány kutyust, többek között engem is, ha karácsonyig nem találnak gazdát nekünk. De hát én nem akarok meghalni!!! Akkor inkább tegyenek ki az utcára, oda ahonnan elhoztak!

 Ma legalább ötödjére szólalt meg az ajtó feletti kis csengő. Már fel sem akartam nézni. Valaki régóta állt mozdulatlanul a ketrecem előtt. Éreztem, hogy engem bámul. Muszáj volt felnéznem. Egy nagyon öreg, ősz hajú, kedves tekintetű bácsi állt előttem, akinek fülig ért a szája örömében.

– Hát, szia, kiskutya! – integetett. Körbenéztem a biztonság kedvéért, hogy nem másnak integet-e, de ő egyenesen a szemembe nézett. Közelebb bújtam a rácshoz, hogy meg tudjam szaglászni egy kicsit. A bácsi benyúlt a rácsok között, és két ujjával finoman megsimogatott. Ez után az egyik menhelyi dolgozó kiemelt a ketrecből és a bácsi kezébe tett. Megvan az új gazdám!!!!!

          Az öreg egész úton az ölében vitt, mert nem lakott messze a menhelytől. Egy pici kis kertes ház lett az új otthonom. Kettesben karácsonyoztunk. Amíg ő a konyhában tevékenykedett, én végig ott voltam mellette és figyeltem, hogy mit csinál.

– Tudod – mondta, miközben az asztal közepére helyezte a sült pulykát – én is magányos vagyok már egy pár éve. A feleségem meghalt, a gyerekeim és az unokáim pedig messze laknak és nincs idejük meglátogatni. Biztos, te is nagyon magányos lehettél, de most már itt vagyunk egymásnak. Együtt fogjuk ünnepelni a karácsonyt, csak mi ketten! Most viszont gyere, együnk. Itt a finom ünnepi vacsora – mondta kedves hangon a gazdi. Leült a kis asztalhoz, majd megveregette a maga mellett lévő széket, én pedig felugrottam oda. Elém tett egy szelet pulykacombot, amiért nagyon hálás voltam, mert a menhelyen nem adtak soha ilyen finom ennivalót. Miután megvacsoráztunk, az öreg felvette és felbontotta az egyetlen ajándékot a fa alatt. Egy gumilabda volt, amit nekem szánt. Puszit nyomott a fejem búbjára, én pedig viszonzásképpen boldogan megnyaltam a kezét.  Letelepedtünk a kandalló és a karácsonyfa közötti kanapéra. A bácsi szorosan átölelt. Így aludtunk el mindketten.

Karácsony másnapján együtt mentünk sétálni a közeli tóparthoz. A tó jege tükörként ragyogott. Kipróbáltuk az új labdámat, sokat-sokat játszottunk. Közben a bácsi mindent elmesélt magáról, a gyerekkorától kezdve egészen addig a napig. Teljesen belemerültünk a játékba, észre sem vettük, hogy a tó jegére tévedtünk. Nem lett volna szabad! A gazdám kiabált, hogy forduljak vissza! Elindult felém, értem. Egy pillanat volt az egész. A jég először megrepedt, majd mintha egy másodpercre megállt volna az idő…. Aztán a gazdám rám nézett azzal a jóságos szemével, majd hirtelen beszakadt alatta a jég. Rohantam, ahogy csak tudtam, ugattam az üres lyukat, ahol utoljára láttam őt. Mindhiába. Már nem volt ott és nem is bukkant fel később sem. A bácsi örökre eltűnt a jéghideg tó vizében. Előttem is elsötétült a világ.

Hallottam, ahogy nyílik a ketrec zárja, tompa hangokat is észleltem, majd éreztem, ahogy két kéz megfog és kiemel onnan. Mi történt? A gazdám! Hol a gazdám?! A gazdámat akarom most rögtön! Egy hideg fémre fektettek. A két kéz szorosan tartott, szinte moccanni sem tudtam. Túl kába voltam ahhoz, hogy bármit is felfogjak abból, ami körülöttem zajlik. Éreztem, hogy valami megszúrja a nyakamat. Egyre csak homályosodott a látásom, még végül becsuktam a szemem. Úgysem láttam már semmit és senkit. Nem hallottam a hangokat sem. Nem éreztem semmit. Nem láttam, nem éreztem, nem hallottam……….

            Aztán szépen lassan tisztulni kezdett a kép. Éreztem a sült pulyka illatát, láttam a karácsonyfát és hallottam a bácsi hangját. Hát mégis csak visszakaptam az én gazdámat!!! Itt van velem!!! Örömömben csóváltam a farkamat, ráugrottam, és össze-vissza nyalogattam az arcát, ahol csak értem.

Az idő akkor végleg megállt, és újra együtt ünnepeltük a karácsonyt.  Csak mi ketten. Örökkön örökké!

                                                                                              Váraljai Virág

Felkészítő tanár:

Kedves Enikő