Hortobágyi Madárpark - Madárkórház Alapítvány

Oly régen írtam. Miért, hogy épp ma jön ez az érzés, és az íráskényszer?  Ma három  hónapja, hogy elhagyni kényszerültem otthonomat, a békés szentesi baromfiudvart, a társaimat, szeretett asszonyomat. Csak egy fekély, gondoltuk, amely bizonyára hamar rendbe jön, s visszatérhetek.

Három hónap, hát ezért ez az érzés, és ezért ez az írás. A szokatlan helyzet megszokása,  amikor a mindennapok a korábban elképzelhetetlen töredékekből adódnak össze. A Hortobágyi Madárkórház csöndje, a magány, a vizsgálatok, a szondázás. Ugyanakkor tudom, hogy a kórterem üvegfalán túl emberek néznek be rám. A beszűrődő töredékek: „Ó, szegény!” „Juj, de csúnya”, „Amúgy milyen aranyos volna”. A kiszolgáltatottság szülte szánalom nekem fájó szavai. Zavart, bántott, szomorú voltam, enni sem akartam. Aztán kiderült, hogy már nem is tudok enni.  A kétségbeesés, aztán a megadás érzése.

Doktor úr megoperált, de enni még nem tudok. Másik terembe kerültem, távol a látogatóktól. S mégis, azóta inkább vagyok emberközelben. Lábadozásom óta ugyanis sokat sétálok a madárkórház parkjában, ahol rengeteg a látogató. De már nem zavar.  Mert vállalom a betegségem nyomait. Ilyen vagyok. Én vagyok madame Sosa.  És azóta mintha kevesebbszer hangzanának el a korábbról annyira ismert lesajnáló szánalom szavai.

Tudom, hogy betegségem nem gyógyul, de a fájdalmat enyhíti a törődés, régi életem  hiányát, bánatomat  begyógyítja a szeretet.

Dr. Szendrei Eszter

Fotógaléria a Madame-ról: