18 éves, tehát nagykorú. 1999. szeptember 2-án jegyezte be a Hajdú-Bihar megyei Bíróság a Madárkórház Alapítványt. Névadója én vagyok, de eszmei szerzője dr. Aradi Csaba, a Hortobágyi Nemzeti Park akkori igazgatója. Tavaly októberben emlékeztünk meg a szervezett, és intézményes keretek közötti madármentő tevékenységünk 25 éves fennállásáról, mely a Nemzeti Parkhoz kötődik. Részemről a madárgyógyítás állatorvosi része diplomám megszerzését követően 33 éve indult. A Hortobágyi Állami Gazdaság üzemi állatorvosaként a helybeliek úgy tudták, hogy hozzám lehet hozni a pusztában talált sérült madarakat, melyeket akkor még lakásom konyhaasztalán műtögettem, és a padlásról engedtem szabadon. Egyre több madár érkezett és évek múlva felmerült az igény ennek külföldi mintára, megfelelő helyen, intézményes keretek között való szakszerű végzésére. Dudás Miklós, Bessenyei László Bence, és Sándor István, a HNP munkatársai 1991-ben kerestek meg, hogy az akkor induló HNP által működtetett Górés tanya Ragadozómadár Rehabilitációs Állomás ellátó állatorvosa legyek. Hortobágy falutól 25 km-re, a Jusztus-Feketerét mocsár mellett, egy valaha volt tanyasi iskola udvarán néhány fabódéban voltak a mentett sasok, de a „szakmai mu
nka” ott is a konyhaasztalon kezdődött. Amivel nem is volt baj, mert a madarak műtéteihez elegendő higiéniát ott is lehetett biztosítani, az akkor még újszerű, az állatorvoslásban alig ismert csontsebészeti műtéti technikát dr. Lakos István orosházi humán baleseti sebész tanította meg. A baj a távolsággal, a hóban-sárban való terepi közlekedéssel és az idővel volt. Az akkor nem létező mobiltelefonok helyett küldöncök vitték a híreket, és pár km-es gumicsizmás gyaloglással lehetett segítséget kérni, ha elakadtam a mocsárban, vagy beszakadtam a jégbe a Trabantommal. (Ez mondjuk manapság is előfordul, ha lemerül a mobil, vagy nincs térerő a pusztán.) A műtött madarak utókezelése és az új betegek gyors ellátása évi 2-300 madár esetében már komoly nehézségekbe ütközött, ha csak a telepre való kijutáshoz novembertől májusig szinte naponta expedíciót kellett szervezni. Ezért az intenzív osztályt beköltöztettem hortobágyi lakásomba, és lehetett megint a konyhaasztalon műteni. A madarak dobozban a folyosón és a fürdőszobában voltak, ahol a rétisas a kád szélén ült. A madarak rehabilitációra visszakerültek Górésra. Csak a kötszer többe került, mint amit a HNP az egész tevékenyég finanszírozására adni tudott, a többit családi kasszából finanszíroztuk. (Ez mondjuk most is előfordul, mint ahogy más madármentők esetében is.) Amikor a lakásunk már élhetetlenné vált a sok madártól, helyet kellett nézni nekik. (Gondolom ez is ismerős madármentéssel foglalkozók körében…) Felmerült a szomszéd lakás megvásárlása és a mellette lévő romos gazdasági garázs épület kórházzá való átalakításának gondolata, melyhez pénz kellett, és a leendő kórház működtetésére még több. Ez akkor 5 millió Ft-ból számításaim szerint megvalósítható volt. Akkor mondta Aradi Csaba, hogy nagyot gondolni lehet, de pénzt, paripát és fegyvert nem tud adni, erre hozzunk létre egy alapítványt, és pályázzunk a minisztériumnál támogatásra. Így is lett. Az épületek megvásárlására nem lehetett pályázni, azokat megvásároltam, a kórházat berendeztem, a hatósággal engedélyeztettem, az udvaron barátaimmal, kalákában fából röpdéket építettünk és 1999. október 6-án nyitottuk meg. Az első komoly adományunk a Philips cég röntgen ké
szüléke, és egy magánszemély, Bánhidi László által finanszírozott altatógép volt, melyeket ma is használunk. A működésre pályáztunk, és nyertünk is. Ehhez hozzájárult a 2000-es tiszai ciánszennyezés során kézre került, és általunk sikeresen rehabilitált rétisas híre, mellyel hazai és nemzetközi ismertségre tettünk szert. Ennek kapcsán indult el az a látogató áradat, mely világossá tette, hogy van érdeklődés és fogékonyság ez iránt a tevékenység iránt, és ennek bemutatása célszerű, és a szemléletformálás, valamint finanszírozás szempontjából is szükségszerű. Ez utóbbi annál inkább aktuálissá vált, ahogy 2002-után elapadtak a hazai pályázati támogatások. Volt ennek egy szemléletbeli háttere a döntéshozók részéről, nevezetesen az a dogma, hogy a madárcsont nem forr össze (!), mert az illetékes államtitkár valahonnan így tudta, és ezért szerinte minden csontsebészeti tevékenységünk felesleges és káros, ennek bemutatása és népszerűsítése még inkább. Főleg, ha egy civil szervezet végzi, melyet nem támogathat az állam, amikor van sajátja, mint az állami költségvetésből fenntartott HNP által működtetett Górés, vagy akár az önkormányzati kapcsolatú állatkertek. Ez most is igy van, nem kapunk semmilyen állami, sem önkormányzati támogatást. De akkor ez más források hiányában teljesen ellehetetlenítette a működést, mert nem voltak adományozók és alig volt 1 %-os felajánlás. Nem volt miből fizetni a számlákat, pedig tényleg akkor még „csak” 5 milliós költségvetést kellett kigazdálkodni. A csőd szélére kerültünk, és a minisztérium is legszívesebben bezáratott volna. Tette is volna, meg hagyta is volna, ha nem áll mellénk akkor a média. Az M1 Híradója arra járt, és ahogy addig is és azóta is szokták, megkérdezték, mi újság, van-e valami érdekes. Volt. Ha bezár a Madárkóház, mi lesz a madarakkal? Az RTL Klub átvette a hírt dramatizálva, ahogy illik, és ahogy Pocsaji István akkori tudósító ígérte, jöttek a támogatások. Hálás köszönetünk neki érte! Pár nap alatt megvolt a számlákra való, de volt, aki azt mondta, hogy nem halat ad, hanem hálót: A Landmann 2000 Kft. állatfilmezést ajánlott fel, mellyel alkalomadtán ma is élünk, és a Civilkomp Alapítvány egy ingyenes tanfolyamon a legjobb PR- és média trénerek segítségével kiképezett 1 %-ot és adományt gyűjteni. Azóta van 1%, és több lábon állás. Több lett a madár is, kellett újabb terület és röpdék, a médiaszereplések tovább vonzották az érdeklődőket, és 2004-ben megérett az idő a Látványkórház és a Madárpark létrehozására. Hazai pályázatra továbbra sem számíthattunk, nagyobb fejlesztésre nem is volt, ma sincs komolyabb lehetőség. Uniós turisztikai keret viszont volt. Beadtuk a pályázatot és megnyertük. Nem volt egyszerű, de a megvalósítás a nem felejtő minisztérium ellenszelében sokkal nehezebb volt. Végül mondták, hogy legyen, és lőn, és látták, hogy jó. És látják a látogatók is évi 20-30 ezren azt is, hogy jó, és azt is, hogy mire költjük a belépőjegyet, az adományokat és az 1 %-ot. Tavaly ünnepeltük a park a 10 éves fennállását. Azóta stabil a működés, van tervezhető bevétel, és a madarak csontja is összeforr, sőt repülnek is vele, és a
ki látta, el is hiszi. Az illetékesek között még van, aki nem látta, de talán akkor is elhiszi. Aki nem hiszi, az is tudja, hogy már nem lehet minket megkerülni. Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek. Annak a több százezer látogatónak, a 12 éve, havonta 12-15 ezer pédányban megjelenő folyóiratunknak, a Pusztadoktor magazin több tízezer olvasójának, 61 ezer Facebook követőnknek, a több tízezer iskolásnak, óvódásnak, akikhez ellátogatunk, évi 100 önkéntesünknek, és a több ezer gyógyult, és szabadon engedett madárnak. Nagykorúak lettünk, igyekeztünk felnőni a feladathoz, közben kitapostuk az utat, és már vannak követőink. A székesfehérvári Vadmadárkórház vezetője, dr. Berkényi Tamás 10 éve keresett meg, hogy leutánozhatja-e amit csináltunk, mert nincs se pénze, se ideje, se kedve új utat törni. Örömmel fogadtam csatlakozását, hiszen ez nem konkurencia, hanem munkamegosztás. A madarakat ingyen gyógyítjuk, hiszen nincs kinek benyújtani a számlát, de a kezelés és a kórház fenntartása pénzbe kerül, mégpedig 
nagyon sok pénzbe. A beteg viszi a pénzt, nem hozza. Ha viszik a beteget, a költséget is viszik vele együtt, ami nekünk könnyebb, nekik nehezebb. Ha akarja, csinálja, de az általunk kitaposott út sem lesz diadalmenet, mint ahogy nekünk sem az még most sem. Nincs hétvége, nincs nyári szabadság, nincs pénz, és biztosan rámegy a családi kassza, esetleg a család is, és a magánélet. Viszont van éjszakákba nyúló, folyamatos ingyenmunka és kevés köszönet, sokkal több elvárás és kritika. Csak az jöjjön, aki bírja, aki tudja… És mégis csináljuk, mert ez a hivatásunk. Mi, elhivatott állatorvosok, természetvédők, állatmentők, mert mind azok vagyunk, akik ezzel foglalkozunk, nem tehetünk mást, csak mi lényegünk. A Vadmadárkórház után ugyanígy felzárkózott a Mályi Természetvédelmi Egyesület, ők is tudják már, hogy más kategória átlépni a családi hobbiból a hivatásos madármentés színterére, de azt is tudják, hogyan kell jól csinálni a mentést is, és a hozzávaló előteremtését is. Igyekszünk mindenkivel együttműködni, akár velünk, akár tőlünk függetlenül végzi ugyanazt, csak csinálja jól. Aki hagyja, annak segítünk, aki nem, azt mi is hagyjuk. Hogy minket is hagyjanak, megadjuk a császárnak, ami császáré, az államnak, ami az államé, jogkövetően, ahogy kell, és ahogy lehet. És Istennek visszaadjuk a madarakat, ami az Istené.
Dr. Déri János
on alapult. Jól alkalmazkodott az emberi jelenléthez. Télen a hazai állomány mellé északról is érkeznek vendégek. A nálunk költő példányok nagyrészt a hazai és a tőlünk dél-nyugati, be nem fagyó vizeken telelnek. Viszonylag nagy fészkét nádasok olyan részeire rakja, ahonnan könnyen kijut a nyílt vízre. Méretének megfelelően hatalmas fészket épít. 6-7 tojást rak, melyeken csak a tojó kotlik, a hím a fészket és környezetét őrzi. A fészekhagyó, röpképtelen fiókák kikelésük után követik szüleiket. Főleg vízinövényeket eszik, melyeket a felszín alatt szakít le, ebben hosszú nyaka szolgál segítségül. Kis mennyiségben állati eredetű táplálékot is fogyaszt.
