Hortobágyi Madárpark - Madárkórház Alapítvány

Fotó: Harangozó Adina

Gyermekkorom csodálatos szereplői a madarak: gólyák, a szépek a méltóságosak, a kelepelők. A főutca villanypóznáin, egy-egy kémény tetején fészkeltek és én hangosan szólongattam őket, ha ott jártam. A villásfarkú fecskék annak az istállónak eresze alatt fészkeltek, amelybe már csak beleálmodhattam a tehenek neszezését, leheletük finom páráját. Csodásan társalogtak és etették a tátogó kis fejeket. A vadgesztenyefánkon, az életfámon szerettek tartózkodni a vadgalambok. Búgásukat szívesen hallgattam. Egyik legkedvesebb barátom a kertünk, amely nagyvolt végébe fészkelő sárgarigó. Szép volt és minden reggel, jókorán üdvözöltem őt: fütyül a rigó és ő válaszolt midig és akármeddig. A szemtelen, örökké éhes verebek csinosak, aprók és kíváncsiak. Az időnként megjelenő varjak, szépséges fekete vendégek, és más csodás madár átutazóban.
Ez a bennem élő szeretet, féltés tette, hogy eljutottam Hortobágyra, egy nagyszerű orvos által létrehozott madár ispotályba. Látni akartam hogy és hol harcol értük egy ember, aki erre tette fel életét és mindenét. Egy szeptemberi vasárnapon, a róna napsütésben úszott, a szem ellátott a végtelenbe, mentem végig a kórházon. Láttam az emberi hibák miatt megsebesült, megbetegedett madarakat, ahogy szótlanul szomorúan üldögéltek, sántikáltak és én sírtam. Itt, így látszott csak milyen hatalmas munka van –e mögött. Egy orvos és négy fiatal viszi az egészet, hatalmas nehézségek árán. Látszik, mennyi minden kellene, szorul javításra, bővítésre, mennyi ennivaló szükséges és a sok-sok munka.
Kinn a szabadban, a nagy kenelben sok-sok madár: gólyák, ragadozó madarak gyógyulnak és várják, hogy újra szabadok legyenek. Bemehettünk és egy külön lépcsőn fel a kilátó részébe. Ott álldogáltam és a párkányra szállt egy kis egerészölyv, egészen közel hozzám és énekelt, egyfolytában. Fejét oldalra fordítva nézett rám. Ez egy tökéletes pillanat volt, boldog voltam. A kórház körül több kisebb madárketrec is állt. Az egyikben egy szépséges fekete holló üldögélt szomorúan. Körülöttem nem volt ember, csak ketten voltunk, beszélni kezdtem hozzá. Mondtam, hogy szeretem, hogy nem sokára meggyógyul és szabad lesz. Aztán leültem egy közeli kispadra és néztem a pusztát. Egyszer csak emberi beszédet hallok, de ember egy szál se. Az én hollóm ismételgette nyakát kicsit kinyújtva, hogy szevasz Negró, szevasz Negró és nézett rám. Negró volt a neve és válaszolt nekem úgy, ahogy tudott. Ezeket az élményeket nem adnám oda semmiért. Emberek tegyetek értük meg mindent, amit csak tehettek. Isten áldása kísér.

Antal Mária