Hortobágyi Madárpark - Madárkórház Alapítvány

Egy kutya naplójából

Sötét, szűk helyen ébredtem. Rácsok választottak el a külvilágtól. A menhely!!!! Már mindenre emlékszem. Két férfi hozott be az utcáról, miközben aludtam.  Nézzük a jó oldalát. Tulajdonképpen nem is olyan rossz. Kapok enni, inni és biztos, hogy megtetszek majd valakinek, és végre nekem is lesz gazdám! Vajon ki akar majd hazavinni? És mikor? Meddig kell itt lennem ahhoz, hogy valaki rám találjon?

Megszólalt az ajtó feletti csengő, ami jelzi, ha valaki bejön a menhelyre. De izgatott vagyok! Talán mindjárt meglátom leendő gazdám arcát! Már csak pár lépés és ideér. Egy aranyos, rózsás arcú kislány az. Megáll egy kicsit, tekintete elidőzik a ketrecemen. No, talán most sikerül!!

– Nézd, milyen aranyos kutya! Hogy csóválja a farkát! Biztos, nagyon örül neked – mondta a kislány anyukája..

– Jaj, anyu! Megmondtam, hogy az osztályban mindenkinek barna szőrű kutyája van. Ennek még  a bundája is koszos. Nekem ő nem kell. Inkább a felette lévőt akarom!

Pár perc múlva a „kiválasztott”, mármint a felettem lévő kutya, egy autóban ült, új gazdája pedig boldogan szorította magához. Nem tudom, mi a baj a szőrömmel. Jó, lehet, hogy kicsit koszos, de szerintem igenis szép színe van, és semmivel nem csúnyább a szürke a barnától. Na, nem baj. Majd a következő látogató biztos elvisz.

De nem vitt el. És az utána következő sem. Meg az azután következő sem.  Kezdtem kétségbe esni. Mi van, ha senkinek se kellek? Biztos valami baj van velem… Hiszen annyi kutyát elvittek már, de valamiért én sosem tetszettem senkinek. Pedig én bárkinek örülnék!

Már két hét is eltelt, mióta idehoztak. Egy nap és itt a karácsony! A dolgozók csak arról tudnak beszélni, hogy ki milyen ajándékot ad és kap, meg, hogy milyen rokonnal fognak találkozni az ünnepek alatt. Még a menhelyet is kidíszítették színes gömbökkel és apró mézeskalácsokkal, és egyfolytában karácsonyi zenét hallgatnak. Én viszont egyre jobban aggódok! Sőt! Nem is aggódok, inkább félek. Egyik este ugyanis arról beszélgettek, hogy el akarnak altatni néhány kutyust, többek között engem is, ha karácsonyig nem találnak gazdát nekünk. De hát én nem akarok meghalni!!! Akkor inkább tegyenek ki az utcára, oda ahonnan elhoztak!

 Ma legalább ötödjére szólalt meg az ajtó feletti kis csengő. Már fel sem akartam nézni. Valaki régóta állt mozdulatlanul a ketrecem előtt. Éreztem, hogy engem bámul. Muszáj volt felnéznem. Egy nagyon öreg, ősz hajú, kedves tekintetű bácsi állt előttem, akinek fülig ért a szája örömében.

– Hát, szia, kiskutya! – integetett. Körbenéztem a biztonság kedvéért, hogy nem másnak integet-e, de ő egyenesen a szemembe nézett. Közelebb bújtam a rácshoz, hogy meg tudjam szaglászni egy kicsit. A bácsi benyúlt a rácsok között, és két ujjával finoman megsimogatott. Ez után az egyik menhelyi dolgozó kiemelt a ketrecből és a bácsi kezébe tett. Megvan az új gazdám!!!!!

          Az öreg egész úton az ölében vitt, mert nem lakott messze a menhelytől. Egy pici kis kertes ház lett az új otthonom. Kettesben karácsonyoztunk. Amíg ő a konyhában tevékenykedett, én végig ott voltam mellette és figyeltem, hogy mit csinál.

– Tudod – mondta, miközben az asztal közepére helyezte a sült pulykát – én is magányos vagyok már egy pár éve. A feleségem meghalt, a gyerekeim és az unokáim pedig messze laknak és nincs idejük meglátogatni. Biztos, te is nagyon magányos lehettél, de most már itt vagyunk egymásnak. Együtt fogjuk ünnepelni a karácsonyt, csak mi ketten! Most viszont gyere, együnk. Itt a finom ünnepi vacsora – mondta kedves hangon a gazdi. Leült a kis asztalhoz, majd megveregette a maga mellett lévő széket, én pedig felugrottam oda. Elém tett egy szelet pulykacombot, amiért nagyon hálás voltam, mert a menhelyen nem adtak soha ilyen finom ennivalót. Miután megvacsoráztunk, az öreg felvette és felbontotta az egyetlen ajándékot a fa alatt. Egy gumilabda volt, amit nekem szánt. Puszit nyomott a fejem búbjára, én pedig viszonzásképpen boldogan megnyaltam a kezét.  Letelepedtünk a kandalló és a karácsonyfa közötti kanapéra. A bácsi szorosan átölelt. Így aludtunk el mindketten.

Karácsony másnapján együtt mentünk sétálni a közeli tóparthoz. A tó jege tükörként ragyogott. Kipróbáltuk az új labdámat, sokat-sokat játszottunk. Közben a bácsi mindent elmesélt magáról, a gyerekkorától kezdve egészen addig a napig. Teljesen belemerültünk a játékba, észre sem vettük, hogy a tó jegére tévedtünk. Nem lett volna szabad! A gazdám kiabált, hogy forduljak vissza! Elindult felém, értem. Egy pillanat volt az egész. A jég először megrepedt, majd mintha egy másodpercre megállt volna az idő…. Aztán a gazdám rám nézett azzal a jóságos szemével, majd hirtelen beszakadt alatta a jég. Rohantam, ahogy csak tudtam, ugattam az üres lyukat, ahol utoljára láttam őt. Mindhiába. Már nem volt ott és nem is bukkant fel később sem. A bácsi örökre eltűnt a jéghideg tó vizében. Előttem is elsötétült a világ.

Hallottam, ahogy nyílik a ketrec zárja, tompa hangokat is észleltem, majd éreztem, ahogy két kéz megfog és kiemel onnan. Mi történt? A gazdám! Hol a gazdám?! A gazdámat akarom most rögtön! Egy hideg fémre fektettek. A két kéz szorosan tartott, szinte moccanni sem tudtam. Túl kába voltam ahhoz, hogy bármit is felfogjak abból, ami körülöttem zajlik. Éreztem, hogy valami megszúrja a nyakamat. Egyre csak homályosodott a látásom, még végül becsuktam a szemem. Úgysem láttam már semmit és senkit. Nem hallottam a hangokat sem. Nem éreztem semmit. Nem láttam, nem éreztem, nem hallottam……….

            Aztán szépen lassan tisztulni kezdett a kép. Éreztem a sült pulyka illatát, láttam a karácsonyfát és hallottam a bácsi hangját. Hát mégis csak visszakaptam az én gazdámat!!! Itt van velem!!! Örömömben csóváltam a farkamat, ráugrottam, és össze-vissza nyalogattam az arcát, ahol csak értem.

Az idő akkor végleg megállt, és újra együtt ünnepeltük a karácsonyt.  Csak mi ketten. Örökkön örökké!

                                                                                              Váraljai Virág

Felkészítő tanár:

Kedves Enikő