Hortobágyi Madárpark - Madárkórház Alapítvány

Ha szavazásra bocsátanák, hogy melyik az esztendő legbarátságtalanabb, leginkább „nem szeretem” hónapja, a november toronymagasan végezne az első helyen. A nappalok rohamos rövidülése, a korán beálló sötétedés, a monoton esőzések, a hideg szelek, a lombjukat vesztő fák csupasz látványa és a mindent átjáró nyirkosság nyomasztólag hat az emberekre. Nem véletlenül nevezték elődeink ezt a hónapot az enyészet havának. Pedig még ebben az időszakban is akadnak szép napok! A népi megfigyelés pl.  Márton napjával (november 11.) kapcsolatban három lehetőséget is kínál:

– Ha fehér lovon jön, – azaz havazik – akkor korai, de rövid lesz a tél.

– Ha barna lovon jön, akkor enyhe, esős.

– Ha Márton „nyara” van, vagyis napsütéses, langyos az idő, akkor kemény lesz a tél.

Az ilyen napsütéses, langyos időt -aki csak teheti -, igyekszik is kihasználni. Kirándulóknak, kertészkedőknek, vadászoknak, horgászoknak ajándék egy ilyen nap.

                Így gondoltam ezt én is, amikor a Ráckevei Duna-ág dömsödi szakaszára indultam horgászni. Az időjárás az adott időszaknak megfelelő volt, a bágyadt napsütést csak néha zavarta meg egy-egy aprócska felhő. A pontyok ilyenkor, az erősen lehűlt vízben már bandázó helyeikre vonulnak, azért inkább csak egy-egy kósza csukára számíthattam. Hétköznap lévén, a vízpart majdnem teljesen kihalt volt. Gyönyörködtem a túlsó parti fák itt-ott még meglévő, sárgás-vöröses szín összeállításában, a lassan elnyugvó természet szépségeiben. A táj nyugalma és a melengető napsütés együttes hatása képes elbágyasztani az embert. Horgász székembe süppedve már-már elszunyókáltam, amikor hirtelen, egyre erősödő, jellegzetes suhogásra lettem figyelmes. Mintha valaki egy nagy gumitömlőt pörgetne, suhogtatna a feje fölött. Ezt a hangot jól ismerem, repülő hattyúk közelednek! És valóban, ott húznak el mellettem, néhány méter magasban. Elől a vezérgúnár, utána meg a többiek.  Hosszasan nézek a hatalmas madarak után és eszembe jutnak az emlékek. Vajon közöttük van-e a Tóni bácsi hattyúja?

Már több éve történt, akkor is „Márton nyara” volt. Ugyanezen a Kis-Duna szakaszon horgásztam. Nem voltam egyedül, tőlem vagy húsz méterre egy idős férfi horgászott. Már eltelhetett egy óra is kapás nélkül, ilyenkor az ember figyelme könnyen elkalandozik. Amikor átnéztem az öreghez, látom ám, hogy egy hattyúval foglalatoskodik. Beleakadt volna a madár a zsinórjába, vagy eteti talán? Önkéntelenül feléje indultam, amikor mosolyogva felém fordult. Közben a nagy madár néhány lépést távolodott tőlünk a parton, nyakát nyújtogatta felénk, majd felsandított az égre, megsuhogtatta szárnyait és nehézkesen felrepült. Az öreg szemével követte még egy darabig, aztán megszólalt:

– Igazán sajnálhatja, hogy nem előbb jött. Mivel ez nem akármilyen hattyú volt ám!

Kérdően néztem rá.

– Ha nem tartom fel, elmesélem a történetét…

– Alkonyatig maradok – feleltem némi iróniával. A csukázó úszómat meg innen is látom – tettem hozzá.

Az öreg megigazította ellenzős sapkáját és mesélni kezdett:

– Még januárban történt, – tudja, amikor azok nagy hidegek voltak… Nem fértem a bőrömben, szűk volt már a szobalevegő, no meg kíváncsi voltam, hogy mi lehet itt kinn a parton. Hát, amíg a szem ellátott, keményen befagyott ám a víz rendesen! Amint a parton bóklásztam, a sás között egy gubbasztó hattyúra lettem figyelmes. Közeledtemre bukdácsolva próbált arrébb menni, de látszott a mozgásán, hogy valami nincs rendben nála. Néhány métert bírt csak tovább haladni, utána lelapult. Felém fordulva sziszegő hangot adott ki, mint ahogy a libák szokták. Levettem a kabátomat és rádobtam. Attól átmenetileg elcsendesedett. Ám ahogy felvettem, a lábaival próbált kapálózni.

Valahogy elvergődtem vele a letámasztott kerékpáromig. Ott még egy madzaggal is átkötöttem, hogy útközben el ne essünk. Itt lakom a faluban, nem túl messze innét, de leizzadtam rendesen, mire hazaértünk! Otthon amennyire tudtam, átvizsgáltam, nincs-e rajta sérülés.                                                                        

Mivel nem volt, inkább valamilyen betegségre gyanakodtam, ezért nem mertem a baromfiak közé engedni. Átmenetileg a kamrába zártam. Adtam neki enni, de nem evett az semmit, csak gubbasztott. Biztos voltam benne, hogy beteg lehet és talán a reggelt sem éli meg. Mit csináljak? Ekkor eszembe jutott, hogy hátha szomjas, mert vízhez nemigen juthatott hozzá. Befagyott minden. Egy régi lavórba vizet engedtem, egy kicsit még pancsoltam is a kezemmel, hogy észlelje a vizet. Még erre sem mozdult… Oda kellett hozzá vinni a teli lavórt! No, akkor felborzolta a tollát, alaposan szemügyre vette a kinevezett itatóedényt, – mivel addig lavórt nemigen láthatott – és ivott vagy két kortyot. Hanem utána, hirtelen ledugta félig a fejét a lavórba és mint egy szivattyú, csak úgy szívta magába a vizet! Láthatóan nagyon szomjas volt már, ki tudja hány napja nem ihatott.

                Reggelre teljesen magához tért! Magabiztosan, kidüllesztett mellel várt. Addigra az eleséget is elfogyasztotta. Korábban pulykákat is tartottam. Az óljuk előtt egy kis kifutó van, ott helyeztem el. Persze a dróthálót megerősítettem, hogy ki ne törhessen.

                Vagy három hét múlva elolvadt a jég. Láttam, hogy madaramnak nincs semmi baja. Nem akartam rabságban tartani, ezért a komámmal visszavittük oda, ahol korábban rátaláltam.

                Lassan kitavaszodott, de madaram nem jelentkezett. Láttam ugyan egy hattyúpárt a közelben úszkálni, de teljesen közömbösen viselkedtek. Arra is gondoltam, hogy ugyan miről is ismerne meg? Persze, ha belegondolunk, nekik mégiscsak könnyebb dolguk van, mert mi emberek mégsem mind fekete-fehérben járunk…

Június végén, egy szép alkonyi órán, egy nádöbölben, a csónakomban kapásra vártam, amikor megjelent egy hattyúcsalád. Elől a tojó, utána sorban hat darab szürke fióka, hátul a gúnár. Csipekedtek, szedegettek, ahogy ez náluk szokás. Ekkor a tojó felém kezdett el tekingetni, majd kivált a többiek közül és egészen közel jött. Gurgulázó hangokat hallatott, mintha magyarázna valamit. Biztos vagyok benne, hogy felismert! Szerintem megköszönte, hogy megmentettem az életét. Biztosra vettem, hogy nem eleséget jött koldulni, mint más hattyúk, mert közben a családja tartózkodóan hátrébb maradt, onnan figyeltek. Kolduláskor ugyanis valamennyi hattyú körém szokott seregleni.              

                Amíg a vendégszeretetemet élvezte, sokat gondolkodtam arról, hogy tojó lehet-e, vagy gúnár. Bár teljesen nem lehettem benne biztos, de én már akkor is tojóra tippeltem! Egy gúnárnak más a testtartása és harciasabban is viselkedett volna. Ez a jelenet a nyár végén újra megismétlődött!  A fiatalok akkor már anyányiak és barnás színűek voltak. Ekkor sem jöttek közelebb, a gúnárral együtt hátrébb maradtak. Én még „elbeszélgettem” egy darabig az anyjukkal, aki még most is hálálkodott nekem.

– Ezúttal egyedül jött volna? – kérdeztem.

– Nem, egy csapat repült erre. Valószínűleg a családja. Közülük vált ki ez a madár, gondolom felismert! Leszállt és odajött hozzám. „Hrüppögött” egy sort, talán búcsúzni jött, aztán elrepült a többiek után.

   Sokáig beszélgettem még a Tóni bácsiként bemutatkozó öreggel a madarakról, halakról, egyszóval az állatokról. Hányszor elhangzik az elmarasztaló kifejezés, hogy „te állat!” Vagy, hogy X, Y „úgy viselkedik, mint egy állat!” Pedig, ha minél többen és közelebbről megismernék a viselkedésüket, nagyon sokan magukba néznének és elszégyellnék magukat.

Szentjóby István