Hortobágyi Madárpark - Madárkórház Alapítvány

Szabadság

Egyszer elmentem sétálni az erdőbe. Néztem a gyönyörűséges madarakat, mert olyannyira hívogatóak számomra. Volt ott pinty, fakopáncs, és még sok más szépséges madár. Szeretem hallgatni az éneküket, és nézni, hogyan csillan meg színes tollaikon a napsugár. Ahogy ott sétálgattam, a fűből valami motoszkálást hallottam. Először arra gondoltam, hogy valami rágcsáló lehet, de tévedtem.

Egy törött szárnyú erdei pinty feküdt lent az avaron. Szegény pára! Annyira megsajnáltam. Tudtam, hogyha otthagyom őt, nemsokára egy ragadozó prédájául esik. Felvettem hát, és láttam, hogy milyen riadtan néz rám, és hogy dobog a kis szíve! Hazavittem, és kihívtam az állatorvost, aki bekötötte a törött kis szárnyát. Azt mondta, hogy ápoljam, szeretgessem a madárkát, és ő majd meg fogja hálálni nekem csodaszép énekével. Így is tettem. Vettem neki kalitkát, ahol lakhatott, és hintát, hogy jól érezze magát. Ápoltam, etettem, beszélgettem vele. Nagyon fontos lett számomra. Reménykedtem, hogy én is neki, mert naponta énekelt nekem. Szépséges kis pintyőkém!

Egyszer aztán nem énekelt, elhallgatott, és bágyadtan pislogott rám. Felhívtam az állatorvost. Azt hittem beteg, de az orvos azt mondta, hogy lehet, hogy a rabság viseli meg. Hogy történhetne ilyesmi? Hiszen mindene megvan! Sokkal jobb sorsa van nálam, mint az erdőben. Én szeretem, etetem, itatom, és nem áll fent annak a veszélye, hogy a ragadozók elkapják. De másnap sem énekelt. És harmadnap sem. Egyszer aztán kiengedtem őt, hogy repdessen kicsit a házban a meggyógyult kis szárnyával. De a kismadárkám kirepült a nyitott ablakon, rám se nézve. Nagyon megbántott. Hogy lehet ilyen hálátlan? Hiszen mindent megadtam neki! Pár napig keseregtem, de aztán megint elindultam az erdőbe, csak most biciklivel, hátha meglátom őt, és megnézem, hogy itt jobb sora van-e. Egyfolytában csak a fákat néztem, és nem láttam meg egy követ, ami az úton volt. A bicikli kereke megcsúszott, én pedig már repültem is, mint a madarak. Nagyon fájt a lábam. Sírva hívtam anyát, hogy jöjjön értem, és vigyen haza. Értem is jött, de nem haza mentünk, hanem az orvoshoz vitt. Nagyon féltem. Arra gondoltam, hogy mit érezhetett az én kis madárkám, mikor őt vizsgálta az orvos. Talán ugyanazt, mint amit én érzek most? De még mindig haragudtam rá. Ha nem szökött volna el, nem törtem volna el a lábam. Csakis ő tehet a balesetemről!

Anya aztán hazavitt, és lefektetett az ágyamba. Azt mondta, hogy az orvos azt az utasítást adta, hogy nem kelhetek fel az ágyamból. Eleinte nem zavart, mert anya és apa elhalmozott mindennel és olvasgathattam, tévézhettem. Anya minden nap kinyitotta az ablakomat, hogy friss levegőt engedjen be. De az ablakon nem csak a levegő jött be, hanem az utcabeli gyerekek nevetése is. Labdáztak, bicikliztek görkorcsolyáztak, és én már lassan semmi másra nem vágytam, csak arra, hogy én is szabad legyek.

Most már értettem, hogy mit érezhetett a kismadaram. Rájöttem, hogy az embereknek, állatoknak egyaránt a legfontosabb a szabadság. Mióta felgyógyultam, megint gyakran járok az erdőbe hallgatni a madarak énekét, és remélem, hogy az én kis pintyem is boldogan énekel valamelyik ágon.

Szidey Nikoletta Kiara