Search results:

  • Dr. Déri JánosHa ezt a lapot tartja a kezében, akkor Önnek szól az, amit írok. Mert mindannyian szeretjük az állatokat, a természetet, ezért védjük, segítjük a rászorulókat. Mi a hortobágyi Madárkórházban nemcsak a madarakat gyógyítjuk, hanem minden rászoruló állatot befogadunk. Legyen az fokozottan védett, veszélyeztetett, kihalás szélén álló, vöröskönyves rétisas, kerecsensólyom, vagy vadászható tőkés réce, akár kártékony dolmányos varjú, kétes megítélésű városi galamb, árva vadmalac, vagy kikaszált őzgida, kitett, elütött kutya, kóbor macska, aminek nincs, vagy nincs ott a gazdája. Mert szeretjük őket. És a rászorulókon segítenünk kell. Nem tudunk mást tenni, ez a hivatásunk. Én ezért lettem állatorvos, és munkatársaink, önkéteseink ezért dolgoznak itt, és több százan az egész országban. Tesszük ezt már 25 éve. 1991-óta a Hortobágyi Nemzeti Park megbízásából, akkor mint Pusztadoktor Kft, 1999-től mint ebből a célból létrejött Madárkórház Alapítvány, 2006-tól az alapítvány által működtetett Madárpark. Amikor elkezdtük, a hőskorban, nem mi voltunk az elsők. A „hivatalos” természetvédelem akkor nem fogadta el a pár éve elhunyt és méltatlanul meghurcolt kőszegi mentős, Kámán István ragadozómadár kórházát. Mert nem volt diplomája, bár a műtétjeit kifogástalanul végezte. Nekünk sem drukkoltak. Más volt a felfogás. Mivel még nem próbálta jól csinálni senki, és aki mégis megkísérelt elengedni pár mentett madarat, sokszor kudarcot vallott. Az volt a vélemény, hogy ezek a madarak úgy is elpusztulnak a természetben, ezért a sérülteket inkább el kell altatni…
    Mi nem altatunk. Ha embert nem, akkor állatot sem. Sem megunt, öreg kutyát, sem anyagilag vállalhatatlanul, vagy gazdaságtalanul, vagy bizonytalanul gyógyítható állatot, sem olyat, melyből sok van, sem olyat mely nem hasznos, vagy esetleg káros, sem azért, mert kell a hely fontosabbaknak, sem azért, mert nincs pénz a tartására.  Gyógyítunk és befogadunk minden madarat, emlőst, hüllőt és kétéltűt, sőt még halat is, de mentett cicát, kutyát is bár ingyen gyógyítunk, ennél többet, mint ami itt van, elhelyezni nem tudunk. Együttműködünk minden más állatmentő szervezettel, oda-vissza segítve egymást. Nemcsak mi mentünk cicát-kutyát, de a cica-kutyamentők is mentenek madarat. A különbség csak az, hogy ők átadják a madarat, de tőlünk nem tudják átvenni a kutyát, mert mindig teltház van náluk. Nálunk is teltház van, de folyamatosan engedjük el a gyógyultakat, így mindig szabadul fel hely. A tartósan sérült, szabad életre alkalmatlan madarakat állatkerti módon mutatjuk be a madárparkban a látogatók örömére és okulására. Mert a megelőzés mindig hatékonyabb, mint a gyógykezelés, és ennek leghatékonyabb eszköze a szemléletformálás. Itt szembesítjük az embert az ember által a madaraknak okozott szenvedéssel, legyen az szándékos, vagy véletlen mérgezés, lelövés, vagy a madarak számára megtévesztő és veszélyes ablaküveg, villanydrót, vagy országút. Ha a látogató végignézi a műtétet a látványkórházban és végigkíséri a kórtermekben a betegek gyógyulását, és a kinti röpdékben a szabad életre való felkészítés hosszú és fáradságos munkáját, ha szabadon enged egy gyógyult madarat, más szemmel néz a természetre azután. Ha egy kisgyerek megsimogat egy baglyot,  kezére ültet egy szelíd ölyvet, melyet elviszünk hozzá az óvodába, vagy az iskolába, vagy részese lehet egy solymászbemutatónak, akár a Madárparkban, akár egy utazási kiállításon, ahol standolunk, nem fog félni a madaraktól és nem fogja bántani az állatokat, és talán az embereket sem annyira. Sokan lesznek közülük önkéntesink, segítőink, és később munkánk folytatói, más, új, velünk együttműködő, minket segítő helyi, regionális szervezeteknél, mentőhelyeken, természetvédelmi mentőállomásokon, vagy akár hozzánk hasonló, és a mi utunkat követő madárkórházban. Nem vagyunk féltékenyek. Nekünk is jó, ha mások is csinálják, mert csökken a zsúfoltság, helyben gyorsabb az ellátás, és aki nem ért még hozzá, annak megtanítjuk. Jó példa erre a Mályi Természetvédelmi Egyesület által működtetett természetvédelmi mentőállomás, ahonnan az utóbbi években 2-300 sérült, de megfelelő elősegélyben részesült mentett madarat szállítottak be további kezelésre, elhelyezésre. Ezek is részét képezik annak a közel ezer madárnak, melyet évente ellátunk, és melyek közül több százat gyógyultan bocsátunk szabadon. De ilyen a Dunántúlon munkánkat segítő székesfehérvári Vadmadárkórház, és a most engedélyezésre beadott országszerte mintegy harminc regionális mentőhely, melyeket alapítványunk telephelyeként önkénteseink, együttműködő partnerszervezeteink tartanak fenn. Listájukat és elérhetőségüket a következő oldalon találják, melyet honlapunkon: a www.madarkorhaz.hu és www.madarpark.hu oldalakon folyamatosan frissítjük.
    Aki minket támogat, őket is támogatja. Mivel sem állami támogatást, sem önkormányzati segítséget nem kapunk, nincs más anyagi forrásunk, csak amit jószándékú állatbarát támogatóink megosztanak velünk, kérjük, az adójuk 1 %-os felajánlásával támogassák a madarak gyógyítását! Ezt megtehetik adószámunk beírásával akár elektronikus, akár papír alapú bevallásukba az alábbi rendelkező szelvény szerint.

    Tisztelettel és köszönettel a madarak nevében: Dr. Déri János állatorvos

    Madárkórház Alapítvány, adószám: 18557899-1-09

    rendelkező nyilatkozat

    A teljes magazin ITT olvasható!

  • 2374Legalább is Budapest és Miskolc környékén ne. Miskolcról érkezett szárnytörött gerléből és a vele érentkező, már gyógyult, de egy fertőzés miatt elpusztult társaiból főleg gerlékre veszélyes paramyxovírust mutattak ki az Állategészségügyi Diagnosztikai Igazgatóság szakemberei december közepén. A vírus veseelfajulást okoz, és csak a gerléket pusztítja el, a galambok nem betegszenek meg tőle. Január elején ugyan ezt a vírus találták egy budapesti madáretetőn elhullott több gerléből is. Ebből az következik, hogy járvány van. Amit a gerlék egymástól kapnak el, közvetlen érintkezéssel, vagy ragályfogó tárgyak közvetítésével. Erre a madáretető és itató alkalmas. A madarak koncentrálásával a fertőzés  terjedését segíti elő, ezért olyan etetőről etessük az apró énekeseket, mely gerléknek, galamboknak nem kényelmes. Ilyenek a hintázó, felfüggesztett, bebújós etetők. A gerlék, galambok főleg földről veszik fel táplálékukat, ezért földről ne etessünk! Ha nincs beteg gerle, nem fogyatkozott meg a számuk az utóbbi hetekben, akkor óvatosan kis mennyiségben, inkább több helyen keveset, mint egy helyen nagyon sokat adhatunk, de beton, vagy műanyag, mosható és fertőtleníthető felületre. Az etetőt, itatót minden nap tisztítsuk meg az ürüléktől, és 3-5%-os Hypoval, vagy Domestossal fertőtlenítsük. Ha valaki több elhullott gerlélt, vagy más madarat észlel, kérem jelezze a 30/9435494-es telefonon, hogy intézkedni tudjunk.

    Dr Déri János

  • cikkteteje

    A hortobágyi Madárkórház által 2015 novemberében meghirdetett irodalmi pályázat eredményesen lezárult. Valamennyi kitűzött célunk megvalósult; úgy részleteiben mint összességében pozitív mérleget vonhatunk. A kiíráskor egyik célunk volt annak felmérése, hogy a felnövekvő nemzedék miképp viszonyul a természethez, különösképp az állatokhoz. Célunk volt az is, hogy arra inspiráljuk a fiatalokat, hogy az állatok iránti érzelmeiket gondolatokba, történetekbe foglalják, példát mutatva ezzel szűkebb-tágabb környezetükben élő kortársaiknak. Százharmincnégy pályázat érkezett az ország minden részéről. Sokféle írásmű, sokféle megközelítés, sokféle stílus. A legfontosabb azonban valamennyi írásműben azonos: az állatok iránti elkötelezettség, a sorsukkal való azonosulás nagyszerű képessége.  Kívánjuk valamennyi szerzőnek, hogy őrizze meg ezt a nemes érzelmet.

    Pályázatunk díjazottjai január 29.-i ünnepségünkön vehették át nyereményeiket. Gratulálunk a sikerekhez, valamint köszönjük, hogy ilyen szép számban el tudtak jönni a rendezvényre!

    Rengeteg csodaszép történetet kaptunk. A díjazott pályaműveket ITT olvashatjátok el!

     

    A hvtv adásából:

  • Fotó: Harangozó Adina

    Fotó: Harangozó Adina

    Gyermekkorom csodálatos szereplői a madarak: gólyák, a szépek a méltóságosak, a kelepelők. A főutca villanypóznáin, egy-egy kémény tetején fészkeltek és én hangosan szólongattam őket, ha ott jártam. A villásfarkú fecskék annak az istállónak eresze alatt fészkeltek, amelybe már csak beleálmodhattam a tehenek neszezését, leheletük finom páráját. Csodásan társalogtak és etették a tátogó kis fejeket. A vadgesztenyefánkon, az életfámon szerettek tartózkodni a vadgalambok. Búgásukat szívesen hallgattam. Egyik legkedvesebb barátom a kertünk, amely nagyvolt végébe fészkelő sárgarigó. Szép volt és minden reggel, jókorán üdvözöltem őt: fütyül a rigó és ő válaszolt midig és akármeddig. A szemtelen, örökké éhes verebek csinosak, aprók és kíváncsiak. Az időnként megjelenő varjak, szépséges fekete vendégek, és más csodás madár átutazóban.
    Ez a bennem élő szeretet, féltés tette, hogy eljutottam Hortobágyra, egy nagyszerű orvos által létrehozott madár ispotályba. Látni akartam hogy és hol harcol értük egy ember, aki erre tette fel életét és mindenét. Egy szeptemberi vasárnapon, a róna napsütésben úszott, a szem ellátott a végtelenbe, mentem végig a kórházon. Láttam az emberi hibák miatt megsebesült, megbetegedett madarakat, ahogy szótlanul szomorúan üldögéltek, sántikáltak és én sírtam. Itt, így látszott csak milyen hatalmas munka van –e mögött. Egy orvos és négy fiatal viszi az egészet, hatalmas nehézségek árán. Látszik, mennyi minden kellene, szorul javításra, bővítésre, mennyi ennivaló szükséges és a sok-sok munka. Negró
    Kinn a szabadban, a nagy kenelben sok-sok madár: gólyák, ragadozó madarak gyógyulnak és várják, hogy újra szabadok legyenek. Bemehettünk és egy külön lépcsőn fel a kilátó részébe. Ott álldogáltam és a párkányra szállt egy kis egerészölyv, egészen közel hozzám és énekelt, egyfolytában. Fejét oldalra fordítva nézett rám. Ez egy tökéletes pillanat volt, boldog voltam. A kórház körül több kisebb madárketrec is állt. Az egyikben egy szépséges fekete holló üldögélt szomorúan. Körülöttem nem volt ember, csak ketten voltunk, beszélni kezdtem hozzá. Mondtam, hogy szeretem, hogy nem sokára meggyógyul és szabad lesz. Aztán leültem egy közeli kispadra és néztem a pusztát. Egyszer csak emberi beszédet hallok, de ember egy szál se. Az én hollóm ismételgette nyakát kicsit kinyújtva, hogy szevasz Negró, szevasz Negró és nézett rám. Negró volt a neve és válaszolt nekem úgy, ahogy tudott. Ezeket az élményeket nem adnám oda semmiért. Emberek tegyetek értük meg mindent, amit csak tehettek. Isten áldása kísér.

    Antal Mária

  • cikkteteje

    Hugi története

    A nevem Hugi. Labrador vagyok. Fehér. Vagy sárga. Részletkérdés. Szeretném, ha megismernétek engem. Pontosabban az érzelmeimet. Ne csóváld a fejed haver! Igen, kutya vagyok, és vannak érzéseim. Minden kutyának vannak. Nekem főleg. A labradoroknak főleg. Szeretném elmesélni a történetem. Elmondani, hogyan kerültem ide, ahol most vagyok. És hogy hol voltam addig, amíg ide nem kerültem. Ez nem egy olyan típusú történet, ahol a rossz Gazda megveri a kutyát, meg az utcára teszi, vagy a menhelyre dobja, vagy hasonló szörnyűségek. Nem, nem rossz helyen voltam. Nem, nem bántott az akkori Gazdám. Ő jó ember volt. A legjobb, akit ismertem. Szerettem azt a nőt, imádtam. De inkább kezdem az elején. A születésemnél.
    Egy kennelben születtem, fajtatiszta labrador szülőktől. Biztosan jó szülők voltak, sajnos nem nagyon emlékszem rájuk. Kis vakarcs voltam, na, ti se emlékeznétek. Csak arra emlékszem, amikor elhoztak. Vagyis elhozott. Ő. A Gazda. Egy kutya életében az a legmeghatározóbb pillanat, amikor a Gazda örökbe fogadja. Hiszen vele töltjük el az egész életünket. Ő lesz a vezérünk, a nevelőnk, a mentorunk. A mindenünk. Hazavitt, emlékszem. Kis labradorkölyök, megszeppenve a bérházban, azt se tudtam, mit kezdjek magammal. Kiderült, hogy nem vagyok egyedül, van a Gazdinak még egy Spánielje is, ő ott a falkavezér, ő mond meg mindent. Teltek az évek, nevelkedtem, nevelődtem a Gazdi mellett. Minden nap többször járunk sétálni, mulattunk a parkban, spanoltunk más kutyásokkal, a Spániellel titokban rosszalkodtunk, pasiztunk, maradékot loptunk, hol a bokor alól, hol a pultról. A Gazdi még nyaralni is elvitt minket, méghozzá a hegyekbe, jó messze otthonról, a hósipkás hegyek között túráztunk, szaladgáltunk. Esténként együtt aludtunk, egy nagy ágyban, hogy aztán másnap mindent újrakezdjünk. De a Gazdi dolgozott is. Tanár volt, olyan gyerekeknek segített, akiknek gondja volt a tanulással. És engem is belevont. És szerettem. Nem volt más dolgom, mint leülni a gyerek mellé. Csak ülnöm kellett, és néznem. És segített. Valahogy feloldódtak mellettem, és könnyebb lett nekik. Könnyebb lett olvasni, számolni, írni, beszélni. Én pedig csak hallgattam, és hallgattam. Szerettem velük lenni. De legfőképpen a Gazdival. Így ment el néhány év. Vidám évek, boldogsággal, nevetéssel, sétával és játékkal. És segítséggel. Sok gyereknek segítettünk, és jó érzés volt. De elmentek a vidám évek, és jöttek a nehezek. Fájdalommal, félelemmel, sírással és szomorúsággal. A Gazdival nem volt minden rendben. Fájt a hasa. Rosszul volt. Annyira rosszul, hogy el kellett mennie orvoshoz. Elment, és sírva jött haza. És vele együtt jöttek a borzalmas hónapok. Azt mondta nekünk, nekem meg a Spánielnek, hogy rák. Nem tudtam mi az. Csak azt tudtam, hogy rossz. Hogy fáj, és hogy szenvedést hoz mindannyiunkra. De azt mondta, hogy műthető, hogy gyógyítható, hogy van esély, hogy újra olyan legyen minden, mint régen. És elhittem. És Spániel is elhitte. Gazdi is elhitte. És a családja, a gyerekei, az unokái, a testvére is elhitte, hogy minden lehet még jó. Csak a rák nem hitte el. Megműtötték. És jól lett. Egy kis időre. Pár napra, vagy hétre, nem tudom. Reménykedtünk. Hogy lehet még ez olyan, mint volt. Lehet még vidámság, boldogság, nevetés, séta, játék, hogy segíthetünk még gyerekeknek. Járt kezelésre. És mi mindig ott voltunk. És a Család is. De egy idő után már tudtam, amit ő is. Éreztem rajta, hogy tudja, hogy nem megy. Feladta. Soha nem hittem, hogy feladja. Elhittem, hogy lehet még más. Csak ő már nem. Egy este alatt változott meg minden. Rosszul lett. Jött egy családtag, be akartak menni a kórházba. És én akkor már tudtam, hogy feladta. És Spániel is tudta. És ő is tudta. Csak mi hárman tudtuk, hogy vége. Mielőtt elment, mielőtt elvitték, odajött hozzánk. Megsimogatta a fejünket, és azt mondta, hogy minden rendben lesz. Hogy lehet még minden vidám, és boldog. Csak nélküle. És nem akartam elhinni. Egy kutya nem lehet a Gazda nélkül vidám, nem lehet boldog. Nem szaladgálhat, nem játszat, nem ugrálhat. Nem élhet a Gaza nélkül, aki felnevelte, akivel az addigi életét töltötte. Nem hittem el, hogy elmegy. De tudtam. És elment. Soha többé nem jött vissza. És mi ott maradtunk Spániellel egyedül abban a lakásban, ahol addigi életemet töltöttem. Reggel pedig elvittek. Mind a kettőnket. Tudtam, hogy akkor már nem volt velünk. Elment. A Spániellel együtt elkerültünk messzire. De legalább együtt. Egy rokonhoz, akit ismertem, és szerettem. De abban a pillanatban nem érdekelt. Gyászoltam. Gyászoltam az addigi otthonomat, a sétákat, a parkot, a játékot, a gyerekeket, a környéket. Az addigi életemet. A Gazdit. Eltelt azóta majdnem három év. A rokonnál élek. Szeretem őt, majdnem annyira, mint a Gazdit szerettem. De mégis akárhányszor nyílik az ajtó, még mindig remélem, hogy ő lép be rajta.

    Pusztai Anna

  • cikkteteje

    Az én állattörténetem

    Az életemhez elengedhetetlen, hogy legyen mellettem egy társ, aki nem más, mint a kutya. Számomra ő nemcsak háziállat, hanem lakótárs is. Mindig mellettem és a családom mellett van, hozzátartozik a mindennapjainkhoz. Kicsi koromban – körülbelül négyévesen – kaptam az első kiskutyámat a szülinapomra,egy németjuhász szukát. Még mindig emlékszem a nagy egymásra találásra. Ahogy a kis pici lábaival odatotyogott hozzám, és elkezdett szimatolni, aztán pedig játszani a lábammal. Abban az időben nagy kedvencem volt egy sorozat, a Rex felügyelő, mert benne volt az a nagy kutya, aki mindig megtalálta a bűnösöket, így hát a neme ellenére Rexnek neveztem el.

    Rexszel nőttem fel. Sok jó és rossz kalandunk volt együtt. Volt egyszer, hogy nem akartam a helyén egyedül hagyni, mert féltem, hogy szomorú lesz, ezért bebújtam a kutyaólba, ő pedig jött utánam, és összebújva elaludtunk. Kis idő elteltével anya hangjára ébredtünk. Hallatszott, hogy nagyon ideges, mert nem talál. Kibújtam a kutyus öleléséből. Észrevettem, hogy anya meglátott, és felém tart. Rexi megérezhette, hogy anya mérges, ezért elém állt, és nem engedte, hogy megközelítsen. Miután lecsillapodtak a kedélyek, félrevonult. Ezután büntetésből nem mehettem ki játszani vele, ami nagyon rosszul érintett. Mikor letelt a büntetés, újra elválaszthatatlanok lettünk. Pár évvel később, télen, amikor leesett az első hó, nagy örömünkre mindennap ki tudtunk menni játszani. Pár napig folyamatosan esett, és mindent vastag fehér hótakaró borított. A kertben a tuják ágai roskadoztak a hó nagy súlya alatt, és mi ezt kihasználva a hosszú lelógó ágakat beleástuk a hóba, így hosszú alagutakat készítettünk, melyeken vígan másztunk keresztül. Nagyokat nevettem, amit a szüleim is boldogan néztek az ablakból. Folyton felborítottuk egymást, ahogy próbáltunk mászni a hóban. Rex mindig el akarta kapni a cinegéket, amik a tujákra repkedtek élelemszerzés céljából, mivel nagyon szerették a rajta maradt magokat. Mindegy, hogy milyen évszak volt, mindig tudtunk valamivel játszani.

    Pár évvel később azonban megmérgezte valaki. Amikor megtudtam, hogy mi történt, sokat sírtam miatta, nem akartam, hogy itt hagyjon engem. Még nagyon fiatal volt, 6-7 éves. Szerencsére időben észrevettük, hogy nagy a baj, elvittük állatorvoshoz, aki megtett mindent, amit tudott, és meggyógyult a kiskutyám. Nagyon sokáig velünk volt. Gyakran vittük sétálni, labdáztunk vele a szántóföldön, és levittük a Duna-partra. Aztán 9 éves korában emlőrákos lett. Apával elvittük orvoshoz, 2 és fél órás műtétje volt, ez idő alatt mi kint vártuk a kocsiban, hogy vége legyen a beavatkozásnak. Még aznap este hazahoztuk, kapott a feje köré egy burát.  Vártuk, hogy gyógyuljon. Napról napra egyre jobban lett, kivették a varratokat, aztán váratlan fordulat történt. Kiderült, hogy a műtét előtt megcsíphette egy fertőzött kullancs, aminek a tüneteit a fájdalomcsillapítók és az altató hatása miatt nem vették észre.  Rex állapota egyre csak romlott. Alig akart enni, örültünk, ha fecskendővel tudtunk neki pár cseppnyi tápoldatot adni. Én még ekkor sem akartam feladni, nem tudtam elfogadni, hogy nem gyógyulhat meg. Aztán visszavitték anyáék az állatorvoshoz. Pár órával később kaptam egy telefonhívást: apa elcsukló hangon kérdezte tőlem, hogy hazahozza-e nekem, hogy el tudjak köszönni tőle, vagy – hogy ne szenvedjen a fájdalmaktól – elaltathatják-e most. Gondolkoztam, hogy neki mi lenne a jobb, és végül az utolsó lehetőséget mondtam. Kicsivel később megállt a kocsink a ház előtt. Kimentem könnyes szemekkel, és láttam, hogy a pár hónappal ezelőtt még életvidáman szaladgáló társam most ott fekszik élettelenül a hátsó ülésen. Apa odajött hozzám, átölelt és csak ennyit mondott elcsukló hangon: Rexi itt hagyott minket. Ez a nap és az utána következő néhány hónap volt életem legkeservesebb időszaka.

    Amikor megszületett a húgom, és ő is betöltötte a 4. életévét, hazahoztunk egy másik kiskutyát. Pamacsnak neveztük el. Pamacs azóta is velünk van, és tavaly megajándékozott minket 5 kicsi labrador kölyökkel. Őt is nagyon szeretem, ugyanolyan aranyos, mint Rex volt, és ugyanúgy szeret minket. Ennek ellenére a mai napig nem felejtettem el az én kutyuskámat. Halottak napján az ő emlékére is mindig gyújtok egy gyertyát, és tudom, hogy sose fogom elfelejteni. Eltelhet akármennyi év, ő mindig a szívemben fog élni.

    Rex

    Rex

    Pamacs

    Pamacs

    Faragó Gabriella

  • cikkteteje

    Névtelen

    Meseország

    Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás tengeren is túl, volt egyszer egy Meseország. Ebben a híres-neves Meseországban igazi sztárok éltek. Ez már csak azért is bizonyos, mert manapság is minden ember kisded korától kezdve jól ismeri őket!Az én történetemet is ők ihlették!

    Verőfényes tavaszi nap volt. A virágok illatoztak és madarak füttye hallatszott az erdő minden kis szegletében, amikor épp nagymamámhoz tartottam egy kosár almával, amiről még akkor nem is sejtettem, hogy…

    Sétáltam, sétáltamegyszercsak elém ugrott az egyik vaskos bokorból egy lógó fülű nyuszi, s ezt kiáltotta élces hangon:

    -Hová, hová Petronella?

    -Nagymamámhoz sietek a mézeskalácsházába. Tudjátok, minden nap meglátogatom!

    -Elkísérhetünk?

    -Miért ne?

    S ekkor a bokrok közül egy egész medvesereg cammogott ki, hogy elkísérjenek utamon.

    Sajnos azonban ezt a beszélgetést a farkas, aki a gonosz boszorkánynak volt hű szolgája, tisztán hallotta. Szaladt is, hogy elújságolja a hírt gazdájának, aki éppen egészségügyi sétát tett az erdő mélyén.

    -Kedves gazdám! Képzeld csak el, mit hallottam,amíg délután az erdőben bogyót gyűjtögettem… – mondta loholva a gonosz ordas farkas.

    -Mit? Mondd már te haszontalan!

    -A szépséges lány, a nyuszi és a medvesereg a mézeskalácsházban élő nagymamához tartanak…

    -No, akkor mit sertepertélsz még mindig itt? Siessünk oda! Meg kell előznünk őket!

    Már több órája gyalogoltak, seprű híján, amikor egy nagyot jajgatott a boszorkány.

    -Jajjj! Ez a fránya cipő, hogy feltörte a sarkam, pedig nézd, nem is akármilyen, hanem Puma márkájú!

    -Nenyavajogj boszi! Látod ezt? Az enyém Adidas. Ez igenis minőség!

    -Nézd, ott szalad valaki az úton!

    -Hol? Hol?

    -Ott ni, te vakegér!

    -Aha, már látom.

    S hirtelen elsuhant mellettünk Juliska, aki Petronella szomszédja.

    -Ha keres a szörny, mondjátok azt, hogy nem láttatok.

    Közben megérkezik a szörny.

    -Nem láttátok erre futni Juliskát?

    -Te ki vagy? Egy szörny?

    -Nem látod, hogy boszorkány vagyok?!

    -Öö… Arra ment.

    -Na gyere farkas, folytassuk utunkat a mézeskalácsház felé! Nem maradhatunk le!

    S ekkor siettükben felcsillant előttünk a mézeskalácsház cukormázas fénye. Pechükre a nagymamát hiába keresgélték, nem volt odahaza. A boszorkány varázsgömbjébe tekintve látta, hogy nagyi éppen a TESCO-ban vásárolgat. Gondolták lustábbak ők annál, mintsemhogy egy ilyen hosszú utat megtegyenek, inkább megvárják a nagymamit kényelmesen. Potyaleső kedvvel nézegették addig a hűtőszekrény tartalmát, de nem sok jót találtak maguknak, hiszen nagyika vega volt. Elszenderedtek a hóhányók a nagymama kényelmes, dunyhás ágyikójában, majd felébredve látták, hogy a nagymami otthonában tüsténkedik. Éppen aránctalanító krémeket pakolgatta ki csörgő nejlonszatyrából mézanyó, amikor ráijesztett a boszorkány és a farkas. – Mi sem természetesebb, hogy elmaszkírozva.

    -Túl korán jöttél kis unokám, még nem vártalak! Máskor később érsz ide.

    A boszorkány azonbanmár réges-régen kieszelt egy cselt…

    -Gyere mama, látom kifárasztott a vásárlás, feküdj le a szobádban!

    -Igazad van kicsikém, megyek és lefekszek.

    A nagymamám bement a szobába, a boszorkány pedig kulccsal rázárta az ajtót. Ekkor megszólalt a farkas:

    -Gyere boszi a nappaliba, most kezdődik a Dundi Valentina.

    Én, a nyuszi és a hét medve az édes kis házhoz értünk.

    -Nézzétek, a házban mécsvilág!

    -Az ajtó tárva!

    -A kémény füstöl!

    -Ki lehet bent?

    -Tán egy manó?

    -Vagy egy lidérc?

    -Tán egy sárkány!

    -Én mondom ez szörnyű rosszat jelent! Éreztem egész nap a csontjaimban.

    -Nagy ég bizony ez rossz jel!

    -Mit tegyünk?

    -Lopózzunk oda!

    -Igen! Halkan lépegetve gyerünk oda! Kövessetek! – Mondta a nyuszi.

    Csst!

    Csst!

    Csst!

    A reccsenésre megjelenik az ajtóban a boszorkány,puskával a kezében.

    -Befelé mindenki, mert lő a mamám!

    A medvék, én és a nyuszi bevonultunk a házba és a boszorkány minket is bezárt. Kuka eközben elbújt egy terebélyes bokor mögé. A boszorkány észrevette a kosárban lévő szebbnél szebb piros almákat és a farkasokkal együtt falatozni kezdtek a különleges lakomából.

    -Csodálatos, gyönyörű almák, látod farkas?

    -Valóban nagyon szépek és kívánatosak!

    -Gyere, lakomázzunk ebből a különleges finomságból!

    A harmadik harapás után azonban mindketten heves köhögésbe kezdtek azután pedig hirtelen csend lett…

    Megijedtünk a hirtelen csendtől, s ordítozni kezdtünk.

    -Segítség! Segítség!

    -Siess, Kuka hozz segítséget!

    Kuka sietett, hogy segítséget hozzon, és ekkor Ludas Matyiba és társaiba; vagyis a vadászba, Hófehérkébe és Jancsiba botlott.

    -Te ki vagy?

    -Hát nem ismeritek meg? Ő Kuka. Születésétől kezdve nem tud beszélni, de soha nem is próbált. – mondta Hófehérke.

    Vajon mit kereshet itt?

    -Rémültnek tűnik az orcája, és a kezével integet. Biztosan azt akarja, hogy kövessük!

    -Menjünk!

    -De hova?

    -Kuka mutatja az utat! Ne értetlenkedj már Jancsi! – Persze Hófehérke nem sejtette, hogy Jancsi tudatalattija diktálja neki, maradjon minél távolabb attól a bizonyos mézeskalácsháztól.

    Mikor Kuka és a felmentősereg a házhoz értek, megdöbbenve vették észre a földön fekvő halottakat. Majd a házhoz siettek és kiengedték a bajba jutottat.

    -Kik ezek és mi történt itt?

        Elmeséltem hogyan jutottunk bajba, milyen zavaros napunk volt… S mivel a történet vége happy end lett, – mint azt már megszokhattuk – hogy megünnepeljük, megettük a mézeskalácsház felét, a többit pedig otthagytuk az utókornak emlékbe. Azóta is velünk van tele minden valamirevaló meséskönyv!

    Biró Petronella

  • cikkteteje

    Sosem akartam állat lenni…

     

    Sosem akartam állat lenni. Emlékszem, ez régen volt, még kisiskolás koromban. Mindenki csillogó szemmel sorolta, ő melyik állat bőrébe bújna bele legszívesebben. Volt ott minden! Lovacska, kutyus, macska, egér, cápa, teve, sas, de még sündisznó is. Én hallgattam.

    Sosem akartam más lenni, én szerettem ember lenni. Szerettem az lenni, aki voltam. Kicsi, pufi arcú, sötétbarna hajú, nagyszájú. Szerettem, hogy a hajam mindig két copfban volt a fejem két egyáltalán nem szimmetrikus pontján. Élveztem, hogy tudtam beszélni, két lábon járni, nevetni és ölelni. Evőeszközzel enni, kézzel írni, mesét olvasni.
    Ráadásul sosem voltak jó emlékeim az állatokkal kapcsolatban. Alig voltam két éves, járni is csak épphogy tudtam, mikor egyik délután átmentünk a szomszédhoz. Ott lakott egy hatalmas, fekete szemű, sötét szőrű kutya. Ijesztő volt. Beléptem a kapun, s azonnal rám ugrott. Megijedtem, próbáltam szabadulni, de nem ment. Kapálóztam, ahogy csak tudtam. A körülöttem állók is próbáltak segíteni. De nem akart rólam leszállni. Én pedig ott feküdtem. Tehetetlenül. És sírtam.
    Ezért is éreztem mindent, csak nem pozitívumot, mikor közölték velem a “lakótársaim”, hogy hamarosan egy új taggal bővül a család. Nem csak az állattól való félelem volt bennem. Nem. Valami más is. Amit még magamnak is nehéz volt bevallani, nemhogy másnak. (Persze ezt akkor, öt évesen még nem tudtam). Féltem. Eddig én voltam a legkisebb. Habár akárhányszor mondták, “nyilvánosan” mindig utáltam ezt a jelzőt. És mégis, most jön valaki és elveszi tőlem. Ezentúl őt fogják az ölükbe venni és átölelni.
    És amúgy is! Minek kell nekünk egy kutya? Eddig is jól elvoltunk nélküle. Ezután is megleszünk.
    De a többiek hajthatatlanok voltak. Én voltam az egyetlen, aki a hátrányokra gondolt. Akit a félelem vezérelt. Én voltam az egyetlen, aki nem akart segíteni. Én, aki nem akartam befogadni.
    Ilyen gondolatokkal feküdtem le aznap este…

    Unalmas – gondoltam magamban. Egész nap csak eszik, iszik, meg ugat. Mégis mi a jó ebben? Ráadásul még a farkát is csóválja. De nem olyan kedvesen. Legalábbis a legtöbb nem. Olyan ide – oda módon, össze – vissza.
Fut. A kert egyik végéből a másikba. Nincs is értelme, hiszen ugyanaz van ott, mint tíz perce. Vagy tegnap, vagy a múlt héten.
Nem, én nem akarom, hogy bármilyen kutya itt legyen valaha is! Kizárt dolog! És más állat sem. Ijesztőek, nem éreznek és amúgy is. Sosem történik semmi izgalmas. És nem esznek csokit. Kutya egy élet.

    Reggel felébredtem. Hirtelen kaptam fel a fejem. Miért vagyok a földön? És mi ez a szag? Hol van anya? És a macim? A takaróm?
Fel akarok kelni. Összementem? Nem tudom kinyújtani a lábam. Nem megy tovább. A kezem sem. És viszket a hátam. De nem érek el odáig. Mi ez az egész?
Anya! – szólalnék meg……ha tudnék. De nem sikerül. Elsőre, másodszorra és harmadszorra sem. Nem jön ki hang a torkomon. Csak valami nyüszítésre hasonlító valami. Bár szerintem, ezt még annak sem lehet nevezni. Inkább amolyan fújtatás féle.
Kicsinek érzem magam. Eddig nem tűnt ilyen hatalmasnak ez a fotel. Most akár négyszer is beleférnék.
Kint még sötét van. Hallom, hogy valaki megmozdul a szomszéd szobában. Ismerős a hely, tudom, mi merre van. Jártam már itt. Én laktam már itt. Vagyis én itt lakom… azt hiszem.
Keresek egy tükröt. Tudom az utat, azelőtt nap, mint nap elmentem mellette.
Belepillantok. Magamat nézem. Kicsi vagyok. Alig érek fel addig, hogy lássam a fejem. A testalkatom tömzsi. A külsőm barna. A farkam hosszú és csóválom. Akaratlanul. De miért? Most jólesik. Megnyugtató érzés. Így kerek a világ. A füleim lefelé konyulnak. A szemem vakítóan fekete. Hosszúkás fejemen még hosszabb orr csücsül. Kissé fehérkés. Van egy – két folt rajtam. Egész aranyos vagyok. Azt hiszem, leginkább egy tacskóra hasonlítok.

    Már reggel van. Anya felkel. Együtt ül a család az asztalnál. Reggeliznek, együtt nevetnek. Érzem, sült szalonna illata száll a levegőben. Én csak somfordálok a székek között. Néha látok egy – egy kezet az asztal alatt. Bár nem szabad, de a kissrác, tudja, mi kell nekem. Mindig ad egy kicsit a sajátjából. Igazán kedves. Legutóbb én is próbáltam viszonozni a kedvességét, de nem kért. Pedig az én ennivalóm is finom, de valahogy ők abból sosem kérnek. Az mindig csak az enyém. A sajátom.

    Hallgatom, amit mondanak. Értem. Mindenkit értek. Azaz, nem mindent, de a legnagyobb részét. Érzem azt a boldogságot, amit ez a kis közösség áraszt.
Látom, ahogy egymásra pillantanak, ahogy megfogják egymás kezét. Majd rám néznek. Bár én nem ülök ott egyik széken sem, mégis ugyanolyan melegséggel néznek rám is. Egyenlőként kezelnek. Engem is szólítanak, nekem is mesélnek.
Megsimogatnak. Mert tudják, hogy jól esik. Megölelnek, főleg a kicsi. Imád ölelgetni. Szegénykére mindig rá is szólnak. Mikor elmennek, köszönnek.

    Most otthon vagyok. Egyedül. Mászkálok a házban. Körülnézek. Néha eszem egy keveset.
    Kimegyek. A kert kopár. Hideg van. Kicsit kiráz a hideg. Elvégzem a dolgom. Hallom, ahogy valaki közeledik. Odafutok. A fülem lobog a szélben. De a járókelő továbbmegy. Még csak rám se néz. Vajon miért? Én nem vagyok ijesztő…
    A következő is megrémült tőlem. De az utána lévő már nem. Ő nem csak nézett, de még mosolygott is. Igazán kedvesnek tűnt!
    A család hazajövetelekor is én vagyok az első. Az első, aki üdvözöl, s az első, akit üdvözölnek. Megkérdezik, hogy vagyok és mi újság? Kapok egy “fejsimit” én pedig élettel telve szaladok utánuk a nappaliba.
    Gondoznak, ápolnak, és szeretnek.
Pedig a világ nélkülem is menne ugyanúgy. Ők ugyanúgy reggeliznének, beszélnének, készülődnének és indulnának munkába. Este is, mikor hazajönnek, ők ugyanúgy együtt lennének. Boldogan. Közösen.
    De ők mások. Ők nem éreznék ugyanazt. De ők befogadtak. Törődnek és szeretnek. Boldogok és boldoggá tesznek.

    Reggel van. Megint. De most az ágyamban fekszem. Itt a takaró és a maci is. Anya hangja is beszűrődik kintről. Hallom a csörgő tányérokat. A reggelihez terít éppen. Apa hangja is felcsendül. A kávéfőző hangosan serceg. Tudom, hamarosan bejön, hogy felébresszen. Hirtelen nedves lesz a kezem. Egy hosszú csíkban érzem a foltot magamon. Valaki megnyalta. Csöpi van itt.  Érzem, hogy a szemem felcsillant. Felveszem magamhoz az ágyra. Idefekszik mellém. Nézek egyenesen a szemébe. Abba a gyönyörű, fekete szemébe. Egyik alatt egy folt pihen. Ettől olyan különleges. Felismerhető. Ebből látszik, hogy a mienk. A fejemet döntöm jobbra, majd balra. Ő követi a mozdulataimat. Én pedig mesélek neki. A tegnapról, hogy mi történt a suliban, mint mondott az Anna, hogy melyik betűt tanultuk…

    Figyel. Csöndben figyel.
Így játszunk reggel. Ketten. Együtt. S közben azon gondolkozom, vajon érti, amit mondok?

     Guba Márta

  • cikkteteje

    Az én állattörténetem

    Mikor egyik nap az iskolából hazafelé vettem utamat, a házunk előtt egy körülbelül egy hónapos kisgalambot találtam.

    NévtelenA mellettünk álló boltból kértem egy kisebb méretű kartondobozt, majd felcsöngettem apukámnak, hogy jöjjön le a ház elé. Mikor leért együtt megfogtuk, majd felvittük a madarat. Ezután tettünk neki egy kis tálkába reszelt almát illetve vizet. Később mikor már úgy láttuk megnyugodott az állat, felemeltük, majd óvatosan megnéztük mi lehet a problémája, ekkor láttuk, hogy a bal szárnya kissé vérzik. Eldöntöttük, hogy másnap elvisszük egy madarászhoz, aki elmondja mi is legyen most a teendőnk. Következő nap elvittük a szakemberhez, aki adott egy szép nagy ketrecet, illetve részletesen elmondta, hogy hogyan tartsuk, milyen eledelt adjunk neki, és hogy mit tegyünk a szárnyával.

                2 Teltek múltak a napok, és az iskolából hazafelé szinte szaladtam, hogy láthassam a kis beteget. Egyre jobban cseperedett, nyakáról eltűntek a kis pehelytollak, és egyre csak kerekebb, formásabb lett. Először mikor még eléggé vad volt, és kicseréltem nála a vizet, vagy éppen friss étel tettem a tálkájába, szárnyával egy jó nagyot csapott. Ekkor általában megijedtem tőle, de később megszerettük egymást. Ez abban is megnyilvánult, hogy mikor kimentem hozzá az erkélyre, és kicsit játszottam vele, majd be akartam menni a lakásba, ráállt a lábamra, hogy ne tudjak tőle bemenni. Rászállt a fejemre, és megkóstolgatta a bőrömet, de leginkább úgy látszott a fülem ízlett neki legjobban, mert abba mindig belecsípett.

    3Mindig, amikor bementem a szobába, és bent beszélgettem, szaladt neki az ajtónak, mert jött volna be hozzám. Mikor odadugtam az orromat a csőréhez, nem csípett bele, csak odakapott.  

    S4zépen lassacskán már a szárnya is begyógyult, és csapkodott a ketrecében. A madarásztól azt az utasítást kaptuk, hogy mikor már csapkod a ketrecében, nyissuk fel a ketrec tetejét egy pár percre. Ezután az volt a teendőnk, hogy levegyük a ketrectetőt, és nappalra kiengedjük a galambot, viszont éjszakára csukjuk vissza a ketrecbe. Miután már szinte elérte a felnőtt kort, engedjük ki és soha ne csukjuk vissza a ketrecbe.

    E5gyik reggel kimentem az erkélyre és látom ám, hogy nincs az alvóhelyén. Keresem mindenhol, de csak nem leltem nyomát.  Ekkor jöttem rá, hogy valószínűleg elrepült. Az a napom szomorúan telt, mert úgy gondoltam előző nap láttam utoljára.

    Ám másnap reggel hat órakor apukám felkeltett, és azt mondta, megjött Azúrka (mert így neveztük el a galambot) reggelizni. Ekkor meglepődtem, és nem tudtam mire vélni a dolgot, de aztán mikor kimentem az erkélyre, és láttam, hogy ott ácsorog, és várja a finom falatokat, rájöttem, hogy tényleg visszatért. Ennek nagyon megörültem, és adtam neki egy kis napraforgómagot, ami a kedvence volt, és szerintem akár egy egész zacskót is meg bírt volna enni belőle. Mikor pedig befejezte, mintha rakétából lőtték volna ki, elrepült. Ez a napom így boldogan telt az iskolában.

    6Aznap amikor hazaértem, elkezdtem írni a házi feladatot. Este öt óra körül valami kopogást hallottam az ablaküvegen. Odamentem, és látom ám, hogy a kis vendég már a vacsorát kéri. Adtam hát neki magvakat, majd ismét elment. Így telt ez körülbelül egy hónapon át. Reggel hat órakor jött a reggeliért, majd este öt órakor a vacsoráért. Utolsó étkezéseinél, amit nálunk töltött, magával hozta társát is, aki csak a ház tetején várt Azúrkára, hogy az befejezze étkezést. Azúrka minden reggel és este először csak leszállt a tetőre, felmérte a terepet, majd mikor kimentem, és látott, akkor bizonyosodott róla, hogy jó helyen jár.

                   Nagyon sok mindent köszönhetek neki, sok mindenre megtanított, és úgy gondolom, mindig emlékezni fogok rá.

    8Azúrkát soha nem fogom elfelejteni.

    Minden nap, mikor a ház előtt elmegyek, felnézek a fák tetejére, és gondolatban mindig üdvözlöm kis barátomat, aki mára már kis csemetéit, fiókáit nevelgetheti, társával együtt. Anyukám mikor először meglátta, hogy felvittük, nem repdesett az örömtől, de miután elment, már ő is sajnálta, és a végén bevallotta: szerette Azúrkát.

    Azóta ha hasonló galambot látok mindig őt keresem benne.

     

     

     

    Tandari Petra

  • cikkteteje

    Az én állattörténetem

    Jeges úton egy ló pata kopog,

    Egy traktor éppen erre robog.

    A jégcsappal egy csibe játszik,

    A macska pedig fára mászik.

    A nyuszi fut a vadász elől,

    Mert ha nem fut a vadász lelő.

    A boci mondja – bú,

    A kutya pedig – vau.

    Boci néni mért szomorú?

    Mert a vágóhídra épp ő való.

    Kacsa hápog, liba gágog,

    Éjszakára itt meghálok.

    Ajjaj, reggel, ha felkelek,

    Állatzsivajra ébredek.

    Mennyi hang! Nagy a zaj,

    Nem bírom, ez a baj.

    Reggelire mit eszek?

    Talán vajas kenyeret?

    Utána meg mit teszek?

    Csirkét s malacot etetek.

    Sok az állat, ez a jó,

    Éppen ezért hó-hahó!

    Pulyka bácsi miért mérges?

    Mert a kecske éppen vemhes.

    Pata kopog, bika robog,

    Erre-erre varjú károg.

    Kakas bácsi reggel hatra

    Ébresztőt fúj minden napra.

    Birka béget, nagy a bunda,

    Le kell vágni, sok a munka.

    A háziállat kapu zárul,

    A képzeletben erdő tárul.

    Odvas fában bagoly huhog,

    Erre épp egy őzbak robog.

    Egy kicsi süni aranyos,

    A béka pedig varangyos.

    A farkas család erre sétál,

    Méhecskéknél nagy a mézvár.

    Erre jön egy őzgida,

    Sok kis fehér pötty rajta.

    Szép az idő őzbak bátyó!

    Igen, igen malac Márkó!

    A mókusok makkot gyűjtve,

    Készülnek a fagyos télre.

    Csíkos hátú kismalacok,

    Makkok után kutatva,

    Röfi mama, röfi papa,

    Hiába is, csak mondja.

    Nem győzöm már, fáj a fejem,

    Mondja nekem ezt a vejem.

    Sétáljunk el valahova,

    Mondjuk erre, vagy épp arra,

    Ahol éppen meg-meg állunk,

    Szétnézünk és fára mászunk.

    Ahogy télen a fűtés kapcsol,

    Minden házban ajtó zárul.

    Nálunk is zárul az erdő-ajtó,

    Jó éjszakát kicsi Palkó!

    Varga Csenge

  • cikkteteje

    A fecskefészek

    Anyukám esténként szokta mesélni nekem ezt a kedves történetet. Mindközül ez a kedvencem, soha nem tudnám megunni, ahogyan Anyukám felidézi a régi emlékeket. Én csak Papa mesének hívom.

    Az én mesém a Nyírségben, egy kisfaluban történt. Ott élt az én kedves nagypapám és a családja. A nagypapáról mindenki tudta, hogy nagy állatszerető és állatvédő,szorgos ember volt.

    Volt is az udvarán sok állat. Liba, kacsa, tyúk, tehén a borjával, lovacska, kecske, bárány, malacok, kutya, cica, őzike, nyuszi, pulyka, és még a góréban lakó egerek is. A nagypapa minden reggel korán kelt és ellátta az állatokat eleséggel, majd feltöltötte friss vízzel az itatókat. Anyukám mesélte, hogy sokat beszélt a jószágokhoz, dicsérte és biztatta őket, simogatta, becézgette, hogy szép nagyra nőjenek. Szóval nagypapa, nagyon jó gazda volt.

    Volt neki egy nyúlszőr vadász kalapja, amit még valamelyik karácsonyra kapott. Nagyon szerette ezt a zöld nyúlszőr fejfedőt. Eleinte csak ünnepekre és a templomba menet vette fel, azonban amikor már kicsit viseltesebb lett a kalap, minden nap abban tüsténkedett. Gyakorlatilag a nagypapa és a zöld kalap elválaszthatatlanok voltak. Amikor este lefeküdt aludni, maga mellé tette az ágy melletti éjjeliszekrényre. Hajnalban amint felöltözött, már a fején is volt.  Ez a kalap nagyon hasznosnak bizonyult, mert nem csak a naptól, széltől-esőtől védte a nagypapát, de nagyon jó volt bele szedni a gyümölcsöket, ha a papa elfelejtette a kertbe kivinni a kosarat. A tyúkok tojásait is, amit a szénakazalban szedett össze, sokszor ebben vitte be a nagymamának a konyhába.

    Szerette nézni, amint tavasszal a költöző madarak megérkeztek és csacsogva, csivitelve megkezdték a fészkük rendbetételét.  Nevette, amint két madár összeveszett egy kövér kukacon, hogy kié legyen a finom falat.  A fecskéket nagyon szerette, mert a kertben lévő kártevőket megették, segítve a nagypapát a biogazdálkodásban.  A tehenek is kedvelték a fecskéket, mert a körülöttük lévőszemtelen legyeket röptükben bekapták a fecskék. Volt is az istállóban négy fecskefészek, és a ház eresze alatt egyszer az anyukám tizenötöt ismegszámolt belőlük. A papa a gyerekeinek mindig elmondta, hogy az énekes madarak milyen hasznosak, és a két fiát rendre intette, hogy a csúzlival véletlenül sem bánthatják a kedvenc madarait. Munka után a teraszon pihenve nézte, hogy fecskemama és fecskepapa milyen szorgosan etetik tátogó fiókáikat. Az egész család szurkolt, amikor a kisfecskék legelőször ültek ki a fészek szélére, és figyelték szüleik repülését. Tapsoltak, amikor a fiókák sorban megtették az első repülő útjukat. Tudták, hogy a biogazdálkodás és az énekes madarak munkája szorosan összefügg.  A papa mindig azt mondta, hogy minél több madárka, annál kevesebb kukac! És ha kevés a kukac és bő a termés, a gazda boldog!

    Hanem az egyik nyári kora délután a fecskék alacsonyan szálltak, repkedtek az udvarban. Idegesen ide-oda cikázva szelték a levegőt és hangosan csivitelve repkedtek. A nagypapa szólt a nagymamának, hogy az udvaron száradó ruhákat szedje be, mert hamarosan nagy eső lesz. A vidéki ember tudja ezt az állatok viselkedéséből. Aki falun élt, az tudta, hogy mit, mikor, miért csinálnak az állatok. Apáról fiúra szállt a tapasztalatok sokasága.  A nagymama egy felhőt sem látott az égen, ezért hitte is, nem is a papa figyelmeztetését, és dagasztotta tovább a foszlós kalács tésztáját. Aztán egyszer csak a fecskék behúzódtak az eresz alá, a fészkeikbe. Az udvaron lévő állatok is elcsendesedtek. A nagymama kinézett a szokatlan csendre, és akkor látta, hogy hatalmas felhő közeleg a házuk felé. Ekkor már elkezdett fújni a szél, és a mama kezébőlszórakozva próbálta kitépni a tiszta, száradó ruhákat. Az utolsópillanatban sikerült beszaladnia a megszáradt ruhákkal. Ekkor már nagyon fújt a szél, dörgött,villámlott az égés nagy, kövér esőcseppek hullottak alá. Anyukám éstestvérei a konyha ablakából nézték, amint a szél erőre kap és, hogy megmutassa erejét, az udvaron lévő nyírfát derékban meghajlította. Mindenki sajnálta a fát, nehogy kettétörjön. A kismadarak kedvenc helye volt a nyírfa lombja, itt pihentek meg röptükben-keltükben.

    Ekkor a ház tetejéről potyogni kezdtek a cserepek, amelyek nagy zörgéssel és csattanással zuhantak a ház melletti járdára.A nagymama az ablaktól elküldte a gyerekeket, és leültette őket az asztalhoz, hogy ott várják ki a vihar végét.  A nagyszüleim imádkoztak, hogy az időjárás ne tegyen kárt a termésben és az állatokban. A gyerekek is csatlakoztak, és a család együtt imádkozott. A vihar lassan elvonult a szomszéd falu felé. Nagypapa kiment az udvarra felmérni, hogy a vihar mit hagyott maga után. Amint kilépett a teraszra, észrevette, hogy a földön egy fecskefészek árválkodik. A fiókák keservesen sírtak anyjuk után. A fecskeszülők a meghajlott nyírfán ülve szólongatták kicsinyüket. Amikor meglátták a nagypapát, idegesen le-felszálltak az udvaron, aggódva fiókáikért.Nagypapa ekkor a szerszámos fiókból kivette a kalapácsát és elindult a kisfecskék felé.Nagymamáékelképzelni sem tudták, hogy a papa mire készült kalapáccsal a kezében. Anyukám odaszaladt és felkapta fészkestül a kisfecskéket. Ekkor már a madárkáknagyon idegesek voltak, szinte sírtak, hogy mi lesz a fiókákkal. Hangosan szólongatták kicsinyüket. A papa ekkor a létrát előhozta a pajtából és a falnak támasztotta. Szólt a fiúknak, hogy hozzanak szeget. Értetlenül nézték, hogy a nagypapa felakarja szegelni a sárból készült fészket? Kérdezni senki nem mert, hisz a nagypapa nagyon elszánt volt. Hihetetlen dolog történt! A nagypapa a féltve őrzött kedvenc zöld kalapját levette a fejéről, megsimogatta mintha csak a port törölné le róla,majd elkezdte felszegelni az eresz alá. A szomszéd fészekből a kisfecskék értetlenül, pislogva nézték tevékenységét. A nagymama és a gyerekek meghökkenve, csodálkozva nézték, a hőstettet. Amikor elkészült a kalap rögzítése, óvatosan belecsúsztatta a fiókákat az új otthonukba.

    Még egy kicsit igazított a fészken, utoljára megsimogatta a kalapot, majd lejött a létráról és egy „jól van” megjegyzéssel elballagott a pajta irányába. A nagymama és a gyerekek is szájtátva szemlélték az új fecskefészket, ami most már nem a papa kedvenc fejfedője, hanem a fecskecsalád új otthona volt. Mivel az éhes fiókák kérlelve hívták szüleiket, ezért a zöld kalap szélére repültek. Megcsodálták az új fészküket. Valószínűleg nagyon tetszett nekik, mert boldogan táncolva repkedtek a visszaérkező papa feje felett. Mindenki nagyon örült,még a nagylelkű papa is.

    Amiért ilyen jó ember volt, a nagymama a legszebb kalapot vette meg a Máriapócsi Búcsúban az én kedves nagypapámnak.

    A zöld kalap még hosszú évekig volt otthona a fecskéknek, akik minden tavasszal, örömmel vették birtokba az új otthonukat.

    Zajácz Enikő Linda

  • cikkteteje

    A hortobágyi Madárkórház Alapítvány irodalmi pályázatot hirdetett általános és középiskolás tanulók számára „Az én állattörténetem” címmel.

    A nevezõktõl elsõsorban olyan írásokat vártunk, amelyek személyes élményen alapulnak, azonban nem zártuk ki a pályázók körébõl azokat sem, akik képzelt történettel (mesével) jelentkeztek. A pályázatnak mûfaji kötöttsége nem volt; prózai és verses elbeszélések egyaránt érkeztek.

    A pályázati kiírás megtekinthető honlapunkon, valamint a Pusztadoktor Magazin 2015 novemberi számában.

    A 134 benyújtott pályázatból 104 érkezett az általános iskolások kategóriájába, 30 db pedig a középiskolásokéba. A dolgozatokat 2015.12.31.-ig lehetett beküldeni.

     

    Zsűritagok:

    Arany Lajos mûvészeti író

    Gál Ilona állatvédõ, kutyakiképzõ

    Tulipán Tamásné tanító, újságíró

    Lehoczky Krisztián a Mályi Természetvédelmi Egyesület elnöke

    Zsûri elnök:

    Dr. Déri János a hortobágyi Madárkórház intézetvezetõ állatorvosa.

    Nyertesek az általános iskolások kategóriájában:

    1. helyezett:

    Váraljai Virág – Egy kutya naplójából

    Elolvasom

    2. helyezett:

    Erdei Noémi – Morzsi emlékére

    Elolvasom

    3. helyezett:

    Szabó Tímea – Roy, a farkas-kutya

    Elolvasom

     

    Nyertesek az középiskolások kategóriájában:

    1. helyezett:

    Lugosi Csenge Anna – Egy erdei fülesbagoly emlékére

    Elolvasom

    2. helyezett:

    Pesti Krisztián – Kutyaszeretet

    Elolvasom

    3. helyezett:

    Hermanovszki Itala – Névtelen árva

    Elolvasom

     

    Különdíjak:
    A zsűri különdíja:

    Csorba Csaba – Egy ifjú története egy csodás nyárról

    Elolvasom

    Mázsa Viktória – Az én állattörténetem

    Elolvasom
    A Madárkórház Alapítvány különdíja:

    Tóth Olivér – A gerlepár

    Elolvasom

     Sinkó Alina Eszter – Babaszajkó

    Elolvasom
    Dr. Szendrei Eszter különdíja:

    Váraljai Virág – Egy kutya naplójából

    Elolvasom
    Arany Lajos különdíja:

    Pusztai Anna – Hugi története

    Elolvasom

     

    A zsűri elnökének különdíjai az általános iskolások kategóriájából:

    Zajácz Enikő Linda – A fecskefészek

    (A legmeghatóbb pályaműért)

    Elolvasom

    Varga Csenge – Az én állattörténetem

    (A legmulatságosabb pályaműért)

    Elolvasom

      Tandari Petra – Az én állattörténetem

    (A legigényesebben kivitelezett pályaműért)

    Elolvasom
    A zsűri elnökének különdíjai a középiskolások kategóriájából:

     Guba Márta – Sosem akartam állat lenni…

    (A legszuggesztívebb pályaműért)

    Elolvasom

    Biró Petronella – Meseország

    (A legmulatságosabb pályaműért)

    Elolvasom

    Faragó Gabriella – Az én állattörténetem

    (A legszeretetreméltóbb pályaműért)

    Elolvasom
    Gratulálunk a nyerteseknek!
    Ez úton is köszönjük minden pályázónak a részvételét, valamint értékes munkáját!
    Külön köszönet illeti a zsűritagokat, valamint a felkészítő tanárokat is!
     

     

     

    Pályázóink:

    Általános iskolások:

    Kocsis Janka Ilona, Nemes Borka, Pusztai Márton, Béres Anna  , Debreceni Réka , Kovács Beatrix, Németh Dániel, Varga Csenge, Szekeres Réka, Hirt Erika ,   Kiss Zétény Szilveszter,   Schmidt Petra, Bölcskey Dorottya, Peszt Ákos,    Tillmann Vivien,   Sándor Dóra, SÁFRÁNY BEATRIX, Szalai Fruzsina, Hefner Dóra Anna , Sinkó Alina Eszter , Havasi Anikó , Bencsics Bernadett, Vida Péter, Bélteki Natália, Kiss Petra, Váraljai Virág, Bakos Viktórai Tímea,   Tandari Petra, Nagy Petra, Zentai Máté, Cseh Zsuzsanna, Daróczi Sára, Orsós Alexandra, Törő Zsófia, Török Dóra, Kocsis Zsanett Márta, Hajdu Réka, Csizmazia Sándor, Király Laura, Hidasi Maja, Szabó Luca, Csúcs Anikó , Csúcs Márton , Földházi Virág, Zajácz Enikő Linda , Szabó Emese, Dániel György, Vígh Angyalka Luca, Vas György, Szabó Szabina, Erdei Noémi, Szabó Tímea, Fülöp Géza Farkas, Földes Kitti, Hidas Virág, Hoppál Tímea, Antalicz Krisztina Ramóna, Szilvás Gabriella, Ajtai Csaba Márk, Bíró Cintia, Dósa Edit, Nyisztor Angéla, Sőrés Vajk, Kocsis Anna, Olajos István Zsigmond, Csizmazia Veronika, Héjja Dorka , Antalicz Patrik, Pató Milán, Molnár Attila, Kovács Boglárka , Csontos Kinga, Purigracski Hanna , Galambos Réka, Jónás Vivien, Tónai Berta Boróka, Kapás Ferenc, Németh Bernadett, Tóth Olivér, Berecz Patrícia Zsófia,  Pöstényi Anna, Náv Bettina, Murzsa Bianka, Juhász Csenge, Tóth Anna Gabriella, Kocsis Balázs Sándor, Balla Iringó, Szélesi Előd, Kocze Renáta, Tuza Nóra, Szeidli Katinka, Takács Flóra, Ötvös Ilona, Kispál Imre , Sinka Boglárka, Sinka Nóra, Magony Eszter Anna, Lattenstein Adél , Nagy Lilla, Maróti Bence, Strelecz Adrienn, Dömök Kata, Simon Márton Lajos, Pék Laura

    Középiskolások:

    Hermanovszki Itala, Bartus Kata Ibolya, Fejes Kata, Csorba Csaba, Pusztai Anna, Guba Márta, Biró Petronella , Almási Péter László , Hajzer Regina , Kenyeres Petra , Kriston Máté , Molnár Orsolya , Révész Amanda Brigitta , Fedor Fruzsina, Mányik János, Nagy Attila , Krajczár Blanka , Szűcs Gergő , Kovács Flórián, Lugosi Csenge Anna, Nagy Rebeka, Deák Georgina Viktória, Pesti Krisztián, Török Rebeka, Faragó Gabriella, Császár Amina, Mázsa Viktória

Támogatásával Ön is hozzájárulhat, hogy még több madár kerülhessen vissza egészségesen a természetbe!
Madárkórház Alapítvány, adószám: 18557899-1-09

Rendelkező Nyilatkozat a személyi jövedelemadó 1+1%-áról:

rendelkező nyilatkozat 1+1%-ról

Bankszámlaszám: HU50 59900029-10001868-00000000, Takarékbank

Támogasd erőfeszítéseinket online, bankkártya segítségével!

Friss híreink

  • Gólyatojás mentés

  • A cikk megírásakor három, mára már négy fokozottan védett fehér gólya fészket "fosztottunk ki". Tettük ezt a Zöldhatóság[...]
  • Meglőtt parlagi sas

  • Lehoczky Krisztián legutóbb egy vándorsólymot, majd egy uráli baglyot hozott, most egy parlagi sassal állított be. Minde[...]

A Pusztadoktor Magazinból

  • Madármentőket képzünk

  • Húsz új vizsgázott madármentő önkéntessel bővült a támogatóink létszáma az április közepén tartott vizsga eredményeként.[...]
  • Gólyák szabadon engedése

  • Március 15-én, a közel 20 éves gyakorlat szerint kokárdával engedtük el az átteleltetett gólyákat. Pontosan 20-at. Ez Ho[...]
  • Ölyvkaland

  • Kökény László, pestszentlőrinci madármentőnk így emlékszik a Népligetben mérgezett egerészölyv mentésére, amit ezúton is[...]
  • Együttműködés a solymászokkal

  • Húsvétkor együttműködési megállapodást írt alá a Magyar Solymász Egyesület és a Madárkórház Alapítvány a vadmadármentés [...]

Betegeink

  • Barna kánya - 2014.07.21

  •   Szarvas határában találták meg mérgezésre utaló jeleket mutatott így azonnal eljuttatták hozzánk a madárkórház[...]
  • Drága Helgám! - 2014.07.21

  • Megmérgezték, majd megrázta az áram és a zuhanástól még a mája is megrepedt. Mágneses kezeléssel sikerült megmenteni a p[...]
  • Szárnyra fel! - 2014.07.03

  • Egy kis fotósorozat madárkáinkról, akik júniusban nálunk nőttek fel, gyógyultak meg, esetleg mindkettőt tették egyszerre[...]