Hortobágyi Madárpark - Madárkórház Alapítvány

Október közepétõl november végéig hazánkban csak átvonulóban láthatjuk a darvakat. Sajnálatos, hogy ezek a gyönyörû, szép nagymadarak fészkelõ helyei megszûntek hazánkban. Ez a madár a magyar ember egyik legkedvesebb madara volt a régmúlt világban. Természetesen kedves madár ma is, szerencsére a vonulás idején a Hortobágyon a darvak száma a százezret is elérheti. Ismerkedjünk meg közelebbrõl ezekkel a szép madarakkal.

Daru (Grus grus).  Házõrzõ és „házibarát”. Nemes tollazata értékes. Ezek a tulajdonságok tették szeretetreméltóvá. A daru õseinknek az egyik legkedvesebb madara, nem véletlen, hogy sok dalban, versben, írásban és festményen találkozunk vele. A darumadár az éberségnek, a jó õrködésnek és rendtartásnak élõ példája volt. Eleink kedvelték sok jó tulajdonságáért és értékes tolláért. Mindezen tulajdonságaiért sok régi család, vár, város, falu címerében megtalálható. Eleink lelkéhez ez a madár állt a legközelebb. A török világban raboskodó magyaroknak, a bujdosó kurucoknak a darvak vonulása a hazát, az otthont juttatta eszébe. Fájó érzést keltett bennük, mert hazájukból jöttek, vagy oda mentek. A XVI. és XVII. századokban népünk ajkán sokat szerepel a daru, ez a csodálatos madár:

–          Darvak dívánjának (tanácsülésének) nevezték a lármás gyülekezetet.

–          A vigyázó darvak tolla strázsálta a vitézek süvegét.

–          A strázsáló katonát vigyázó daruhoz hasonlították.

–          Aki valamit nagyon megfigyelt, azt mondták róla, darvadoz, olvashatjuk Takáts Sándor írásában Balassa B. és Zrínyi M. verseikben kedvesüknek „hegyes tekintetét” a szelíd daruhoz hasonlítja.

Hazánkban ez a nagytermetű madár a XIX. század közepéig nagyszámú fészkelő volt, főleg az alföldi lápos, mocsaras, vizes területeken. A befogásuk, vadászatuk, de főképp élőhelyeiknek leszűkítése és helyenkénti megszűnése okozta, hogy a XX. század közepére, mint fészkelő madár megszűnt. Ma már átvonuló madarunk, legnagyobb csapatuk a Hortobágyon figyelhető meg időközönként, akár kb. 80 ezres példányban. Az országban az egyik legnagyobb mocsaras, vizes terület a Nagy- és Kis Sárrét, amely több százezer holddal jó daru élőhely volt. Az itt élő emberek daru iránti szeretetét bizonyítja, hogy határrészeket neveztek el róla, melyek a mocsarak kiszáradása után is fennmaradtak, mint például Darvas, Darusziget, Daruhát és Darukanyar a Hármas-Körösön. De nemcsak a magyar nép kedvelte ezt a madarat. Pl. az orosz sztyeppéken a pásztorok szívesen neveltek fel egy-egy fiók-darut. Ezek olyan szelídek lettek, hogy követték a csordát.

Lipták Gábor írása nyomán a daru több feladat ellátásában volt az ember szolgálatában:

–          Dísze volt az udvarnak. Ritka volt az a nemesi porta, vagy gazda-ház, ahol ne élt volna egy-két daru.

–          Szórakoztató volt, amikor – ha kedve tartotta – táncolt, forgott maga körül, vagy kis gallyat vett a csõrébe, feldobta, és olykor elkapta.

–          Jó pajtása volt a gyerekeknek, barátként tartották a háznál.

–          Jó házõrzõk voltak, kitûnõen helytálltak és éberek voltak, mint:

• Ha idegenek jöttek a portára, nagy rikoltozást, kurrogást csaptak és csõrükkel meg is csípték a „betolakodót”.
• Ricsajozásukkal és szárnycsapkodásukkal még a betyárokat is visszatartották.
• Õrködtek a baromfik felett és összetartották az udvart.
• A bajomi és a zsakai várban éjszakára felültették a madarakat a vár falára. A legkisebb mozgást is észrevették és hangjukkal riasztották a várõrséget.

– Időt jósoltak viselkedésükből. Mikor szárnyaikat teregetve és kiáltozva keringtek, esőre készülhettek.

– Jó költő madarak. Ha libatojást tettek alájuk, kikeltették azokat is és felnevelték.

– Megélhetési forrást biztosított sok szegény családnak – dar-vásznak – a tenyésztése.

A darvak igen éber és okos madarak. Kolóniájukra rátörni lehetetlen, akkor sem, ha pihennek vagy étkeznek, de költésük idején sem. A csapat mellé őröket állítanak ki, és ezek minden neszre figyelnek és riasztanak. Hiedelem, hogy az őrök fél lábon állnak és a másik lábon levő ujjaikkal egy rögöt vagy kődarabot tartanak, azért, ha elaludnának a „csomag” leesik, és a koppanásra felébredjenek és jelt adhassanak a csapatnak. Az ember számára hihetetlen éberségüket sokszor kamatoztatták:

–        Történt egyszer, hogy egy szegény házhoz éjjel betört egy (illuminált állapotban levõ) ember, hogy meggyilkolja a ház népét. Baltával felfeszítette a bejárati ajtót és már a konyhában is volt. Egy pillanatra megtorpant, amikor kintrõl hangos rikoltozást és szárnycsapkodást hallott. Az udvaron õrködõ daru ébresztette a ház népét a veszélyre. Ennek köszönhetõ, hogy a család kisfia felébredt és üvöltözött: „gyilkos van a házban”! A ház ura a rikoltozásra és kiabálásra felébredt és világot gyújtott. Ahogy kinyitotta a szobaajtót, szemben találta magával a betörõt. Rávetette magát és leteperte a földre. Így menekült meg a haláltól a ház népe, köszönhetõen a daru éber õrködésének és „kötelességtudatának”.

–        1635-ben Kemény János (késõbb erdélyi fejedelem ifjú korában részt vett a szalontai éjjeli csatában. A magyar sereg már elveszettnek hitte a csatát, amikor a zajra, lövöldözésre a mocsárban alvó darusereg felriadt. A darvak ezreinek lármáját emberi zajnak vették a törökök, és azt hitték, hogy a magyarok segítséget kaptak. Vadul futásnak eredtek, még mellé bele a lápba. A menekülõ magyarok ezt észrevették, visszatértek és az ellenségbõl sokat levágtak.

Nem csoda, hogy ez a madár keresett áru, és kedvelt volt évszázadokon át. Sajnos, népszerűségüknek hátránya is lett, hiszen sokat befogtak tenyésztésre, és elpusztították a tollukért. Azonban az igazi veszteség az élő és fészkelő területek leszűkítése és felszámolása lett.

Darutoll. Hazánkban a múlt században az Alföldön lehetett leginkább darutollat beszerezni a kecskeméti és a „mezőszegedi” darvászoktól. A darutoll viseletről hazánkban sok legenda szól, néhány belőle:

–          „A lányok rá se pillantottak arra a legényre, akinek kalapja mellõl hiányzott a darutoll.”

–          „Az idõsebb emberek pedig kalapjuk mellé tûzött darutollal hivalkodtak, mutatva, hogy még nem járt el felettük az idõ.”

–          „Ha a lány darutollat adott a legénynek, az biztos lehetett benne, hogy jó szívvel van iránta.”

–          „Akinek darutolla nem volt, számba sem jöhetett.”

–          „Kanizsa vidékének lakói darutollat hordanak, toll és forgó nélkül járni õk szégyennek tartják.”

–          A XV. század elsõ felében, csakúgy, mint a korábbi idõkben a süveg oldalát darutollal díszítették, néha három szállal is, ugyanígy a süveg elején is találkozunk darutollal.

–          Hunyadi János kalapját is darutoll díszítette, mégpedig a hátsó felébe szúrva.

–          A XVI-XVII. századokban divat volt a fehér darutoll viselete. (Egyes leírások szerint ez kócsagtoll volt, miután a darutoll szürke.)

–          A XIX. században is divat volt a kalapnál e toll viselete.

–          A XX. század közepéig darutollat hordtak az egyensapka mellett is, „darutollas katonák”.

–          Tollak kölcsönzésével is találkozunk különbözõ alkalmakkor, mint: Kéry Ferenc gróf például kismartoni kézfogójára indult, Batthyány Ádámot kérte, hogy „egy csoport darutollat, vagyis inkább az maga szál-darutollát forgóstul azon idõre kölcsönadni méltóztatnék.”

Darutollas diákok

A fehér darutollról Apor írja: „sok darvakat tartottanak fejedelmi urak, főemberek udvarában, és mivel a darvak többnyire szürkék, kiszedték a tollakat szép gyengén s fa olajat öntöttek az tollú tokjában s ismét helyre rakták a kiszedett tollakat, úgy fehéredtenek meg.”

A tollak használata

Az elmúlt századokban az egyik nagy terjedelmű hóbort volt a madártollak használata, ami kisebb mértékben ma is él. A madártollnak értéke volt, ami függött a madár ritkaságától, annak megszerzési nehézségétől, a toll alakjától és szép színétől. Nyilvánvaló, hogy annak a madárnak a tolla volt a legértékesebb, ami ritkán és nehezen szerezhető meg. A legkülönbözőbb rétegek használták:

–          díszítésre, fõleg a fejfedõkön, (sapka, süveg, kalap stb.)

–          legyezõnek, a melegben jó hûsítõ volt,

–          porolónak, ami a takarítás nélkülözhetetlen eszköze volt,

–          kenõtollnak, ami a konyha fontos kelléke,

–          íróeszköznek (eleink ezzel írtak „gyöngybetûket”),

–          dohányzásra, (szipkák készültek belõle),

–          ágynemûbe, a házi szárnyasok tollát, és még néhány dologra.

A múltbeli leírások tanúskodnak arról, hogy milyen becsülete is volt a tollnak:

–          kialakult az értéke és jó áron cserélt gazdát, (nem volt olcsó egy szál szép toll),

–          különbözõ tartozásokat lehetett vele leróni,

–          egy másik ember iránti hálát lehetett vele kifejezni.

A toll-hóbort oda fejlődött, hogy a legkülönbözőbb módon használták, mint például:

– Kereskedtek a madártollal, aminek megvolt a maga útja és értéke.              Csak néhány eset a ránk maradt írásokból az adás-vételről: