Lugosi Csenge Anna – Gyurgyi – Ember és madár irodalmi pályázat

Ember és madár irodalmi pályázatunk 1.helyezettje középiskolás kategóriában.

Gyurgyi

A löszfaltól nem messze hasalok a füvön, zsebemben jegyzetfüzet, mellettem fényképezőgép, kezemben távcső. A májusi nap lágyan cirógatja arcom, a hűs, enyhe szellő néha játékosan megborzolja körülöttem a vidám, élénkzöld fűszálakat.

A falat figyelem, pontosabban a kis, fekete lyukakat, melyek nagy számban nyílnak rajta egymás mellett, fölött és alatt.

Gyurgyalag fészkelő hely, amit tavaly fedeztem fel először. Hosszú órákat töltök itt lesben. Figyelem a színpompás, száguldó drágaköveket, ezeket a gyönyörű madarakat. Tollaik olyan tarkák, mintha a trópusokról származnának. A naplemente sárga és vörös árnyalataitól kezdve az olajzöldön és türkizkéken át egészen a feketéig megtalálhatók rajtuk a színek. Ahogy ezen a szín-kavalkádon megcsillan a fény, tényleg olyan, mintha egy gyönyörű ékszer repülne a levegőben.

Most fölöttem röpködnek az égen a búgó szitakötőket, szemtelen legyeket, óvatlan lepkéket kergetve. Könnyeden vitorláznak jellegzetes „pürrögést” hallatva. Ez a költési időszak kezdete. Néhányan még most udvarolnak, egy-egy ágon ülve párjuknak kínálgatják a fullánkjától megszabadított méheket. Mások már a lerakták tojásaikat, zsákmányukkal eltűnnek egy-egy üregben.

A fényképező és a füzet ma is használatlanul maradt. A madarakat figyelve megfeledkeztem róluk, csak akkor jutott eszembe, hogy miért hoztam őket, mikor a közeledő naplemente miatt már indulni készültem…

A Fenékpusztai Madárgyűrűző Állomáson várakoztam. Már régen kijöttem a madarászhálóból, levettem az iszapos csizmát és leültem a gyűrűző mellé írni a csüngő zsákokban izgő-mozgó madarak adatait. Faj, gyűrűszám, nem, súly, 3. evezőtoll hossza, satöbbi. A zsákokból ismét főként nádi poszáták kerültek elő nagy számban, a változatosság kedvéért pedig néhány kékcinege és egy harkály. A poszátákat sem untam meg soha, mégis mindig izgatott várakozással közeledtem a 10-12-es hálókban vergődő madarak felé, ugyanis ezekben a hálókban volt leginkább jellemző a jégmadár, guvat, kékbegy és más különlegességek.

Már minden zsák újra üres volt, a madarak visszarepültek a nádasba egy gyűrűvel a lábukon, de következő órai szedéshez még korán volt. A sérült szárnyasok röpdéihez indultam. Noha az etetési idő még nem jött el, szerettem volna köszönni nekik. Félúton a fiókák „részlege” felé vettem az irányt. Úgy döntöttem, őket látogatom meg először.

Összefutottam Julcsival, aki az egyetem szünideje alatt itt dolgozott önkéntesként. Ő is imádta a madarakat. Éppen egy kartondobozt cipelt. Új fióka!

Sok fiókát neveltek itt, akiket jószívű környékbeliek hoztak, miután megtalálták őket, hogy szakértők gondoskodására bízzák kis védenceiket.

Bekukkantottam a dobozba. Csupasz, gyámoltalan, mindössze néhány pehelytollal rendelkező jószág nézett rám.

− Mi ez? – kérdeztem.

− Gyurgyalag.

Felcsillant a szemem. Gyurgyalag! Még egyszer bekukucskáltam hozzá. Pontosan tudtam, hogy a fiókák sosem olyan szépek, mint amilyenek a szüleik. Láttam is már számos kismadarat, de az új jövevényen elcsodálkoztam, ahogy jobban megnéztem magamnak. Szegényen legkisebb nyomait sem véltem felfedezni egy gyurgyalagnak. Azt kérdeztem magamban, hogyan lesz ebből az a pompás, színes, figyelemre méltó madár, melyeket a löszfalnál figyeltem nagy csodálattal, alig egy hónapja.

− Mi lesz vele? Hová teszed? – tudakoltam továbbra is a láda apró tartalmát szemlélve.

− A dobozban marad, amit odateszek a diófa alatti padra. Árnyékban lesz. Már csak valami ennivaló kéne neki.

− Bízd rám! Úgyis hamarosan bemegyek szedni, biztosan találok neki valamit.

A háló talán még több repülő rovart fogott, mint madarat. Amíg a madarak nem sokáig maradtak a háló foglyai, a szitakötők számára végzetes volt belekerülni. Nem mintha nem próbáltuk volna kiszabadítani őket, de legtöbb esetben hiába, mert minden óvatosságunk ellenére sokszor elpusztultak közben.

Általában szomorúnak találtam az energiával telt, életrevaló rovarok tetemeit a madarászhálóban, most azonban nagy örömmel töltöttek el. Kiszedtem és egy kis dobozban helyeztem el őket.

Mire kiértem, mások is megismerkedtek a gyurgyalaggal és méretes légycsapókkal rohangáltak, hogy eleséget szerezzenek neki. A fiókának nem okozott gondot, hogy ennyi rovarral kínáljuk, mindet szívesen lenyelte. Gyurgyinak kereszteltük.

Most, szünidőben már nem csak hétvégenként, hanem minden délelőtt el tudtam jönni ide, így másnap ismét találkoztam Gyurgyival. Otthon már minden kis gyűjtődoboz tele volt elhullott legyekkel, darazsakkal, méhekkel, lepkékkel, repülő rovarokkal, s csak arra vártak, hogy elvihessem őket Fenékpusztára.

A többi fiókához hasonlóan Julcsitól tojáspépet is kapott enni, mert ez segítette fejlődését.

Gyakran takarítottuk vagy kicseréltük dobozát, ilyenkor mindig ugyanolyan vidám kíváncsisággal vette szemügyre új környezetét.

Persze igyekeztünk úgy gondoskodni róla, hogy minél kevésbé ragaszkodjon hozzánk a későbbiekben. Ez volt a legnehezebb, de szükséges, hiszen a későbbiekben szabad, vadon élő madárként kellett megállnia a helyét.

Lassan kitollasodott és megnőtt. Először pehelytollak jelentek meg rajta, majd ezek fakó, de színes tollakkal vegyültek, végül a fehér pehelytollak teljesen eltűntek róla.

Már igazi, pompás gyurgyalag volt, noha színei még nem voltak élénkek. Próbálgatni kezdte szárnyait. Néha felröppent a doboz szélére, onnét kiugrott az asztalra és szárnyát csapkodva szökellt végig rajta. Gyorsan és szépen növekedett.

Megkapta gyűrűjét és elérkezett a szabadon engedés ideje. Ült az állomás vezetőjének karján, onnét repült el. Azt hittem, eltűnik majd a látóhatáron, s nem látom többé, itt a búcsú.

Neki azonban esze ágában sem volt messzire menni, csak fölénk repült fel a fára.

Továbbra is tőlünk kért enni.

A kirándulók meglepetten néztek, mikor váratlanul egy gyurgyalag lecsapott rám, vagy valamelyik önkéntesre. Minden szívfájdalmunk ellenére le kellett hessegetnünk. Az ideérkező vendégeknek sem hagytuk, hogy bizalmaskodjanak vele, hiszen a célunk a visszavadítás volt, nem pedig a megszelídítés.

A telephely vezetője is megtiltotta, hogy etessük vagy engedjük a vállunkra ülni, félt, hogy hozzánk szokik, és nem tud önállóan életben maradni a természetben.

Ezzel mindnyájan tisztában voltunk, de a gyakorlatban koránt sem volt ilyen egyszerű feladat, mert Gyurgyi nagyon tudott kuncsorogni. Mikor a földön ücsörögtem, leszállt néhány méterre tőlem, s úgy tett, mintha nem is érdekelném. Puszta véletlen, hogy mind a ketten a földön vagyunk, ne is törődjek vele. Aztán lépett egyet felém (puszta véletlenből)….aztán még egyet. Nehéz volt nem ránézni, nem hívogatni, csalogatni, belemerülni a könyvbe, amit olvastam, mintha észre sem venném. Egyre közelebb jött, egy kicsit lehajtva fejét, mintha lopakodna. Egyszer csak már ott volt mellettem, oldalra billentette fejét és nézte az arcom. Ahogy térdeltem, felült a lábamra. Követelőzőn pürrögött. De a táplálékszerzés már az ő dolga volt. El kellett zavarjam. Csalódottan emelkedett a magasba és szemrehányóan kiáltozott. Nekem is ez volt a legnehezebb. Elküldeni magamtól.

Első saját maga fogta zsákmányát büszkén hordozta körbe. Megmutatta mindenkinek, aki a környéken volt, mielőtt megette. Végre maga fogta ennivalóját. Boldogan porfürdőzött a kicsik homokozójában.

Így élt közöttünk.

Szeptember elején még titokban örültünk, hogy nem ment el a felettünk repülő gyurgyalag csapatokkal. Oldalra billentette fejecskéjét, úgy figyelte őket, néha kiabált is nekik. De nem ment el. A hónap vége felé már komolyan aggódni kezdtük. Mi lesz vele télen?

Legközelebb nem találtam sehol. Hívogattam. Hová tűnt? Julcsi vidáman újságolta, hogy felröppent az utolsó gyurgyalag csapatok egyikéhez, körberepült az állomáson, búcsúzó pürrögéssel elköszönt, és elvegyült a többiek között. Én is örültem. Elment, csapatot talált!…aztán elszomorodtam. Hosszú, viszontagságokkal és veszélyekkel teli út állt szeretett madaram előtt. Talán sosem látom többé…− gondoltam. Nem is jött vissza tavasszal hozzánk. Reméltem, sikerrel teljesítette első hosszú vándorútját, és tavasszal hazatérve, fészket rakott valahol a többiekkel.

Azóta eltelt néhány év. Sok fióka gondozásában vettem részt. De Gyurgyit sohasem felejtem. Ő tanított meg arra, hogy mennyi munkával és felelősséggel jár egy kismadár felnevelése, milyen tudatosságot és lemondást igényel az, hogy ne szoktassuk magunkhoz, és ne a magunk örömét keressük a gondozásában, hanem az ég szabad madarává neveljük; ahogy Herman Ottó mondja: értelemből fakadó szeretettel közeledjünk hozzá. Hiszen milyen boldogság látni azt, ahogy szabadon száll tova!

Újra hasalok egy löszfal előtt, kezemben távcső, s a csodás gyurgyalagokat lesem. Leginkább azokat, amelyeknek gyűrű van a lábán. Vizsgálgatom őket, hátha felfedezem közöttük Gyurgyit, akit én is neveltem…

Már PayPal-on keresztül bankkáertyával is támogathatod betegeink ellátását:

Támogatásával Ön is hozzájárulhat, hogy még több madár kerülhessen vissza egészségesen a természetbe!
Madárkórház Alapítvány, adószám: 18557899-1-09

Rendelkező Nyilatkozat a személyi jövedelemadó 1+1%-áról:

rendelkező nyilatkozat 1+1%-ról

Bankszámlaszám: TKSZ 59900029-10001868

Get Adobe Flash player

Friss híreink

  • Figyeljünk a fehér gólyákra!

  • Megosztás A napokban kelnek a fehér gólya fiókái, ami nagy öröm, de veszélyes a fiókák számára. Az esetlen fiókák könny[...]

A Pusztadoktor Magazinból

  • A fióka- és madármentésről

  • Megosztás Májusban már javában kerülnek ki a fészekből fészekhagyó, részlegesen fészekhagyó és fészeklakó fiókák. Vagy [...]
  • Országos madármentő hálózat

  • Megosztás 33 éve, egy hortobágyi tanyán, Szásztelken kezdődött a madármentő munka a saját lakásomon, az első szárnytörö[...]

Betegeink

  • Figyeljünk a fehér gólyákra!

  • Megosztás A napokban kelnek a fehér gólya fiókái, ami nagy öröm, de veszélyes a fiókák számára. Az esetlen fiókák könny[...]