Hortobágyi Madárpark - Madárkórház Alapítvány

AZ ÉN ÁLLATTÖRTÉNETEM

Egy erdei fülesbagoly emlékére

    Illatos, nyári éjszaka van. Minden nesztelennek tűnik a tapasztalatlan füleknek.

Az ég tiszta, csillagporos, holdfényű, a földön nem kurjongatnak a dagonyázó vaddisznók, nem baktatnak éhes rókák, nem kiáltanak veszélyt az őzbakok. A fák fekete árnyai csendesek, semmi nem moccan az ágakon. Vájunk csak!

Amott, az erdőszéli tölgyfa ágán egy ereje teljében lévő erdei fülesbagoly forgatja a fejét.  Ez a példány mindössze 30-35 cm lehet. Karcsú teste sárgásbarna, fekete és rozsdabarna mintázattal. Körbe-körbe pislant nagy, villogó, narancssárga szemeivel. Szembogara kitágul, úgy figyel. A legapróbb hangokat szűri ki az éjből. Hirtelen elrúgja magát a fától, s puha szárnyai alá karol egy lágy fuvallat, nesztelenül száll a hallott, apró zaj irányába.

Hamarosan egy pocokkal a karmai között landol ugyanazon az ágon. A rágcsáló éles hallásával sem figyelt fel a bagoly közeledésére, még felsikítani sem volt ideje, máris terítékre került. Már teljesen mindegy neki, hogy a madár nem magának szánja, hanem néhány hete kikelt, pelyhes fiókáinak, akiknek szorgalmasan hordják párjával minden éjjel a táplálékot, az elfoglalt varjúfészekbe.

Hazarepül a zsákmánnyal. A repülés és a vadászat örömét, a szabadságot mindig élvezi. Szereti, ahogy a nyári szellő felborzolja a tollait, a hold megnézi magát a szeme tükrében, szeret maga fölé nézni, miközben száll a pompás éjjeli táj felett, mert ilyenkor úgy érzi, a végtelen csillagszínpad magával ragadja, ő is részévé válik….

Ezt a csodálatos álmot láttam az éjjel.

Reggel kopogtattak, egy középkorú férfi érkezett egy dobozzal, s nyújtotta édesapámnak.  Egy bagoly volt benne. Az út mellett találták hajnalban, nem tudták, mit kezdjenek vele. Megsérült. Mi szeretjük az állatokat, ezért hozták ide. Kinyitottuk a dobozt, egy ijedt, erdei fülesbagoly pislogott ránk. Gyönyörű, narancssárga szemekkel nézett, pattogó hangot adott csőrével. A lába sérülhetett, szinte feküdt, de szárnyával mégis verdesett.  Óvatosan tartottam a kezemben, még apa vizsgálta. Most csak csendesen nézett. A tolla olyan puha volt, amit elképzelni sem lehet, teste törékeny, kissé sovány, szeme olyan nagy és narancssárga, amilyennek a természetfilmekben, a könyvekben és álmomban láttam. Tündérien pislogott, nekem úgy tűnt, mintha hosszú szempillái lennének. Forgatta a fejét, amilyen aranyosan csak a baglyok tudják. Ahogy a mellkasára tettem kezem, éreztem, a szíve hevesen vert. Én biztosan nem viseltem volna ilyen hősiesen a sérülést, mint ő. Az egész napot nálunk töltötte, mivel édesapám dolgozni ment, csak telefonon kérhettünk segítséget szakértő madarász barátainktól.  Ez idő alatt én etethettem. Minden falat előtt csattintott egyet a csőrével, ezért így neveztem el: Csitt-csatt. A nap folyamán többször is megkínáltam nyers hús falatokkal, s egyre bátrabban vette el a kezemből, s mohón nyelte őket. Ez alatt a néhány óra alatta az okos madár mintha megértette volna, az emberi kéz most nem veszélyt, hanem élelmet jelent. Úgy megszerettem, mintha évek óta én gondoznám. Reggel a legközelebbi madármegfigyelő állomásra vittük, hogy szakértők is megvizsgálják. Szomorú voltam, csak az vígasztalt, hogy itt talán meggyógyítják. Többen is tanácstalanul álltak felette, és végül medencetörést állapítottak meg. Ám mi nem adtuk fel. Egy messzebbi vadmadárkórházat kérdeztünk meg, akik azt mondták van remény. Náluk minden sérült vadmadarat ingyen fogadnak, s gyógyítanak. A biztosabb diagnózishoz egy röntgent kellene csináltatni, mielőtt elindulnánk a sérült bagollyal a hosszabb útra. Tudtam, szüleimnek már az utazástatás költségei is megterhelők. Készítettem hát a zsebpénzemet, a benzin és a röntgen árának szántam, hogy nagyon megszeretett, drága madaramat meggyógyítsák. Közben arról a pillanatról ábrándoztam, milyen szép lesz, mikor gyógyultan tovaröppen az őszi éjszakában. Váratlanul megcsörrent a telefon, hogy……hogy kedves baglyom ma reggel elaludt. Nagyon sírtam, több napon át. Most, hogy a történt emléket felidézem, újból könnyek buggyannak ki a szememből. Még mindig ott van előttem Csitt-csatt képe.  Az a szép, tiszta, narancssárga szeme, tollának puhasága. Mennyire szerettem! Remélem, fiókái, ha voltak, már felnőttek. S bennük az ő vére folyik.

    Most szeretett baglyom lelke szabadon és gondtalanul szállhat az erdők, mezők felett. Talán néha eljön, és megnézi azt, aki utolsó napjaiban sok szeretettel, és örömmel gondozta.

    Eddig is szerettem a baglyokat, de azóta, ha csak tehetem, ellátogatok a madármegfigyelő állomásra, ahol nemcsak az énekesmadarak gyűrűzése szerez örömet, de a sérült baglyok gondozásában való segédkezés is. A legnagyobb örömet pedig az jelenti, mikor az árva bagolyfókákat felneveljük, s szabadon engedjük őket.

    Szívemben örökre megőrzöm drága Csitt-csatt, az erdei fülesbagoly emlékét.

Lugosi Csenge Anna