Sasengedés
A sas a madármentés csúcsa. Nagy, szép, és ritka. Elengedése kiváltság, különleges, ritka, megtisztelő lehetőség. Nem mindenkinek adatik meg, hogy sasokat mentsen, gyógyítson, repatriáljon. Ha megsérül, nehéz meggyógyítani, a szabad életre felkészíteni, biztonsággal visszavadítani. A szabadon engedés ünnep, amit megtisztelünk és ünneplőbe öltözünk. Ez itt Hortobágy, az élő hagyomány színtere, ahol az ünneplő a cifra szűr és a Bocskai, kinek mi. A kézből engedés látványos, és a legnagyobb élmény annak aki szabadon bocsátja, és annak is, aki nézi. Nem véletlenül van plakátjainkon és az újságunk címoldalán. Hogy jól sikerüljön, nagy gyakorlatot igényel. Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy volt és van benne részünk, ez évben pedig rekordokat döntünk. Sast nyilván kevesebbet engedtünk szabadon, mint gólyát, hiszen alig van belőle. Akkor is, ha az utóbbi 30 évben közel megszázszorozódott a számuk. Akkor egy kezemen meg tudtam számolni, hogy hány pár parlagi sas él az országban, most már 3-400 párról beszélnek. Réti sasból ha akkor már két kéz is kellett hozzá, a mostani 4-500 pár igen komoly eredménye a természetvédelemnek, de attól még mindig ritka, veszélyeztetett, vörös könyves faj mindkettő.
Ahogy látjuk természetfilmekben, a nagy sasokat és keselyűket egy nagy kutyaszállító műanyag hordtáskából, annak ajtaját kinyitva engedik szabadon, ahonnan a madár saját maga jön ki és repül el, amikor neki jól esik. Ez lehet pár másodperc, pár perc, vagy fél óra is. Ugyanez történik, ha a sast vagy keselyűt kiveszik a szállító ládából és leteszik a fűre. Vagy azonnal elrepül, vagy pár percet gondolkodik, amíg elhiszi, hogy most tényleg elmehet, vagy nem hiszi el, és hason fekve ott marad félórákig is, amíg fel nem zavarják. A parlagi sasok különösen hajlamosak erre. Ha kézből engedjük, lehajtott fejjel lapít, akár percekig. Ha meglengetjük a szárnyait akkor is. A megilletődött rétisas ilyenkor elindul, a parlagi sokszor nem.
Mi is így csináltuk sokáig. A nemzeti parkos szakemberek így tanulták, tapasztalták, tanították, most is így csinálják. Akkor mi elfogadtuk, de idővel tovább fejlesztettük. Azért, mert a természetes élőhelyen elrepülő madár bármilyen alapos is volt a felkészítés, bármekkora röpdében bármilyen jól repül, az nem olyan, mint a szabad tér. Ha pár száz méter, vagy egy kilométer után, még alacsonyan, fűkasza módjára repül, nem köröz föl, és túl hamar leszáll, vagy beesik a nádasba a folyó, vagy mocsár túl oldalán, vagy bizonytalanul eltűnik egy erdősáv mögött, nem tudjuk visszacsinálni. Nem találjuk meg, nem tudjuk visszafogni. Akkor sem, ha nyomkövetővel van ellátva, csak amikor már legyengült, vagy elpusztult. Ezért biztosabb a kézből engedés, amikor azonnal kiderül, ha nem jól repül, és nem a világ végén, hanem hazai pályán, ahol tudjuk, hogy hova szoktak szállni, hol kell keresni, ha vissza kell fogni. Vissza is fogjuk, ha kell. Némelyiket azonnal, ha a közelben leszáll, és hagyja magát. A Könyökös nevű rétisast egy hét után Hortobágyon a főút melletti nádas vizesárokba szorítottuk, és Zsolti munkatársunk vetődéssel kapta el, mert a faluban a tyúkokat hajkurászta és úgy repült át a főút fölött, hogy a biciklisnek el kellett hajolni előle. Bogyó 3 nevű rétisasunkat kétszer fogtuk vissza ugyanott, pár száz méterre a madárparktól egy zsombékosban.
Amikor Amerikában jártam, ott a fehér fejű rétisas, mint az Egyesült Államok címermadara, nagy becsben van, és nemzeti ünnepeken nagy nyilvánosság előtt engedik szabadon a sérülésből felgyógyult madarakat. A nyilvánosság ott vagy 10 000 ember, és aki elengedi, az legalább szenátor.
Ott feldobják, nem kockáztatnak. A szenátor a sast hanyatt fekvő helyzetben kapja a kezébe, egyik kézzel két lábánál, másik kezével nyakánál fogva hátralendíti, és a lendülettől széttárt szárnyú madarat már hasával lefelé tartva nagy erővel feldobja, mely ettől és a tömegtől biztosan jól megijed és jól elrepül.
Ázsiai solymászok ma is kézről hajító mozdulattal eldobva indítják a kézen ülő héját, sast, vagy akár a sólymot is a zsákmány után, megadva neki a kezdősebességet.
Mi is próbáltuk, csináltuk, tudjuk így is, sőt, kisebb testű, repülni nem mindig akaró madaraknál, baglyoknál, ma is így csináljuk. De nem elegáns, a madárnak sem biztos, hogy jól esik. Ölyvnek mindegy, gyerekekkel elengedtetve egyszerűbb, nagyobb testű madarakkal már nehezebb.
dr. Déri János
