Saskörforgás
„Síri csend a Madárparkban. A kapu zárva, mindenki marad otthon. Gyerekzsivaj helyett viszont gyakori a gólya kelepelés, és rétisasok revírvédő hangja is rendszeresen hallatszik. Kevesebb az új beteg, mert nem mennek ki az emberek és nem találják meg a sérülteket, pedig biztosan vannak. Áramütött ölyvek, vércsék, baleseti sérült varjak, mérgezett ölyvek, sasok, a fészekért egymást elkalapáló, és eközben szúrt sérüléseken kívül áramütést, baleseti sérüléseket szenvedett gólyák kezelésének időszaka lenne. Vannak bejelentések, mi is megyünk körjáratra a közelbe, van is mit kezelni, műteni minden nap, de lényegesen kevesebb az új beteg. A régiek rehabilitációs műtétei mellett több idő jut szemlélődni, mit csinálnak a madaraink a röpdékben. Napi vizitem során hosszabban elidőzöm a Nagyröpdébe betekintő megfigyelő leseken. „
Ezt még tavaly ilyenkor írtam, de majdnem igaz ma is. Azért csak majdnem, mert a kevesebb beteg már nem igaz. Sokkal több a beteg. Hozzuk mi és önkénteseink, mentőállomásaink aktivistái és mindenki más. Lehoczky Krisztián Mályiból napi vendég, súlyos, rommá tört szárnyú baglyokat, ölyveket hord, melyek azonnali műtéti ellátása télen is estébe nyúló feladatokat, és utókezelésük, rehabilitációjuk több hetes, hónapos munkát, emellett jelentős költséget is jelent. Ugyanígy Fülöp Miklós a Szentesi Mentőállomásról és Kunszentmártonból, Udvardi István a Szekszárdi Mentőállomásról, Kecskemétről, Kiskunfélegyházáról, Nagygyőry Anna Nyíregyházi mentőállomásainkról, Nagy Attila Hatvan-Gyöngyös-Eger körzetéből, mások Budapestről, hozzák heti több alkalommal is a lőtt, mérgezett, elütött, sokszor súlyos, azonnali műtéttel menthető madarakat, mely minden nap egész napos elfoglaltsággal, állandó teltházzal, és a tíz évvel ezelőtti létszámhoz képest tízszeres létszámmal és költséggel jár. A látogató létszám viszont nulla. Így a bevétel is nulla, és a támogatás kevés. Mi lesz így az 1 %-kal? Most igazán rászorulunk erre, és a soron kívüli támogatásokra, hogy fenn tudjunk maradni…
Ez lenne az „uborkaszezon”, mert május 1-től mint mindig, majd berobban a nagyüzem, és hajnaltól késő éjjelig lehet műteni, és kismadarak százait vég nélkül etetni. Akkor már kevesebb idő marad a Nagyröpde, vagy a Kisröpde betekintőin át figyelni a sasok, vagy a gólyák viselt dolgait. De most még a reggeli vizit közben rászánom az időt, mert fontos dolgokat kell eldönteni. Március 15. előtt azt, hogy melyik gólyát engedjük szabadon.
Egész télen figyeltük, válogattuk, átcsoportosítottuk őket. Meg kell küzdeniük a hideggel, az elemekkel, a villanypásztoros villanyoszlopokkal, ez nem könnyű feladat a sérülésből éppen felgyógyulva, lábadozva. De ez itt nem elég, harcolniuk kell egymással, majd a sasokkal a túlélésért, a táplálékért, a pozícióért, a fészekért, különböző feladatokat teljesítve különböző röpdékben. A kiképzés része mindezek mellett az emberi zavarás, hajkurászás, hogy kint a természetben majd megállják a helyüket.
A sasokat is átcsoportosítottuk, a Nagyröpdéből a veszélyesebbeket elkülönítettük a Tenyészröpdébe, a jól röpülőket és a potenciális „gólyaevő” jelölteket a Kisröpdébe, ahonnan a gólyákat mind áttelepítettük a Nagyröpdébe és a Karácsonyra közadakozásból és önkéntes munkával létesült Újröpdébe.
Ebbe, a közös összefogással megépült röpdébe kerültek a tartósan sérült röpülős, de műlábas, félcsőrű, félszemű, lógós szárnyú ilyen-olyan gólyák, melyeket úgysem engedünk el, és csak felhívnák magukra a sasok figyelmét. Ezért oda nem teszünk sast. De kerültek oda egészséges, elengedős gólyák is, negyvened magukkal, hogy elférjenek valahol, mert nagy volt a zsúfoltság. Ők már jártak a Kisröpdében, félik az áramot, ismerik a sasokat, és a fészkeiket bőszen védő idősebb gólyákat, voltak a fronton a Nagyröpdében, ahol átélték a tűzkeresztséget, és most válogatások, merítőhálós befogások, lövöldözést imitáló karikás ostoros csergetések után már az embertől is félnek. Annyira, hogy a 150 méterről embert látva már húzódnak a röpde másik felébe.
A Nagyröpdében pedig maradtak a Kisröpdét már megjárt újoncok, a hibátlanok, a tökéletes repülők, melyeket egy-két sassal lehet fokozatosan rászokatni a defenzív viselkedésre. A sasokat cserélgettük, a Kisröpdében megismert, még szárnyaszegett, gyalogsasok után ott már repülős, de békés sasok követték egymást. Először Bogyó, a kétszer mérgezett, és vélhetően a karbofurán késői hatása miatt gyenge, gólyákra ártalmatlannak gondolt hím rétisas döntötte el, ki milyen sorrendben eszik, és hogy melyik pozíciót engedélyezi a gólyának.
Amikor kiderült, hogy Bogyó korántsem annyira ártalmatlan, akkor bekerült a 9-es kórterembe szokásos téli rehabilitációra, és helyére a Nagyröpdébe „Könyökös”, a Dunántúlról mentett, könyökízületi gyulladásból kigyógyított tojó rétisas került. Őt tavaly Húsvétkor már egyszer elengedtük, de vissza kellett fogni, mert nem volt teljesen alkalmas a szabad életre.
A más sasoknál bevált, sikeres felkészítés után a halfogás helyett inkább a falu tyúkjait hajkurászta, bár félt az embertől, nem hagyta magát megfogni, sem megközelíteni, de nem tartott az emberi közelségtől annyira, ahogyan egy rétisastól elvárható. Egy év vadítás után megint megpróbáljuk. Addig ő vadítja a gólyákat.
Egy hét után betettük mellé a szintén elengedős sast, Szelídkét, akiről korábban már írtam, hogy már egyáltalán nem szelíd, ő volt az, akit itt találtak Hortobágyon egy összemarék légynyűvel az alkarcsontjain az izmok és a bőr helyén. Bárki azonnal elaltatta volna, de most két év rehabilitáció után repül, mint a golyó.
Újabb egy hét után bekerült melléjük az „Őrült” fiatal, másodéves tojó, akit egy éve mérgezés miatt kezeltünk. Először tekerte a fejét, és be volt pörögve, forgott, mint a búgócsiga, hónapokig volt karanténban az idegrendszeri tünetek miatt. Amikor ezek elmúltak, még egy fél évig minden ingerre túlérzékeny volt, ha valami történt, megriadt, összerezzent, tikkelt, repült egy kört. A Barak nevű röpdesorban Könyökös volt akkor a társa, aki nyugalmával példát mutatott neki, amíg lement róla a hiszti, és teljesen elmúltak az idegrendszeri jellegű tünetei. De az izgágaság megmaradt. A Kisröpdébe kerülve átvette a parancsnokságot, támad mindent és mindenkit, fiatal, ivaréretlen kora ellenére territoriálisan viselkedik, kli-kli-kli hangot hallatva közli a többiekkel, hogy őt itt a főnök, tisztuljanak. A Nagyröpdében megnyugodott, az ismerős röpülős társasággal – mind tojó lévén – békésen szoktatta rendre a gólyákat.
Egészen addig, amíg meg nem történt a baleset. A gólyákat szoktatni kell a sasoktól való távolságtartásra, a menekülj, vagy harcolj stratégia helyes megválasztására, de a fészkelési idő közeledtével a hormonok márciusi robbanásával a fészket a sasokkal szemben is megvédeni akaró gólyákat nem akarjuk elveszíteni. Ezért a két vadat, Szelídkét és az Őrültet visszatelepítettük a Kisröpdébe, ahol Őrült azóta is folytatja ámokfutását. Az egyik félszárnyú hímet annyira támadta, hogy a földön hemperegve szorongatták egymást, alig tudtuk őket szétválasztani. Így a hímet tettük át a Nagyröpdébe ott békében elvan Könyökössel és a gólyákkal.
A Kisröpdébe mégis visszatettük az onnan korábban eltávolított két gólyaevő, agresszív, öreg, szárnyaszegett rétisast, melyek ránézésre tojó és hím ivarúnak tűntek, de fél évig semmit nem csináltak a Tenyészröpdében, egyetlen kli-kli-t nem hallattak. A Kisröpdében most választhatnak a többiek közül új társaságot. Az áttelepítés egy-egy hét különbséggel történt, órákig, napokig tartó megfigyeléssel, hogy lesz-e bunyó? Nem lett. Naponta többször, folyamatosan figyelem, figyeltetem munkatársaimmal a Kisröpde betekintő nyílásain, hogy mit csinálnak ott benn a sasok. Alakulnak-e párok, klikkek, van-e bunyó? 8 sas és 20 egerészölyv van bent. Megy a vetélkedés.
Most azt játsszák, hogy egy nagy öreg tojó beül a fészekbe, akkor odaszáll mellé egy öreg hím. Akkor jön Őrült és beszáll harmadikként a fészekbe és elzavarja a tojót. De fiatal tollazatával, ebből következő ivaréretlen megjelenésével a hímre nincs hatással, az továbbra is az ivarérett, fehér farkú öreg tojóval barátkozna, melyet az Őrült féltékenységből, vagy megalomán hatalom vágyból nem enged érvényesülni.
Most, hogy március 15-én elengedtük a gólyákat, felszabadult a hely, nincs akkora zsúfoltság, az itt maradó gólyák között is kialakult párok fészket fogalalnak, vagy építenek, ha elcsitultak a harcok, a sasokat is szét lehet osztani a röpdékben.
Szelídkét és az Őrültet biztosan elengedjük, később Könyököst is megpróbáljuk. Az Őrültet már nagyon kellett volna korábban is, hiszen ha egy sas menni akar akkor nehéz, szinte nem is lehet visszatartani, mert szétszedi a röpdét és ha az nem enged, akkor a többieket. De nemzeti parkos sasértő szakértők azt tanácsolták, hogy várjuk meg a Húsvétot, mert télen nincs táplálék, ezért a fotólessel ellátott etetőkön etetnek, de ott a vad, öreg sasokkal nehezebb dolga lenne az izgágáskodó fiatal Őrültnek. Márciusban nincs táplálék, nincs etetés sem, nagyobb a konkurencia harc, április a biztosabb. Mire e sorok megjelennek, már túl leszünk rajta. Honlapunkon, és Facebook oldalunkon követhetik olvasóink az eseményeket.
És ha adójuk 1 %-ával, adományaikkal, telefonhívásaikkal támogatni kívánják a madarak védelmét, mentését, gyógyításukat, és minket, akkor tegyék azt!
Adószámunk: 18557899-1-09, Bankszámla számunk: 59900029-10001868, adományvonalunk: 13600/17
Köszönjük!
Dr. Déri János
