Hortobágyi Madárpark - Madárkórház Alapítvány

A fecskefészek

Anyukám esténként szokta mesélni nekem ezt a kedves történetet. Mindközül ez a kedvencem, soha nem tudnám megunni, ahogyan Anyukám felidézi a régi emlékeket. Én csak Papa mesének hívom.

Az én mesém a Nyírségben, egy kisfaluban történt. Ott élt az én kedves nagypapám és a családja. A nagypapáról mindenki tudta, hogy nagy állatszerető és állatvédő,szorgos ember volt.

Volt is az udvarán sok állat. Liba, kacsa, tyúk, tehén a borjával, lovacska, kecske, bárány, malacok, kutya, cica, őzike, nyuszi, pulyka, és még a góréban lakó egerek is. A nagypapa minden reggel korán kelt és ellátta az állatokat eleséggel, majd feltöltötte friss vízzel az itatókat. Anyukám mesélte, hogy sokat beszélt a jószágokhoz, dicsérte és biztatta őket, simogatta, becézgette, hogy szép nagyra nőjenek. Szóval nagypapa, nagyon jó gazda volt.

Volt neki egy nyúlszőr vadász kalapja, amit még valamelyik karácsonyra kapott. Nagyon szerette ezt a zöld nyúlszőr fejfedőt. Eleinte csak ünnepekre és a templomba menet vette fel, azonban amikor már kicsit viseltesebb lett a kalap, minden nap abban tüsténkedett. Gyakorlatilag a nagypapa és a zöld kalap elválaszthatatlanok voltak. Amikor este lefeküdt aludni, maga mellé tette az ágy melletti éjjeliszekrényre. Hajnalban amint felöltözött, már a fején is volt.  Ez a kalap nagyon hasznosnak bizonyult, mert nem csak a naptól, széltől-esőtől védte a nagypapát, de nagyon jó volt bele szedni a gyümölcsöket, ha a papa elfelejtette a kertbe kivinni a kosarat. A tyúkok tojásait is, amit a szénakazalban szedett össze, sokszor ebben vitte be a nagymamának a konyhába.

Szerette nézni, amint tavasszal a költöző madarak megérkeztek és csacsogva, csivitelve megkezdték a fészkük rendbetételét.  Nevette, amint két madár összeveszett egy kövér kukacon, hogy kié legyen a finom falat.  A fecskéket nagyon szerette, mert a kertben lévő kártevőket megették, segítve a nagypapát a biogazdálkodásban.  A tehenek is kedvelték a fecskéket, mert a körülöttük lévőszemtelen legyeket röptükben bekapták a fecskék. Volt is az istállóban négy fecskefészek, és a ház eresze alatt egyszer az anyukám tizenötöt ismegszámolt belőlük. A papa a gyerekeinek mindig elmondta, hogy az énekes madarak milyen hasznosak, és a két fiát rendre intette, hogy a csúzlival véletlenül sem bánthatják a kedvenc madarait. Munka után a teraszon pihenve nézte, hogy fecskemama és fecskepapa milyen szorgosan etetik tátogó fiókáikat. Az egész család szurkolt, amikor a kisfecskék legelőször ültek ki a fészek szélére, és figyelték szüleik repülését. Tapsoltak, amikor a fiókák sorban megtették az első repülő útjukat. Tudták, hogy a biogazdálkodás és az énekes madarak munkája szorosan összefügg.  A papa mindig azt mondta, hogy minél több madárka, annál kevesebb kukac! És ha kevés a kukac és bő a termés, a gazda boldog!

Hanem az egyik nyári kora délután a fecskék alacsonyan szálltak, repkedtek az udvarban. Idegesen ide-oda cikázva szelték a levegőt és hangosan csivitelve repkedtek. A nagypapa szólt a nagymamának, hogy az udvaron száradó ruhákat szedje be, mert hamarosan nagy eső lesz. A vidéki ember tudja ezt az állatok viselkedéséből. Aki falun élt, az tudta, hogy mit, mikor, miért csinálnak az állatok. Apáról fiúra szállt a tapasztalatok sokasága.  A nagymama egy felhőt sem látott az égen, ezért hitte is, nem is a papa figyelmeztetését, és dagasztotta tovább a foszlós kalács tésztáját. Aztán egyszer csak a fecskék behúzódtak az eresz alá, a fészkeikbe. Az udvaron lévő állatok is elcsendesedtek. A nagymama kinézett a szokatlan csendre, és akkor látta, hogy hatalmas felhő közeleg a házuk felé. Ekkor már elkezdett fújni a szél, és a mama kezébőlszórakozva próbálta kitépni a tiszta, száradó ruhákat. Az utolsópillanatban sikerült beszaladnia a megszáradt ruhákkal. Ekkor már nagyon fújt a szél, dörgött,villámlott az égés nagy, kövér esőcseppek hullottak alá. Anyukám éstestvérei a konyha ablakából nézték, amint a szél erőre kap és, hogy megmutassa erejét, az udvaron lévő nyírfát derékban meghajlította. Mindenki sajnálta a fát, nehogy kettétörjön. A kismadarak kedvenc helye volt a nyírfa lombja, itt pihentek meg röptükben-keltükben.

Ekkor a ház tetejéről potyogni kezdtek a cserepek, amelyek nagy zörgéssel és csattanással zuhantak a ház melletti járdára.A nagymama az ablaktól elküldte a gyerekeket, és leültette őket az asztalhoz, hogy ott várják ki a vihar végét.  A nagyszüleim imádkoztak, hogy az időjárás ne tegyen kárt a termésben és az állatokban. A gyerekek is csatlakoztak, és a család együtt imádkozott. A vihar lassan elvonult a szomszéd falu felé. Nagypapa kiment az udvarra felmérni, hogy a vihar mit hagyott maga után. Amint kilépett a teraszra, észrevette, hogy a földön egy fecskefészek árválkodik. A fiókák keservesen sírtak anyjuk után. A fecskeszülők a meghajlott nyírfán ülve szólongatták kicsinyüket. Amikor meglátták a nagypapát, idegesen le-felszálltak az udvaron, aggódva fiókáikért.Nagypapa ekkor a szerszámos fiókból kivette a kalapácsát és elindult a kisfecskék felé.Nagymamáékelképzelni sem tudták, hogy a papa mire készült kalapáccsal a kezében. Anyukám odaszaladt és felkapta fészkestül a kisfecskéket. Ekkor már a madárkáknagyon idegesek voltak, szinte sírtak, hogy mi lesz a fiókákkal. Hangosan szólongatták kicsinyüket. A papa ekkor a létrát előhozta a pajtából és a falnak támasztotta. Szólt a fiúknak, hogy hozzanak szeget. Értetlenül nézték, hogy a nagypapa felakarja szegelni a sárból készült fészket? Kérdezni senki nem mert, hisz a nagypapa nagyon elszánt volt. Hihetetlen dolog történt! A nagypapa a féltve őrzött kedvenc zöld kalapját levette a fejéről, megsimogatta mintha csak a port törölné le róla,majd elkezdte felszegelni az eresz alá. A szomszéd fészekből a kisfecskék értetlenül, pislogva nézték tevékenységét. A nagymama és a gyerekek meghökkenve, csodálkozva nézték, a hőstettet. Amikor elkészült a kalap rögzítése, óvatosan belecsúsztatta a fiókákat az új otthonukba.

Még egy kicsit igazított a fészken, utoljára megsimogatta a kalapot, majd lejött a létráról és egy „jól van” megjegyzéssel elballagott a pajta irányába. A nagymama és a gyerekek is szájtátva szemlélték az új fecskefészket, ami most már nem a papa kedvenc fejfedője, hanem a fecskecsalád új otthona volt. Mivel az éhes fiókák kérlelve hívták szüleiket, ezért a zöld kalap szélére repültek. Megcsodálták az új fészküket. Valószínűleg nagyon tetszett nekik, mert boldogan táncolva repkedtek a visszaérkező papa feje felett. Mindenki nagyon örült,még a nagylelkű papa is.

Amiért ilyen jó ember volt, a nagymama a legszebb kalapot vette meg a Máriapócsi Búcsúban az én kedves nagypapámnak.

A zöld kalap még hosszú évekig volt otthona a fecskéknek, akik minden tavasszal, örömmel vették birtokba az új otthonukat.

Zajácz Enikő Linda