Hortobágyi Madárpark - Madárkórház Alapítvány

Roy, a farkas-kutya

Minden egy havas téli reggelen kezdődött. Anyukámmal sétáltam a közeli Gúthi erdőben. Gyönyörködtünk a téli tájban, közben eledelt helyeztünk a madarak etetőjébe. A távolból halk mozgolódást hallottunk.

– Anya, hallottad? – kérdeztem ijedten anyukámat.

– Igen hallottam, de nem kell félni, lehet, hogy az őzikék ugrándoznak az etető körül – válaszolt anya.

Ahogy közeledtünk egy bozóthoz, egyre hangosabb volt a nyüszítés. Amint odaértünk, láttuk, hogy három kiskutya fekszik a földön. Németjuhász kölyköknek tűntek. Pár hetesek lehettek, alig tudtak menni a nagy hóban. Az egyik csapzott bundája fekete színű, a másik kettőé világos barna volt. Nagyon magányosak, soványak és éhesek voltak.

– Vigyük haza őket! – kérleltem anyukámat.

– Nem, nem! Két kutyánk már van – válaszolt anya határozottan.

– De nem hagyhatjuk itt őket, mert elpusztulnak! Kérlek anya! – próbálkoztam újra.

– Jó – adta meg magát anyukám -,  de ha megerősödnek gazdit kell nekik keresni. Tudod nagyon jól, hogy Pamacs és Tappancs nem szeretik az idegen kutyákat.

Nagy örömmel fogtam ölbe két kiskutyát, a harmadikat pedig anyukám vette fel. Boldogan neveztem el őket míg hazáig értünk: Rozsdás és Szultán a két barna, és Roy lett a fekete.

Otthon meleg, biztonságos helyet kerestünk nekik, és adtunk meleg ételt is a kiskutyáknak. A két barna kutyus néhány nap múlva sajnos elpusztult. Roy azonban szépen fejlődött, s egyre nagyobb, s szebb lett. Szürkésfekete, hosszú szőrű bundája szépen csillogott a napfényben. A ház körül futkározott, ugrándozott, de esténként a bejárati ajtónál aludt, mint egy igazi házőrző. Hatalmas teste miatt sokan féltek tőle, pedig nem bántott senkit. Nagyon barátságos kutya lett belőle, hiszen folyamatosan foglalkoztunk és törődtünk vele, suli után pedig sokat játszottam vele és kedvenc labdájával.  A szomszédok azonban nem szerették, mert éjszaka sokat vonyított, így nem tudtak tőle aludni .

Egy reggel nem találtuk a ház körül a kis farkaskutyát. Végül a szőlőben találtunk rá, ott feküdt magatehetetlenül. Állatorvost hívtunk, aki nagyon meglepődött a kutya láttán. Hosszasan nézte, s nem mert közel menni hozzá. Végül csak megvizsgálta, és azt mondta, hogy megmérgezték.

– Túl fogja élni? – kérdeztem.

– Igen, de hamar el kell innen mennie – magyarázta.

– Miért? Ez a mi kutyánk! Nálunk jó helye van! – mondtam neki szinte felháborodva.

– Jó, jó, de ez itt nem kutya, hanem egy farkas. Nem is tudom, hogyan maradt életben, mert a farkasok vadon élő állatok. Itt élt az udvarban? –kérdezte az orvos.

– Még az elmúlt télen találtuk anyukámmal az erdőben két testvérével együtt, csak azok hamar elpusztultak. Roy nagyon barátságos, hűséges és nem bánt senkit!- válaszoltam sírva az állatorvosnak, és ölembe vettem a farkas fejét.

– Látom, hogy mennyire szereted, és hogy ő is szeret téged. Sajnos mégis el kell vinnem, mert a farkas veszélyes az emberre.

Az orvos magával vitte Royt. Néhány nap múlva csörgött a telefon. Az állatorvos volt. Azt mondta anyukámnak, hogy a farkas már jól van. Külföldre vitték, pontosabban Németországba egy nemzeti parkba, ahol a hozzá hasonló farkasok élnek. Sokáig sirattam itthon Royt, sajnáltam, mert nagyon megszerettem. Egészen hozzánk nőtt, mint egy hűséges kis barát. Szomorú napjaimat senki sem tudta felvidítani, nagyon hiányzott. A nővérem hozott egy kiscicát, hogy próbáljam elfelejteni a kiskölyköt, de nem sikerült.

Következő nyáron lehetőségem volt egy iskolai pályázat keretén belül kiutazni Németországba. Sokat túráztunk a hegyekbe, és a szállásunk Bogen mellett egy erdei iskolában volt. Naponta közös programokon vettünk részt a német gyerekekkel: fociztunk, röplabdáztunk, beszélgettünk. Gyakran az az érzésem támadt, hogy valaki figyel engem. Hiába kerestem, néztem figyelmesen, nem találtam senkit.  Esténként az ablak alatt kívülről zaj hallatszott. Féltem, de másnap tanáraim megnyugtattak, hogy csak ők járkáltak, ellenőrizték, hogy minden rendben van-e.

Elérkezett a program utolsó napja, majd este elmentünk az erdőbe, ahol fáklyás felvonulást tartottunk. Hirtelen az égő fáklyából a fűre pattant egy parázs. Gyorsan terjedt a tűz,  megbotlottam, majd elestem.  Nem tudtam mozdítani a lábam. Ekkor elém ugrott egy hatalmas, fekete színű farkas, aki a szájába fogta a ruhámat és húzni kezdett. Teljes erővel vonszolt, majd kihúzott a tűzből. Fáradtan esett össze az erdő szélén. Ugyanazt a magatehetetlen állatot láttam, mint aki a szőlőskertünkben feküdt az elmúlt nyáron. Ekkor ismertem meg az én hűséges „kis farkaskutyámat” Royt. A farkas rám nézett és szomorú szemeiből könny áradt. Örömömben hangosan zokogtam és megöleltem a farkast. Nagyon örültem, hogy az az állat mentette meg az életem, akit felneveltem.

Itthon sokat gondoltam rá, végül szüleim kérvényezték az állatkert igazgatójánál, hogy hozzák haza Royt a debreceni állatkertbe.

Karácsony előtt néhány nappal végül is megérkezett Debrecenbe. Ennél szebb karácsonyi ajándékot még soha nem kaptam. Azóta minden hónapban meglátogatom az én farkasomat.

Szabó Tímea

Felkészítő tanár:

Kedves Enikő