Hortobágyi Madárpark - Madárkórház Alapítvány

Sosem akartam állat lenni…

Sosem akartam állat lenni. Emlékszem, ez régen volt, még kisiskolás koromban. Mindenki csillogó szemmel sorolta, ő melyik állat bőrébe bújna bele legszívesebben. Volt ott minden! Lovacska, kutyus, macska, egér, cápa, teve, sas, de még sündisznó is. Én hallgattam.

Sosem akartam más lenni, én szerettem ember lenni. Szerettem az lenni, aki voltam. Kicsi, pufi arcú, sötétbarna hajú, nagyszájú. Szerettem, hogy a hajam mindig két copfban volt a fejem két egyáltalán nem szimmetrikus pontján. Élveztem, hogy tudtam beszélni, két lábon járni, nevetni és ölelni. Evőeszközzel enni, kézzel írni, mesét olvasni.
Ráadásul sosem voltak jó emlékeim az állatokkal kapcsolatban. Alig voltam két éves, járni is csak épphogy tudtam, mikor egyik délután átmentünk a szomszédhoz. Ott lakott egy hatalmas, fekete szemű, sötét szőrű kutya. Ijesztő volt. Beléptem a kapun, s azonnal rám ugrott. Megijedtem, próbáltam szabadulni, de nem ment. Kapálóztam, ahogy csak tudtam. A körülöttem állók is próbáltak segíteni. De nem akart rólam leszállni. Én pedig ott feküdtem. Tehetetlenül. És sírtam.
Ezért is éreztem mindent, csak nem pozitívumot, mikor közölték velem a “lakótársaim”, hogy hamarosan egy új taggal bővül a család. Nem csak az állattól való félelem volt bennem. Nem. Valami más is. Amit még magamnak is nehéz volt bevallani, nemhogy másnak. (Persze ezt akkor, öt évesen még nem tudtam). Féltem. Eddig én voltam a legkisebb. Habár akárhányszor mondták, “nyilvánosan” mindig utáltam ezt a jelzőt. És mégis, most jön valaki és elveszi tőlem. Ezentúl őt fogják az ölükbe venni és átölelni.
És amúgy is! Minek kell nekünk egy kutya? Eddig is jól elvoltunk nélküle. Ezután is megleszünk.
De a többiek hajthatatlanok voltak. Én voltam az egyetlen, aki a hátrányokra gondolt. Akit a félelem vezérelt. Én voltam az egyetlen, aki nem akart segíteni. Én, aki nem akartam befogadni.
Ilyen gondolatokkal feküdtem le aznap este…

Unalmas – gondoltam magamban. Egész nap csak eszik, iszik, meg ugat. Mégis mi a jó ebben? Ráadásul még a farkát is csóválja. De nem olyan kedvesen. Legalábbis a legtöbb nem. Olyan ide – oda módon, össze – vissza.
Fut. A kert egyik végéből a másikba. Nincs is értelme, hiszen ugyanaz van ott, mint tíz perce. Vagy tegnap, vagy a múlt héten.
Nem, én nem akarom, hogy bármilyen kutya itt legyen valaha is! Kizárt dolog! És más állat sem. Ijesztőek, nem éreznek és amúgy is. Sosem történik semmi izgalmas. És nem esznek csokit. Kutya egy élet.

Reggel felébredtem. Hirtelen kaptam fel a fejem. Miért vagyok a földön? És mi ez a szag? Hol van anya? És a macim? A takaróm?
Fel akarok kelni. Összementem? Nem tudom kinyújtani a lábam. Nem megy tovább. A kezem sem. És viszket a hátam. De nem érek el odáig. Mi ez az egész?
Anya! – szólalnék meg……ha tudnék. De nem sikerül. Elsőre, másodszorra és harmadszorra sem. Nem jön ki hang a torkomon. Csak valami nyüszítésre hasonlító valami. Bár szerintem, ezt még annak sem lehet nevezni. Inkább amolyan fújtatás féle.
Kicsinek érzem magam. Eddig nem tűnt ilyen hatalmasnak ez a fotel. Most akár négyszer is beleférnék.
Kint még sötét van. Hallom, hogy valaki megmozdul a szomszéd szobában. Ismerős a hely, tudom, mi merre van. Jártam már itt. Én laktam már itt. Vagyis én itt lakom… azt hiszem.
Keresek egy tükröt. Tudom az utat, azelőtt nap, mint nap elmentem mellette.
Belepillantok. Magamat nézem. Kicsi vagyok. Alig érek fel addig, hogy lássam a fejem. A testalkatom tömzsi. A külsőm barna. A farkam hosszú és csóválom. Akaratlanul. De miért? Most jólesik. Megnyugtató érzés. Így kerek a világ. A füleim lefelé konyulnak. A szemem vakítóan fekete. Hosszúkás fejemen még hosszabb orr csücsül. Kissé fehérkés. Van egy – két folt rajtam. Egész aranyos vagyok. Azt hiszem, leginkább egy tacskóra hasonlítok.

Már reggel van. Anya felkel. Együtt ül a család az asztalnál. Reggeliznek, együtt nevetnek. Érzem, sült szalonna illata száll a levegőben. Én csak somfordálok a székek között. Néha látok egy – egy kezet az asztal alatt. Bár nem szabad, de a kissrác, tudja, mi kell nekem. Mindig ad egy kicsit a sajátjából. Igazán kedves. Legutóbb én is próbáltam viszonozni a kedvességét, de nem kért. Pedig az én ennivalóm is finom, de valahogy ők abból sosem kérnek. Az mindig csak az enyém. A sajátom.

Hallgatom, amit mondanak. Értem. Mindenkit értek. Azaz, nem mindent, de a legnagyobb részét. Érzem azt a boldogságot, amit ez a kis közösség áraszt.
Látom, ahogy egymásra pillantanak, ahogy megfogják egymás kezét. Majd rám néznek. Bár én nem ülök ott egyik széken sem, mégis ugyanolyan melegséggel néznek rám is. Egyenlőként kezelnek. Engem is szólítanak, nekem is mesélnek.
Megsimogatnak. Mert tudják, hogy jól esik. Megölelnek, főleg a kicsi. Imád ölelgetni. Szegénykére mindig rá is szólnak. Mikor elmennek, köszönnek.

Most otthon vagyok. Egyedül. Mászkálok a házban. Körülnézek. Néha eszem egy keveset.
Kimegyek. A kert kopár. Hideg van. Kicsit kiráz a hideg. Elvégzem a dolgom. Hallom, ahogy valaki közeledik. Odafutok. A fülem lobog a szélben. De a járókelő továbbmegy. Még csak rám se néz. Vajon miért? Én nem vagyok ijesztő…
A következő is megrémült tőlem. De az utána lévő már nem. Ő nem csak nézett, de még mosolygott is. Igazán kedvesnek tűnt!
A család hazajövetelekor is én vagyok az első. Az első, aki üdvözöl, s az első, akit üdvözölnek. Megkérdezik, hogy vagyok és mi újság? Kapok egy “fejsimit” én pedig élettel telve szaladok utánuk a nappaliba.
Gondoznak, ápolnak, és szeretnek.
Pedig a világ nélkülem is menne ugyanúgy. Ők ugyanúgy reggeliznének, beszélnének, készülődnének és indulnának munkába. Este is, mikor hazajönnek, ők ugyanúgy együtt lennének. Boldogan. Közösen.
De ők mások. Ők nem éreznék ugyanazt. De ők befogadtak. Törődnek és szeretnek. Boldogok és boldoggá tesznek.

Reggel van. Megint. De most az ágyamban fekszem. Itt a takaró és a maci is. Anya hangja is beszűrődik kintről. Hallom a csörgő tányérokat. A reggelihez terít éppen. Apa hangja is felcsendül. A kávéfőző hangosan serceg. Tudom, hamarosan bejön, hogy felébresszen. Hirtelen nedves lesz a kezem. Egy hosszú csíkban érzem a foltot magamon. Valaki megnyalta. Csöpi van itt.  Érzem, hogy a szemem felcsillant. Felveszem magamhoz az ágyra. Idefekszik mellém. Nézek egyenesen a szemébe. Abba a gyönyörű, fekete szemébe. Egyik alatt egy folt pihen. Ettől olyan különleges. Felismerhető. Ebből látszik, hogy a mienk. A fejemet döntöm jobbra, majd balra. Ő követi a mozdulataimat. Én pedig mesélek neki. A tegnapról, hogy mi történt a suliban, mint mondott az Anna, hogy melyik betűt tanultuk…

Figyel. Csöndben figyel.
Így játszunk reggel. Ketten. Együtt. S közben azon gondolkozom, vajon érti, amit mondok?

 Guba Márta