Hortobágyi Madárpark - Madárkórház Alapítvány

Miért is? Mert a kutya ugat, a macska nyávog, a költő ír, a madárdoktor pedig madarat gyógyít. Mert az a dolga, ez a lényege, nem is tud mást tenni. Ez hivatás, erről már beszéltünk legutóbbi számunkban. Ez azonban nem egy öncélú hóbort, amivel erőnek erejével bele akarunk avatkozni a természet rendjébe. Nem akarunk az evolúció ellen dolgozni, bár a hivatalos természetvédelem is ezt teszi: védi a fajokat és az élőhelyeket, ahol azok kialakultak és csak ott tudnak fennmaradni. Védett  területekkel, korlátozásokkal, akár belépési tilalmakkal, ami ütközést is jelenthet a gazdálkodók, erdészek, vadászok, vagy akár a természetjárók és a természetvédők között, jóllehet, mind a természet szerelmesei. Azért, hogy megőrizzük a jelen és az utókor számára a biológiai sokféleséget, azt a természetet, amiből jobbára már tényleg csak a nemzeti parkokban létezik az, ahonnan mi is kiléptünk egykor. Ami talán még nem is olyan régen létezett körülöttünk.

Én még emlékszem, amikor nem kellett belépőjegy a Hortobágyra, amikor a vízitúrán ott táboroztunk, ahol ránk esteledett, és nem kellett engedély, hogy átlovagoljak az angyalházi pusztán Álomzugba. De most már kell, és belátjuk, hogy szükséges is. Van is eredménye, mert  tényleg vannak sasok: Lesz-e sas 2000-ben? Ez volt egy könyv címe, s amikor ezt írták a 70-es években, akkor bizony még kérdéses volt. És lett sas 2000-ben, és most 2014-ben még több van: 5-600 példányt számolnak rendszeresen az országban.

Darwin szerint nem a legerősebbek, legügyesebbek vagy a legokosabbak élnek túl mindent, hanem amelyek a legjobban tudnak alkalmazkodni a megváltozott feltételekhez. A madaraknak a 150-200 millió éves evolúciójuk során – a  dinoszauruszoktól kezdve – volt alkalmuk hozzászokni a kórokozóktól a ragadozókon át a természeti veszélyekig mindenhez, de az emberi civilizáció utóbbi pár száz évben történt változásai evolúciós mértékben a legtöbb fajnál nem követhetők. A  valaha gyakori vörös vércse leginkább az áramütéstől veszélyeztetett. Lassan talán nálunk is eltűnnek a villanyoszlopok, föld alá kerül a vezeték, de addigra lehet, hogy eltűnik a vércse is. Mert nem biztos, hogy ki tudja húzni addig. Az egerészölyv tudja. Elütik, áramütést szenved, mérgezik, néha még le is lövik, mégis a leggyakoribb ragadozó madár Európában. A sas nem ilyen. Ő nem viseli el, hogy a fészke alatt traktorozzanak. Inkább otthagyja a tojásait és kipusztul. Ezért kell védeni az  élőhelyet, de az egyedet is.

Nem is olyan régen még pár tucat sas volt összesen az országban, és (már akkor is) évenként jó néhány példány élete rajtunk múlott! A vezetéknek ütközés mellett a szándékos mérgezések pedig a kipusztulás szélére sodorhatták volna őket. Hogy ez nem így történt, abban talán nekünk is volt szerepünk. Ezt úgy gondolom, nem vitatja el tőlünk senki.

Mert azért lehet rólunk tudni: 2000-ben a tiszai ciánkatasztrófa során sikerült megmenteni a “Ciános sast” mellyel hazai és nemzetközi ismertségre tettünk szert. Pár éve a műcsőrös gólyával a „Time” vezető, amerikai heti hírmagazinban szerepeltünk egész oldalas cikkben. Most a műlábas sasunk, Luca szerepel saját magazinunk címlapján. Nem akarunk  az evolúció ellen dolgozni, de mentünk és gyógyítunk minden madarat és más vadon élő, vagy háziállatot is, melynek nincs gazdája. Nemcsak azért, mert esetleg kevés van belőle, hanem azért, mert sajnáljuk, szeretjük, és jót  akarunk nekik.  Humanitásból, szeretetből. Mert nekünk is így jó. És ezzel nem vagyunk egyedül: a székesfehérvári Vadmadárkórház mellett együttműködő partnereink, madármentő állomások, állatorvosok, iskolák és több száz önkéntesünk országszerte követi  példánkat. Ez a lap most 18 000 példányban fogy el, és az Interneten több tízezer követőnk van.

Akik korábban kritizálták tevékenységünket, sőt be akartak záratni, már utánoznak: több helyen madárkórháznak nevezik a mentőhelyet és  kiadványainkat is koppintják. Úgy tűnik, hogy már a konkurenciánkat is kitermeltük, mert az az 1%, mely alig elég a saját működésünkre, sok más követőnknek is elkelne, de ugyanerre pályáznak más,  nem velünk együttműködő szervezetek is. Miért is érezzük szükségét, hogy akkor is csináljuk, amikor nincs rá pénz? Amikor nem kifizetődő? Amikor szakmailag nem is indokolt?  Amikor sokszor alig van egy pici kis remény? Vagy annyi se? És amikor mindenki azt mondja, és már magunk is  elhisszük, hogy nem érdemes, mert úgysem sikerül? Mert akkor is sikerül. Csak kell hozzá szív, tudás, tapasztalat és szándék. Egy kedves ismerősöm, aki egy mentett kisrigót ápol, megosztotta velem a következőt: “Nyitva felejtettem a kalitka ajtaját  az erkélyen. Kiröppent a rigó a padlóra, mire hazaértem. Nem láttam, hogy ott van, azt hittem elment. A kutya ijesztette meg, s akkor szárnyra kapott. A szemközti fán landolt. Hívtam, ideszállt hozzám. Sírtam. Még maradni akar nagy örömömre.  Ezt az érzést kívánom bárkinek, aki még nem élte át.”

Ahhoz, hogy ezt megtehessük, hogy természetvédő, minden hivatalos támogatást nélkülöző munkánkat tovább folytathassuk és megmenthessünk, visszaadhassunk a természetnek évenként  6-700 vadmadarat, az Önök segítsége és támogatása is szükséges. Kérjük, adójuk 1 %-ával segítsék ezt a munkát, és tartsanak velünk!

Köszönettel:

Dr. Déri János