Hortobágyi Madárpark - Madárkórház Alapítvány

Ember és madár

Már lassan egy hete fekszem ebben a szobában. Elég unalmas, egyetlen szerencsém, hogy pont az ablak mellett kaptam helyet. Így legalább nézelődni tudok, nem úgy, mint azok, akik a szoba túlsófelén vannak. Bár onnan rálátni a tv-re. Mindig a Minimax megy. Én jobban szeretek kifelé bámulni. A világot nézni.

Azért elég unalmas itt bent lenni. Már leesett az első hó. Olyan jó lehet most a szabadban lenni, szánkózni,  hógolyózni. Hóembert építeni, csúszkálni a járdán. Időnként hallok egy-egy halk sikolyt, felkacagást, ami lentről jön. Ilyenkor mindig elképzelem magam előtt, ahogy valaki épp hócsatázik odalent. Igyekszem minél részletesebben lefesteni, így talán ha csak egy kis időre is, de úgy érzem, hogy én is ott vagyok. Én is velük játszom.

Az a legrosszabb, hogy minden nap ugyanúgy telik. Reggeli, jön a vizit, aztán lecsendesednek a kedélyek. A délelőtt további részében szinte semmi nem történik. Időnként hoznak egy-egy új beteget, valakit elengednek, s ő mielőtt kilép a szobából elköszön és visszanéz a többiekre. Küld egy bíztató mosolyt. Azt üzeni: „ne aggódjatok, ti is hamarosan meggyógyultok”.

Én mégis ezt az időszakot elvezem a legjobban. Ilyenkor nyugalom van, vége a reggeli rohanásnak, már elmentek a „jajj csak egy beugrom egy puszira” látogatók is. Ilyenkor már csak azok vannak, akik hosszabb időre maradnak. Ilyenkor jön hozzám Angyal is. Általában tíz óra körül jön hozzám. De sosem jelentkezik be, csak úgy megjelenik. Egyszer csak kinézek az ablakon és ott csücsül a fán. Még első nap neveztem el Angyalnak.

Szombaton autóbalesetem volt, és behoztak a mentők. Nem volt velem senki, nem volt nálam telefon, hogy bárkit értesíteni tudjak. Persze bíztam benne, hogy ezt valaki más megteszi helyettem, de biztos semmiben sem lehettem. Ott feküdtem az ablak mellett, a pánik újra és újra rám tört. Teljes sokkhatás alatt voltam, nem tudom mitévő legyek. Megmozdulni sem bírtam. Akkor láttam először Angyalt. Gyönyörű volt. Hófehér tolla úgy terült szét, mintha óriási szárnyai lennének. Lerepült az ágról, pont oda az én ablakom párkányára. Nézett a szemembe és bíztatott. Én hallottam és láttam rajta, hogy velem van ott, hogy miattam van ott. Megnyugtat és vigyáz rám, amíg anyáék megérkeznek.

Azóta minden nap eljön. Ott ül a fán. Mintha csak látogatni jönne. Figyelni, megnézni, beszélgetni. És én örömmel mesélek neki. Azt, amit másnak nem tudok elmesélni,  amit félek kimondani, és hogy már megint májkrémes kenyeret adtak vacsorára. Én pedig nem szeretem. Szóval beszélünk mi minden féléről. De nem csak én, ő is szokott ám. Bár Angyal leginkább tanít. Bíztat, hogy tartsak ki, mert hamarosan kijutok innen, int, hogy legyek türelemmel, és bíztat, hogy beszélgessek másokkal, játszak a szobatársaimmal. Nevessek, mert az mindig gyógyít, pihenjek sokat, mert rám fér. És merjek álmodni, mert talán most szörnyű emlékek kísértenek ott, de idővel majd elmúlnak.

Vasárnap délután hazamehettem. Akkor láttam utoljára Angyalt. Ha visszagondolok rá, mindig egy gyönyörű fehértollú, barnaszemű, meleg szívű barátként emlékszem rá. Álmodtam is már vele. Jóleső álom volt, ültem mellette a fán és órákon keresztül hallgattam a tanításait.

Aztán ahogy telt az idő szép lassan a feledés homályába veszett…

Tegnap kisbaba született a családba. Jancsika lett a neve. Gyönyörű, egészséges fiúcska. Nagyon várom, hogy láthassam már, odafele úton az autóban ülve a kórházi emlékeket időzzük fel. Születések, betegségek. Baleset. Angyalka képe villan be hírtelen. Vajon mi lehet vele? Vajon jól van? Azóta is szokott arra járni? Másra is vigyáz, akinek szüksége van rá? Kíváncsiságból elmegyek ahhoz a kórteremhez, hátha ott van még. Csak úgy, sose lehet tudni.

Ott volt. Egy ideig kint csücsült a fán, majd kiterjesztette hatalmas, fehér szárnyait és az ég felé repült.

Guba Márta