Amiért szakmai cikkeket sem írok. Egyszerűen azért, mert nem érek rá. Nemcsak én, de más sem. Dolgozunk itt nyolcan állandóan, és heti 8-10 önkéntes változóan. Mindenki kezét lábát elhányva csinál valamit, takarít, füvet nyír, madarat etet, madarat kezel, telefonon madármentést intéz, idegent vezet, bemutatót tart, és nem ér rá közben a tevékenységet dokumentálni, még ha ez is a dolga. Az első a madár, utána a látogató, és utána minden más. Ezért kerül csak hetente egy-két fotó a facebook oldalunkra. Pedig tudjuk, hogy abból lesz a látogató, hogy tud rólunk, a támogatás, az 1 % pedig a munkánkat megismerők elismerése. A megelőzés és ezáltal a kevesebb beteg madár pedig a látogatók és a kiadványainkat, internetes híradásainkat megismerők szemléletének változásának eredménye. Tehát fontos. De nem vagyunk elegen, mert nincs elég pénz rá. Pedig van elég önkéntes, pénzbe sem kerülnek, mert már enni sem kapnak, annyira nincs rá pénz, de hozzáértő kevés van. Akiket kiképeztünk, nem tudnak mindig itt lenni, csak egy-egy hétre, hétvégére. Azok a végzett állatorvos hallgatóink, akik itt töltötték egyetemi éveik összes nyarát, már dolgoznak ott, ahol pénzt is keresnek. Itt nem lehet pénzt keresni, mert nincs. Minimálbér van, az is csak hét embernek, ami ne
m karrier. Én lennék a nyolcadik, az állandó önkéntes. De nekem van egy 8 órás hatósági állásom, amiből fenntartom magamat, és alkalmanként a kórházat is. Mint például most, amikor már hónapok óta elfogyott az alapítvány pénze, és a szeptember végén várható 1% kifizetésig a napi bevételből fizetjük a rezsit és a munkabért, mindent. És amikor ez nem elég, mert soha sem elég, akkor én előlegezem meg ezeket. A kezdeti években is így volt, akkor nem tudtam visszakapni a kölcsönt, mert nem volt bevétel. Ez most már jobb egy fokkal, de akármennyi is az 1 % és a támogatás, soha nem elég a működésre, mert egyre drágább minden, és egyre több a madár, és egyre több dolog van, amire muszáj költeni. Most azon felül, amit én tudok adni, nagyon kéne 3 millió forint az elmaradt számlákra, a rezsire. Ezért kérjük, hogy aki teheti és van ilyen szándéka, inkább most küldje a nekünk szánt támogatást, mint év vége felé.
De bármilyen szűkében is vagyunk az anyagiaknak, vagy a helynek, nem fordulhat elő, hogy nem fogadunk újabb beteget, vagy pénzhiány miatt nem kapja meg a legjobb kezelést. Ha hirtelen műteni kell, vagy beteget kezelni, behívom a műtőbe az egyik munkatársat, vagy önkéntest, akit legelőször meglátok. Ha csinál valamit, hagyja addig abba, majd utána folytatja, vagy valaki más folytatja, ha sürgős. A madárkezelés sokszor csak pár perces, de bármikor lehet belőle 3 órás műtét. Ezért soha nem biztos, hogy tudom tartani a megbeszélt időpontot akár telefonos megbeszélésekre, akár személyes dolgokra. Írásbeli kapcsolattartásra pedig egyáltalán nincs idő, ezért kérek minden kedves madármentőt, sérült madár bejelentőt, hogy inkább telefonon keressenek, mert azt mindig felveszem, vagy ha nagyon nem alkalmas, akkor fél órán belül visszahívom, aki keresett. Ha engem nem, munkatársaimat előbb-utóbb elérik, ezért szíves türelmüket kérem. Van erre emberünk és diszpécserközpontunk, több telefonvonallal és mobiltelefonnal, ha foglaltak a vonalaink, vagy esetleg tényleg sürgős munka miatt nem vesszük fel, akkor másik számunkon kitartóan keressenek. Ezt üzeni dr. Berkényi Tamás kollégám is, a székesfehérvári Vadmadárkórházból, ahol kevesebb lehetőségük van a napi százas nagyságrendű hívás kezelésére. (Amíg vele erről beszéltem, 9 nem fogadott hívása volt.)
„Aki ért hozzá, az csinálja, aki nem, az tanítja, vagy könyvet ír róla” – szokták mondani, amiben van valami, ha nem is teljesen igaz. Én csinálom, méghozzá folyamatosan, akár értek hozzá, akár nem annyira. Ha nem annyira, akkor megkérdezek másokat, akik vállalják, hogy elmondják és megmutassák, hogyan kell. Egyszer majd biztosan írok róla szakmai cikkeket, és könyvet, ha majd lesz, aki csinálja és majd ráérek, de a Pusztadoktor magazinra csak rá kell érni valamikor. Most az évi rendes szabadságomon, a másfél napos balatoni családi találkozó alkalmával jutott rá valamennyi idő a folyamatos telefonálás mellett.
Dr. Déri János
A szeptemberi markáns hidegfront sok vonuló madarat megmozgatott. A fecskék teljesen eltűntek hazánkból, de a máskor inkább csak december-januárban előforduló sarki búvárral már találkozhatunk többfelé is az országban. Talán még a limikolák tartják legjobban vonulási szokásaikat. Ahogy az várható volt, az augusztus 20 előtti hidegfronttal megérkeztek a havasi lilék (a képen), partfutók. A Kardoskúton megjelenő lilebíbic egy kicsit kilóg e sorból, hiszen a főleg oroszországi és kazahsztáni fészkelő helyéről iraki vagy iráni telelőterületeire vonulás során nem igazán esik útba hazánk. Ha bulvárújság lennénk, akkor írhatnánk, hogy halfarkasok lepték el az országot, hiszen tény, elég sok előfordulása van szeptemberből az Eurázsia és Észak-Amerika tundraövezetének északi részén honos szélesfarkú halfarkasnak vagy Európa sarkköri vidékén élő ékfarkú halfarkasnak. De ezek a sirályhoz hasonló madarak korántsem olyan veszélyesek, mint nevükből következtethetnénk, és csak néhány példányáról van szó. A klasszikus libavonulási szezon még odébb van egy kicsit, de úgy tűnik, néhány apácalúd fázós volt idén, mert Hortobágy több halastaván előkerültek példányai. A darvak is hirtelen érkeztek meg, október elején létszámuk közel hetvenezer és már az ország déli részein is előfordulnak kisebb csapataik.
