Alkalmanként felmerül a kérdés, hogy vajon az állatokkal, vagy a beteg állatokkal foglalkozó emberek, állatmentők, madármentők elkaphatnak-e az állatoktól valamilyen fertőző betegséget. Aki otthon állatot tart ki van-e téve ennek? Ő és a családja, a látogatói, rokonai? A munkahelyén a többiek, az iskolában a gyerekek?
Nincs. Ezt a humán orvosok is rosszul tudják, mert nincs vele közvetlen tapasztalatuk. Állatorvost kell kérdezni, mert az jobban ért ezekhez. Az állatok az állatoktól kapnak betegséget, méghozzá fajok, vagy fajcsoportok szerint, tehát a madarak a madaraktól, méghozzá bizonyos fajok bizonyos fajoktól, tehát galambok a galamboktól, és az emberek az emberektől. Persze vannak kevésbé fajspecifikus, fajcsoportok között is terjedő betegségek, mint a galambról az őt zsákmányoló héjára, sólyomra terjedő egysejtű parazita, a Trichomonas, és vannak állatról emberre, és emberről állatra terjedő betegségek, ezek a zoonózisok. Vannak, de szerencsére ritkák. Azért, mert a legveszélyesebbek ellen vakcinázással, vagy a kórokozókat hordozó állatok megsemmisítésével nemzetközi programok keretében védekezünk, és a kórokozók előfordulása minimális, és szinte csak elméleti jelentőségük van. Ha mégis vannak, többnyire bizonyos réteget betegítenek meg. Ilyen a TBC, mely állatokban az EU-ban már nincs, de emberekben, főleg hajléktalanokban előfordul. Az elhíresült madárinfluenza a távol keleten okoz esetleg valamit, az ott élő több, mint egy milliárdnyi, teljesen más kategóriájú, valódi mélyszegénységben, olyan higiéniai körülmények között élő népesség között, ahol az állattartási körülmények és a tradicinális szokások (mint a levágott csirke friss vérének megivása) erre minden lehetőséget megadnak. Ennek ellenére a világon eddig madárinfluenzában meghalt emberek száma összesen nem haladja meg egy hazai nagyvárosban a humán influenza egy évi áldozatait. A veszélyes (HPAI, azaz high patogenic avian influenza – magas megbetegítő képességű madárinfluenza vírus) törzsekbe tartozó kórokozót már a 70-es években kimutatták Hortobágyon vadmadarakban és tenyésztett gyöngyösökben is (Tanyi J.), de sem akkor, sem azóta nem okozott semmit. A pár éve nálunk érintett házi baromfiállományok az elővigyázatosság miatt kerültek leölésre, bár utóbb kiderült, hogy egy másik, csak madarakra veszélyes kórokozó, a mikoplazma ellenanyaga adott keresztreakciót, azaz hasonló laboreredményt a madárinfluenza kórokozójával.
Az állatorvos csak és kizárólag beteg állatokkal foglalkozik, mégsem betegebb, mint más. Az emberorvos csak és kizárólag beteg emberekkel foglalkozik, mégsem betegebb, mint más. Persze ők is és mi is megbetegszünk néha, de nem a pácienseinktől kapjuk el.
Mitől van a betegség?
Kórokozóktól.
A fertőző betegségektől tényleg van félni való. Ezek fertőző volta különböző kórokozó élőlényeknek: baktériumoknak, vírusoknak, gombáknak, parazitáknak a szervezetben való veszélyességétől függ. Ebben a sorrendben. Bár a vírusok a legveszélyesebbek, de azok ritkák. Azért ritkák, mert csak élő sejtben szaporodnak és nagy részük a környezetben nem él meg. Azért veszélyesek, mert nem lehet ellenük védekezni, nincs rá általánosan hatékony gyógyszer, csak védőoltás, mely csak megelőzésre alkalmas, és a saját ellenálló képességünk. De ez leginkább a kórokozó patogenitásától, azaz megbetegítő képességétől, és annak virulenciájától, vagyis veszélyességétől függ. A nem patogén, vagy apatogén, szaprofita kórokozó nem okoz semmit. Jelen lehet, együtt él, de nem káros a gazda szervezetre. A fakultatív patogének ott lehetnek, ott vannak, de csak bizonyos körülmények között, pl. az ellenálló képesség legyengülése, vagy hajlamosító tényezők jelenléte esetén okoznak betegséget. Az obligát patogén, azaz mindenkit mindenképpen megbetegítő kórokozóknak is lehet kevésbé virulens, enyhe lefolyású betegséget okozó genetikai változata, és lehet virulens, súlyos tüneteket okozó, vagy avirulens, azaz egyáltalán nem betegítő hatású törzsei. Ez utóbbiakat élő vakcinákban az immunitás kialakítására használják. A virulencia genetikailag megváltozhat, gyengülhet és erősödhet. Leginkább a baktériumoktól kell tartani, mert azok vannak leginkább ott a környezetünkben, rajtunk, bennünk, melyekkel ebben a sorrendben tart egyensúlyt az immunrendszerünk. A környezeti baktériumterhelés, amely mennyiségfüggő, minél több, annál veszélyesebb, de takarítással, higiéniával, fertőtlenítéssel ez csökkenthető. Ha bőrre, nyálkahártyára jut, az ellenálló képesség helyi résztvevőinek a dolga, hogy kiszűrjék, fizikailag eltávolítsák, körülhatárolják, megakadályozzák a szervezetbe való bejutásukat. Ilyen az orrban, és a légcsőben lévő nyálka, mely a kórokozókat magába ragasztja, és a hámsejtek csillói a nyálkával együtt kimozgatják őket szervezetből, amit kiköhögünk, vagy orrfújással távolítunk el. Ha mégis bejutnak, a fehérvérsejtek körülveszik, majd bekebelezik őket, vagy ellenanyagokkal kémiailag elpusztítják. Ha elég erősek ezek e védelmi vonalak, és kevés a kórokozó, akkor egyensúlyt tud velük tartani a szervezet. Ha növekszik a terhelés, és csökken a védekezés, akkor lehet baj.
De a terhelés specifikus kórokozók tekintetében ritka. Vadmadaraknál nem jellemző, de elméletben lehet. A vadmadarak és a házi madarak között lényeges különbség a természetes élőhelytől és táplálkozástól való eltérés. A vadmadaraknak a dinoszauruszok óta 150-200 millió évük volt, hogy természetes kiválogatódással hozzászokjanak azokhoz a kórokozókhoz, melyek jelen lehetnek bennük, de nem okoznak semmit, mert természetes környezetükben az ellenálló képesség egyensúlyt tart velük. Magam állatorvosi mikrobiológus végzettségű bakteriológus vagyok, és a hozzánk 25 év alatt bekerült, több tízezer madárból laborvizsgálattal még soha nem mutattunk ki a madarat elsődlegesen megbetegítő kórokozót. A házasított állatok ellenálló képessége meg sem közelíti a vadakét, és a tartási-, takarmányozási körülményeik is lényegesen eltérnek a természetestől. Bennük vannak, élnek, szaporodnak kórokozók, melyekkel az immunrendszerük nem tudja mindig kellően felvenni a harcot. A tartási-, takarmányozási-, higiéniai körülmények megváltozása esetén felborulhat az egyensúly, és betegség alakulhat ki. Ezért van szükség állatorvosokra.
A vadon élő állatok esetében is szükség van állatorvosra, állatkórházra, és speciálisan madárkórházra is, de nem a fertőző betegek, hanem inkább a baleseti sérültek, áramütöttek és mérgezettek miatt. Ezek a kóroki tényezők, mint az országúti balesetek, tükröző üvegfelületek, a villanyvezetékek, a mezőgazdasági kemizáció és a szándékos mérgezések mind az emberi civilizációnak a természeti környezetre való hatásai, melyekkel az evolúció nem tudja felvenni a harcot. Vannak fajok, melyek jobban alkalmazkodnak, mint a galambok, varjak, verebek, melyek az emberi környezetben jobban érzik magukat, és vannak, melyek nem tudnak lépést tartani a a civilizáció terjeszkedésével, elfogy az életterük és inkább kipusztulnak, mint a sasok. Ezért van belőlük kevés. És azt a keveset is elüti az autó, leüti az áram és mérgezik. Ezért van szükség madárkórházra.
A kórházi ápoltak között már előfordulhatnak kórokozók által terjesztett betegségek is, mert nem a természeti környezet, hanem mesterséges, kórtermi környezet veszi őket körül, számukra idegen, az ellenálló képességüket legyengítő stressz faktorokkal. De ez külön történet, az utcán, vagy természeti környezetben talált beteg vadmadár elsősegély nyújtása, vagy átmeneti gondozása és különös képen a fészekből kiesett, egyébként egészséges fiókák háznál való felnevelése nem jelenti a kórokozók feldúsulását.
Nem kell tehát különösebben tartanunk vadon élő, beteg állatok segítségnyújtása a során attól, hogy magunk, vagy általunk a környezetünkben élők, akár gyerekek különösebb veszélynek lennének kitéve. A mindennapos higiéniai elővigyázatosságokkal, kézmosással, takarítással, fertőtlenítéssel a kórokozók mennyisége azon a szinten tartható, ahol az általános ellenálló képesség megbirkózik velük.
Az állatok jelenléte és szeretete magunk körül nem hiányozhat a betegségektől való indokolatlan félelem miatt, és mint ahogy az emberi kapcsolatok, szeretet sem helyettesíthető mással, úgy az állatok szeretete sem pótolható. Aki ezt nem tapasztalja, nem éli meg, valami örökre kimarad az életéből. És aki már megismerte, mindig hiányozni fog neki.
Dr. Déri János
