Hortobágyi Madárpark - Madárkórház Alapítvány

Az én állattörténetem

Az életemhez elengedhetetlen, hogy legyen mellettem egy társ, aki nem más, mint a kutya. Számomra ő nemcsak háziállat, hanem lakótárs is. Mindig mellettem és a családom mellett van, hozzátartozik a mindennapjainkhoz. Kicsi koromban – körülbelül négyévesen – kaptam az első kiskutyámat a szülinapomra,egy németjuhász szukát. Még mindig emlékszem a nagy egymásra találásra. Ahogy a kis pici lábaival odatotyogott hozzám, és elkezdett szimatolni, aztán pedig játszani a lábammal. Abban az időben nagy kedvencem volt egy sorozat, a Rex felügyelő, mert benne volt az a nagy kutya, aki mindig megtalálta a bűnösöket, így hát a neme ellenére Rexnek neveztem el.

Rexszel nőttem fel. Sok jó és rossz kalandunk volt együtt. Volt egyszer, hogy nem akartam a helyén egyedül hagyni, mert féltem, hogy szomorú lesz, ezért bebújtam a kutyaólba, ő pedig jött utánam, és összebújva elaludtunk. Kis idő elteltével anya hangjára ébredtünk. Hallatszott, hogy nagyon ideges, mert nem talál. Kibújtam a kutyus öleléséből. Észrevettem, hogy anya meglátott, és felém tart. Rexi megérezhette, hogy anya mérges, ezért elém állt, és nem engedte, hogy megközelítsen. Miután lecsillapodtak a kedélyek, félrevonult. Ezután büntetésből nem mehettem ki játszani vele, ami nagyon rosszul érintett. Mikor letelt a büntetés, újra elválaszthatatlanok lettünk. Pár évvel később, télen, amikor leesett az első hó, nagy örömünkre mindennap ki tudtunk menni játszani. Pár napig folyamatosan esett, és mindent vastag fehér hótakaró borított. A kertben a tuják ágai roskadoztak a hó nagy súlya alatt, és mi ezt kihasználva a hosszú lelógó ágakat beleástuk a hóba, így hosszú alagutakat készítettünk, melyeken vígan másztunk keresztül. Nagyokat nevettem, amit a szüleim is boldogan néztek az ablakból. Folyton felborítottuk egymást, ahogy próbáltunk mászni a hóban. Rex mindig el akarta kapni a cinegéket, amik a tujákra repkedtek élelemszerzés céljából, mivel nagyon szerették a rajta maradt magokat. Mindegy, hogy milyen évszak volt, mindig tudtunk valamivel játszani.

Pár évvel később azonban megmérgezte valaki. Amikor megtudtam, hogy mi történt, sokat sírtam miatta, nem akartam, hogy itt hagyjon engem. Még nagyon fiatal volt, 6-7 éves. Szerencsére időben észrevettük, hogy nagy a baj, elvittük állatorvoshoz, aki megtett mindent, amit tudott, és meggyógyult a kiskutyám. Nagyon sokáig velünk volt. Gyakran vittük sétálni, labdáztunk vele a szántóföldön, és levittük a Duna-partra. Aztán 9 éves korában emlőrákos lett. Apával elvittük orvoshoz, 2 és fél órás műtétje volt, ez idő alatt mi kint vártuk a kocsiban, hogy vége legyen a beavatkozásnak. Még aznap este hazahoztuk, kapott a feje köré egy burát.  Vártuk, hogy gyógyuljon. Napról napra egyre jobban lett, kivették a varratokat, aztán váratlan fordulat történt. Kiderült, hogy a műtét előtt megcsíphette egy fertőzött kullancs, aminek a tüneteit a fájdalomcsillapítók és az altató hatása miatt nem vették észre.  Rex állapota egyre csak romlott. Alig akart enni, örültünk, ha fecskendővel tudtunk neki pár cseppnyi tápoldatot adni. Én még ekkor sem akartam feladni, nem tudtam elfogadni, hogy nem gyógyulhat meg. Aztán visszavitték anyáék az állatorvoshoz. Pár órával később kaptam egy telefonhívást: apa elcsukló hangon kérdezte tőlem, hogy hazahozza-e nekem, hogy el tudjak köszönni tőle, vagy – hogy ne szenvedjen a fájdalmaktól – elaltathatják-e most. Gondolkoztam, hogy neki mi lenne a jobb, és végül az utolsó lehetőséget mondtam. Kicsivel később megállt a kocsink a ház előtt. Kimentem könnyes szemekkel, és láttam, hogy a pár hónappal ezelőtt még életvidáman szaladgáló társam most ott fekszik élettelenül a hátsó ülésen. Apa odajött hozzám, átölelt és csak ennyit mondott elcsukló hangon: Rexi itt hagyott minket. Ez a nap és az utána következő néhány hónap volt életem legkeservesebb időszaka.

Amikor megszületett a húgom, és ő is betöltötte a 4. életévét, hazahoztunk egy másik kiskutyát. Pamacsnak neveztük el. Pamacs azóta is velünk van, és tavaly megajándékozott minket 5 kicsi labrador kölyökkel. Őt is nagyon szeretem, ugyanolyan aranyos, mint Rex volt, és ugyanúgy szeret minket. Ennek ellenére a mai napig nem felejtettem el az én kutyuskámat. Halottak napján az ő emlékére is mindig gyújtok egy gyertyát, és tudom, hogy sose fogom elfelejteni. Eltelhet akármennyi év, ő mindig a szívemben fog élni.

Rex

Pamacs

Faragó Gabriella