25 évesek lettünk – Ahogy elkezdődött, és ahogy folytatódott
Ünnepi pillanatok: Sokat gondolkodtam rajta, vajon a kerek évfordulókat miért ünnepeljük meg kiemelten. A tízes számrendszerből, no meg a két kezünkön levő kétszer öt ujjból is adódik, a tízig elérve a számolásban váltani kényszerülünk. Ez a nagyságrendjét adja meg alapvetően annak, mikor jön el az ideje az ünneplésnek. Azaz mennyi időnként érezzük fontosnak, hogy az idő múlására, a megtett dolgokra emlékezzünk. Végülis arra jutottam, ebben rejlik a megoldás, az emlékezésben, a kiemelésben, a megmutatkozásban, abban a vágyban, hogy magunk ás mások számára is nyilvánvalóvá tegyük: ez történt eddig, ezt tettük, erre vállalkoztunk, és ez lett belőle. A 40-70 évesek számára még ismerős az ötéves terv, a tibeti nevelési elvek szerint is ötévente kell szemléletet váltani a gyermeknevelésben. Azokat az alkalmakat szoktuk mérföldköveknek nevezni, amik meghatározóak az egyén, vagy egy közösség életútjában, ahonnan fordulópontot veszünk, vagy ami megerősíti a tovább haladás irányát. Ezek nem feltétlenül esnek egybe ezekkel a bizonyos kerek évfordulókkal, mégis, talán az öt év, és a tíz év ad elegendő időtávlatot ahhoz, hogy egy folyamat elinduljon, kiteljesedjen, kiforrjon, megmutatkozzon, lesz-e egy kezdeményezésből valami, vagy kifullad. Tulajdonképpen ez történt a Madárkórház Alapítvány esetében is, 25 éves lett. Veres Hajnalka
Hogy mik is voltak a fentebb említett mérföldköveink? Doktorunk visszaemlékezéseiből megtudhatjátok:
40 éve:
1984 decemberében érkeztem Hortobágyra friss diplomával a Hortobágyi Állami Gazdaság Szásztelki Kerületébe üzemi állatorvosnak. Hereford húsmarha és juhállományok ellátása volt a feladat. Lóháton és lovasfogattal jártam, jórészt a Zám pusztán, a Kunmadarasi és Nagyiváni bombatér határában. Madarakról szó sem volt, de tudták, hogy részben a madarak miatt jöttem Pestről Hortobágyra. Szarvas Bandi szaksegédem egyik nap egy szárnytörött egerészölyvet talált a hóban, és kabátja alatt szállította be Simson motorján a gazdaság irodájába. Ott ráültették a fotel támlájára és fotózgatás közben azonnal meg is történt a kezelés. A szolgálati lakásom padlásán helyeztük el, és hamar híre kelt, hogy az új állatorvos madarakat is gyógyít. A szomszéd kislány 8 évesen kapcsolódott bele a munkába. Átjött és segített az átkötéseknél, etetéseknél és tavasszal a gyógyult ölyv elengedésénél is asszisztált. Ő Szűcs Edit, most is önkéntesünk, és a Debreceni Mentőállomásunk vezetője. Lánya, Maja szintén 8-9 éves kora óta önkéntesünk.
33 éve:
1991-ben Dudás Miklós, Sándor István és Besenyei László Bence, a Hortobágyi Nemzeti Park akkori munkatársai megkerestek, hogy legyek az újonnan létesülő Ragadozómadár Repatriáló Állomás állatorvosa Górés tanyán. A puszta mélyén, nehezen járható földúton megközelíthető eldugott helyen néhány fabódé mellett egy volt tanyasi iskola és egy kukorica góré alkotta a telepet. 20-30 ragadozó, főleg sasok, ölyvek, és Kucsera, a holló valamint egy kobzott altáji kerecsen, majd egy tucat fiatal parlagi sas volt a pacientúra, melyet később sérült gólyák egészítettek ki.
Szakmai hozzáértés akkor még nem volt, hiszen az állatorvosin nem nagyon, sőt, egyáltalán nem tanítottak akkor még madár csontsebészetet, sem más csontműtétet. Ebbe dr. Lakos István orosházi humán baleseti sebész vezetett be egy napos képzés során Góréson, a konyhaasztalon, humán velőűrszegzési technikát adoptálva a madarakra. A csontfúró gép akkor amerikáner volt, villany helyett zseblámpa. A stáb Solt Szabolccsal, majd Kiss Robival (– a képen fentebb, fotó: Oláh Tibor) bővült, aki ma is ott dolgozik. Mobiltelefon nem volt még, és akkor már nem lovon, hanem Trabanton jártam, így, ha elakadtam a sárban, gyalog kellett traktoros segítséget hívni Füredkócsról. A betegek szaporodtak, az igények is nőttek, a kijárás nehézsége, és a távolság miatt 1998-ban az intenzív osztályt beköltöztettük a hortobágyi lakásomba, ahol a folyosón, majd a konyhában, szobákban, padláson, udvaron, garázsban gyűltek a betegek, akkor még kicsiny gyerekeim nagy örömére, de egy idő után élhetetlenné téve a lakást. Elhelyezésük, ellátásuk meghaladta akkori lehetőségeinket, és a Nemzeti Park sem akart erre költeni.
25 éve:
1999-ben Aradi Csaba, a Nemzeti Park akkori igazgatója ajánlotta, hogy hozzunk létre egy alapítványt, mely pályázhat állami pénzekre. Így is lett. Kellett hozzá kórházépület, műtő, röntgen, elkülönítő, labor, gyógyszertár, takarmányos, iroda, raktár, szociális helyiség, röpdék. Megvettem a szomszéd épületet, és önerőből átalakítva engedélyeztettük a kórházat.
A röntgent a Philips Hungaria Kft. adományozta Pásztor János igazgató jóvoltából, az altatógépet Bánhidy Zoltán leányfalusi vállalkozó finanszírozta. A 6 barakból ma is álló röpdesor Szappan Laci barátom tervei és saját kezű kivitelezése szerint készültek Baji-Gál Erzsébet (a fotón), Takács Attila, Dudás Miklós ( – a képen középen, fotó: Oláh Tibor) segítségével. Nélkülük és a hőskor akkori önkéntesei, későbbi kuratóriumi tagjai nélkül mindez nem jött volna létre. A madárkórház fogalmat akkor én találtam ki, az alapítványt Dr. Fekete Miklós budapesti állatorvos barátom alapításával 1999. szeptember 22-én jegyezték be, a hivatalos megnyitó október 5-én volt.
Azóta 25 év alatt 25 ezer madár fordult meg itt.
25 éve:
A Madárkórház Alapítványt 1999. szeptember 22-én jegyezték be, és október 5-én volt a hivatalos megnyitója. Jelen voltak a kuratórium tagjai, támogatóink és a Nemzeti Park igazgató helyettese. A röpdékben 20-30 madár, és a család mellett a kuratóriumi tagok, mint önkéntes segítők alkották a csapatot. Madarakat gyógyítottunk, hogy visszaadjuk a természetnek azt, ami a természeté. Saját zsebből finanszíroztuk a hortobágyi kórházat, és akkor még a Nemzeti Park havi 35 ezer Ft-os, később havi 50 ezer Ft-os apanázsával a Górés tanyát is, mely már akkor sem volt elég a kötszerre sem.
Ahogy Aradi Csaba előzőleg javasolta, pályáztunk a Minisztériumtól támogatásokra. Az évben megvettem a szomszédos, romos állapotban lévő, bontási engedéllyel rendelkező gazdasági garázst a Hortobágyi Nonprofit Kft-től, és kértünk rá 5 millió Ft támogatást, a madárkórház kialakítására. Erre nem kaptunk, viszont a következő évben másra igen.
2000. januárjában volt a tiszai ciánkatasztrófa. A cianidos és nehézfémes szennyvíz egy hét alatt levonult, de minden élőlény elpusztult a Szamos-Tisza-Duna érintett szakaszán. A Tisza-tavat leeresztették, a halhullákat hegyekbe hordták össze. Egy elhullott rétisas került hozzánk, mely ciánmérgezett halat evett, bizonyítva, hogy a ciános halak másodlagosan is ártalmasak. Egy élő ciánmérgezett rétisas is bekerült, melyet sikerült meggyógyítani. Oláh Tibor MTI fotós képeit átvette a média. Ezzel egy csapásra híresek lettünk, mert a világ összes TV híradója bemutatta. Két oldalas cikk a Der Spiegelben, egy kisebb kép a National Geographicban, és valamennyi hazai lapban. Megszerveztük a halevő madaraknak a cián ellenszerével való megelőző etetését a Tisza teljes vonalán. A Hortobágyi Halgazdaság egy vagon egészséges halat ajánlott fel, melyeket tömegoltóval 2 centinként 1 milliliter nátrium-tioszulfát vizes oldatával injekcióztak be a nemzeti parkok általunk erre kiképzett őrei. Ha ebből eszik egy madár, utána ehet ciánosat is, nem árt neki. Az ilyen halakat kihelyezték a vízpartra, a hullákat pedig eltávolították. Ahol ez megtörtént, nem volt sem rétisas elhullás, sem más ragadozó, vagy gémféle nem pusztult el. Török Zoltán első természetfilmje a Cianide Blues díjnyertes lett.
Akkor minisztériumi pályázati támogatással nyertünk 5 milliót a cián és a vele együtt érkező ólomszennyeződés utóhatásainak vizsgálatára az év során, melyről és a ciános sas rehabilitációjáról két konferencián is beszámoltunk.
2001-ben pályázati támogatásból Öko-teleházat nyitottunk, 2002-ben önerőből Madármentő Kiállítást. Azután jött 2002. Nemhogy nem nyertünk semmit, de be is akartak zárni. A Nemzeti Park nem fizetett többet, saját állatorvosi vállalkozásunk a Pusztadoktor Kft nem tudta finanszírozni a kórház működését, és ellenünk fordult a természetvédelem. Viszont Pocsaji István riportja után mellénk állt az összes TV csatorna, és az egész ország. Jöttek a támogatások, és az 1 % is megindult, melyért köszönettel tartozunk Vajda Mártának, a Civilcomp akkori vezetőjének. A pár százezerből pár millió lett, és túléltük a válságot.
20 éve:
A stabil működésünket az uniós pályázattal létrehozott Madárpark teremtette meg. 2004-ben Balmazújvárosban az önkormányzat tanácstermébe összehívták a térségből a vállalkozókat és civileket, hogy egy bent maradt többszáz milliós uniós turisztikai pályázatokra szánt pénzt kérjék már el, mert ha nem, december végén megy vissza az unióba. A terv Nagy Istvántól már ott volt a fiókomban, melyet az előző években Dubaiban egy sólyomkórház építésére mutattam be. Ott nem épült meg, itt igen. Kellett hozzá egy kertépítő tervező: a Pagony Kft, és egy pályázatíró: Joó Szabolcs. És Aradi Csaba, a Nemzeti Park leköszönő igazgatója, aki mellette állt, de az utolsó pillanatban a pályázat benyújtása előtt az államtitkár nem engedte neki aláírni a pályázathoz kötelező partnerségi megállapodást a Madárkórház Alapítvány és a Nemzeti Park között. Végül Sándor István, a nyugdíjba vonuló Aradi Csaba utódja elfogadásra ajánlotta a Madárpark projektet, melyet 2006-ban ő nyitott meg.
Az Európában egyedülálló létesítmény 178 milliós támogatással az első uniós forrás felhasználása volt Hortobágyon, mely négy évszakossá tette a turisztikai kínálatot. Itt egy folyamatot mutatunk be, az élőhelyeken évszakonként jellemző veszélyhelyzetektől a beérkező madarak műtéti beavatkozásain át a szabad életre való felkészítés lépéseit egyirányban átlátható üvegfalakon át és a látogatható röpdében kísérheti figyelemmel a szabadon bocsátásig az ide betérő átlagos látogató, aki mint elkötelezett természetvédő távozik. Azóta Évi 20-40 000 látogatónk szemléletét formáljuk.
Ezt a célt szolgálja idén 18 éves havi folyóiratunk, a Pusztadoktor magazin. 2006-ban alapította Csősz Franciska és Szegedi Éva önkéntesünk. Szerkesztjük jómagam, valamint Konyhás István és Veres Hajnalka. Akkor 2000 példányban jelent meg, ma 26 000 példányban az ország összes Auchan, Tesco Extra áruházában, állatkertjében, a budapesti Metro szerelvényekben.
15 éve:
Csőrös a műcsőrös gólya képe megjelent a New York Times magazinban, ahol 18 éve nem jelent meg magyar vonatkozású hír. Oláh Tibor fotójával két hatalmas oldalon át olvasható a története. Kóthay Tamás debreceni fogtechnikus készítette a műanyag csőrpótlást, melyet dr. Sárdy László útmutatásai szerint szájsebészeti módszerekkel rögzítettünk. Csőrös később egy műlábas gólyával állt párba és 10 éven át nevelt fiókákat.
11 éve:
2013-ban nyílt meg uniós támogatással létrejött oktatóközpontunk, ahol madármentő képzéseket tartunk óvódától egyetemig, laikusoknak és egzotikus szakállatorvosoknak is. Rendszeresen itt tartjuk az Állatorvostudományi Egyetem angol nyelvű képzését emirátusi állatorvostan hallgatóknak. Amikor nincs oktatás, gyerektáborok, önkéntesek szálláshelyeként működik.
5 éve:
Madármentő képzéseken oktatjuk nemcsak Hortobágyon, hanem országszerte az érdeklődőket, melyek közül egy-kétnapos képzés után a sikeresen vizsgázók önkéntes szerződést köthetnek, és felkerülnek a madármentő listánkra, melyet több madármentő szervezet és a hatóság is megoszt honlapján és a közösségi médiában. Mintegy 300 képzett és gyakorlott önkéntesünk minden megyében minden nagyobb városban lakásukon, vagy mára 71 mentőállomásunkon segíti a madármentő munkát. Nekik köszönhetően évi 7000 mentett madár gyógyításában segítünk, melyek közül 2000 súlyos sérült a hortobágyi Madárkórházba kerül. itt a bent lévő mintegy 500 beteg közül a fele szabadon bocsátásra kerül, másik fele tartósan sérült, és élete végéig panzióztatjuk állatkerti körülmények között, ahol a párba állva utódaikkal gazdagítják a természetet.
Madarakat gyógyítunk, hogy visszaadjuk a természetnek azt, ami a természeté. Ezt tesszük 25 éve, most már 20 dolgozóval, 300 önkéntessel, 100 000 követővel, bármi féle állami, vagy önkormányzati támogatás nélkül, az Önök támogatásával, adójuk 1 %-ával, melyet köszönettel elfogad a 25 év alatt meggyógyított 25 000 madár.
dr. Déri János
