Tollas ablakdísz
A Pusztadoktor magazin szerkesztése a téli időszakban a legélvezetesebb számomra. Ennek rendkívül egyszerű oka van. Az ablakban van egy madáretető, afféle ablakdísz, ahová nagy változatosságban járnak a madarak napraforgót lopni. Széncinege hím, széncinege tojó, széncinege tojó. Széncinege tojó, széncinege hím, kékcinege, (nagyon gyors). Széncinege, széncinege, mezei veréb, (bár ők inkább a gyom-magvakat szedegetik még mindig, nem nagyon kedvelik az ablaketetőt). Széncinege tojó, széncinege hím, széncinege, nem láttam, milyen a hasán a fekete sáv. Nagyjából így. És persze néhány széncinege. Megvan a napi ritmusuk, reggel megjelenik az első néhány felfedező, ha nincs elég napraforgó benne, hamar feltöltjük az etetőt, hétvégenként együtt reggelizünk. A gyerekek néha már unják is, amikor mondom, nézzétek, megjöttek a cinegék, de azért ha az ablak közelében vagyunk, néha ők is ott ragadnak, megpróbálnak még közelebb menni. Teljesen természetes, hogy körül vesznek bennünket, hogy velük élünk.
Annak, hogy madarak között élhetünk, én minden évszakban és minden évben nagyon tudok örülni, újra és újra, amikor eljön egy-egy madár érkezésének az ideje. Emlékszem egyszer Dániában történt, hogy álltunk, gyönyörködtünk a tájban, de valami mégis furcsa volt. Nem voltak madárhangok, de még rovaroké sem nagyon. A nyüzsgéshez szokott fülnek szokatlan volt ez a fajta némaság. Emlékszem a döbbenetre, a rémületre, milyen súlya lett hirtelen annak a csendnek, amiből számomra egyszerűen hiányzott az élet. Filmszerű pillanat volt, mint amikor lepereg előttünk valami, vagy hirtelen összeáll a kép egy eddig meg nem értett eseménysor kapcsán. Ez a nehézség az embernek valahol a szíve, vagy a gyomra táján keletkezik, valahogy megül ott, és aztán egy kapcsolót átállít az agyban. Utána az ember máshogyan tekint a dolgokra, emberekre, néha még a létezésre is, elkezdjük máshogyan látni a történéseket, és talán elkezdünk máshogyan élni is.
Azt hiszem, a Madárkórházba érkezve néhányan megélhettek már hasonlót. Amikor egy-egy olyan sérüléssel szembesülnek, aminek akár ők is az okozói lehetnek, még ha véletlenül is. Sokszor érzem azt, hogy a látogatóink úgy érzik, adósai vagyunk a madaraknak, az élőlényeknek, tőlük veszünk el életteret, élelmet, esélyt, és ennek a következményeit látni, ezzel szembesíteni magunkat nem könnyű. A madárkórház ezért jött létre, hogy ezt az esélyt valahogy javítsa.
A madarak sérülésének azért nem csak az emberek az okozói. Van, hogy egy fióka gyengébb, van, hogy nem egészségesen kel ki, van, hogy valami megpróbálta levadászni, van, hogy fajtárssal való küzdelem sebesíti, vagy gyengíti meg. És van, hogy légvezetéknek, ablaknak repül, hogy autó üti el, és sorolhatnánk az okokat. És azokat az eseteket is, amikor valaki több órát vezet, hogy egy sérült galambot elhozzon hozzánk. Hogy az unokáit elhozza, minél hamarabb lássák ők is, hogy kell madarat menteni, hogy kell a kis fiókát etetni. Hogy tudja, madarakat mentünk, de ő útközben egy teknőst talált. Talán még emlékeznek rá, voltak már nálunk aranysakálok, vaddisznó és őzek is. De legfőképp madarak. Szürke tollú, színpompás, magevő, ragadozó, törött csőrű, lógó szárnyú, tojásból épp kikelt, öreg madár, mindenféle. És mindnek megpróbálunk segíteni. Önkénteseinkkel együtt. Támogatóinkkal együtt. Önökkel együtt. Köszönjük kitartásukat, bizalmukat!
Veres Hajnalka
