Hortobágyi Madárpark - Madárkórház Alapítvány

Igen, van benne valami. A régi karácsonyok illata, ahogy anya sütötte a habkarikát, na meg a mákos bejglit és készítette a vacsorát. Ott állt a feldíszített fenyő a szobában, amit csak néztünk tátott szájjal. Olyan szép csoda volt. Sorakoztak az apró kis meglepetések gyönyörűen becsomagolva, masnival díszítve, pontosan a fa alatt. Nem volt belőlük sok, nem volt közöttük nagy, nem is volt rá szükség.  A látvány, az volt az ajándék, hogy ismét van egy fa, ami olyan szép, mint amilyennek álmodtuk. Most, hogy írom ezeket a sorokat édesanyámtól nagyon távol, szinte érzem, hogy itt ül velem. Nem az ország másik csücskében, hanem itt, mellettem. Mert hiába vagyok felnőtt nő, egyben anya is, én mindig kislány leszek. Az én anyukám csöpp leánya. Semmi nem változott, csak annyi, hogy most mi sütünk, főzünk babácskámmal (aki persze már nem is baba, inkább pici ovis), mert jön a Mama. Mi látjuk vendégül őt, izgulunk, hogy minden étel sikerüljön, az evőeszközök csillogjanak, a tányér ragyogjon és a Mama boldog legyen. Amit ő csinált sok éven át, mostantól a mi feladatunk.  Persze lehet, hogy nem lesz olyan szép, nem lesz olyan finom, de minden szeretettel készül. Annak az embernek, aki nélkül sehol sem lennénk. Akit sírva hívok fel, ha baj van. Akinek öröm hallani a hangját, és amikor kacag, mindenki vele nevet, mert olyan szívből jövő az öröme, hogy nem tudsz nem nevetni!  És ő az, aki jön hozzánk nyaralni, telelni és igen, dolgozni is. Nyári estéken asszisztál nekem, amíg minden kisfecske jóllakik, és megetetem a frissen műtött kuvikot. Aztán kitör a világvége hangulat, mert édesanya nem számít rá, hogy a jóllakott kuvik fogja magát és elalszik a kezemben. Ő ebből annyit lát, hogy a baglyocska behunyta a szemét és nem mozog. Azonnal kétségbeesik. Ki ne esne kétségbe, a kuvik az kérem kuvik. Bármire képes, és ezt tökéletesen elő is adja. Amíg mindenki őt gyászolja, addig alszik picit, aztán kiszökik a dobozból. Ezt nekem is meg kellett tanulnom. Persze anya nem hiszi, így siratja tovább, majd fél óra múlva visszamegy belesni a dobozba. És láss csodát: a madárka él. Virgoncabb, mint valaha. Ezt én is megmondtam, de nekem nem hisz, csak a szemének. Neki a madár különleges. Na meg furcsa. És vigyázni kell rá, de azt nagyon. Cukrász az én anyukám, a torták pedig nem alszanak el csak úgy evés után, meg sehogyan sem. A többi süti sem elalvós fajta. Csak elkészül sok-sok munkával, örömet okoz az ünnepeltnek, azután elfogy. Ennyi a sorsa. A madaraké más! Ők elfogyasztják az ennivalót, gyógyulnak nálunk és tovaszállnak, mert így kerek az egész. És nekünk itt kell lennünk, hogy mindezt megtehessék! Hogy ehessenek, gyógyulhassanak, szállhassanak. Persze van olyan madárka, akinek könnyek közt intek búcsút, mert a szívemhez nőtt. Akik sokáig laknak nálunk, nos, velük egy idő után összetartozunk, amit persze nem szabad. Nem szerethetném meg egyiket sem, mert az az élete, hogy újra szálljon, nem az, hogy szeretgessem. De csak megszakad a szívem, amikor elköszönünk, mert utána hiányozni fog. Hiányzik a szeme, a tolla illata, minden mozdulata. Ez van, ha sírva is, de búcsút int az ember. Ezt a feladatot ránk ruházták. Vagy egy felsőbb hatalom, vagy inkább mi magunk. Ezt kell tennünk, mentenünk, elengednünk. Édesanyámnak is. Ha mindenki rendben van, utána süthetünk. Bár inkább csak ő süt, mert van a sorsnak egy kis fintora. Én még egy piskótát sem bírok megsütni. Nem megy. Tudom, hogyan kell. Ezerszer láttam, és mégsem sikerül. Hiába nőttem fel sütik, torták között, nem vagyok képes önállóan előállítani a pogácsán kívül semmit. De tényleg semmit. Valószínűleg ezért vagyok itt, ha már sütni nem tudok, legalább valami értelmeset azért csináljak. A kis pihe puha fiókákat például simán felnevelem. Az megy. Sikerült megtanulnom, de persze figyelek nagyon, hátha valaki más jobban tudja, mert akkor azt is megtanulom. Mindent megtanulok, csak sütni ne kelljen. Csak azt ne. Karácsonykor se. Úgysem ér rá senki megenni, a család fele minden Szenteste a műtőben küzd egy madár életéért, a másik fele meg készít valamiféle vacsorát, hogy mire végeznek a többiek, legalább étel legyen. Ha hidegen, akkor hidegen. Úgyis mindig minden kihűl, megszoktuk már. De legalább van. Van mit enni, van mit tenni, és ez a legfontosabb. Karácsonykor is, mindig is! Azt tehetjük, amiért itt vagyunk. Mentünk, gyógyítunk, ápolunk. Mindezt azért, mert vagytok Ti is!

Ennyit még kérhetek?

Kedves támogatóink, önkénteseink, madármentőink! Ti, akik minden mozdulatunkat segítitek akár anyagiakban, akár eszközökben, vagy épp a madármentés során, még kérnék valamit Tőletek!  Nem sokat, csak annyit, hogy gondoljatok bele egy percre. Két ajándék becsomagolása közt, vagy amíg megsül a bejgli, mert valószínűleg Ti sütni is tudtok. Jusson eszetekbe, hány pici madárszív doboghat azért, mert léteztek. Mennyi szárnyacska repít a magasba gyönyörű teremtményeket, mert meggyógyulhattak. Mehetnek, szállhatnak innen el, valahová, vagy pont oda, ahol csodás életük lehet. Csak ennyit kérnék Karácsonyra! Érezzétek át, mit tesztek nap, mint nap! Büszkén álljatok a feldíszített fenyőfátok köré! Büszkén és boldogan. Ünnepeljetek a tudattal, hogy életeket mentettetek ebben az évben is! Vegyétek ölbe a gyermekeket és meséljétek el nekik! Legyen szép az ünnep, de ne csak a Karácsony! Legyen ünnep minden napotok! Nekünk is minden pillanat ünnep, mikor valaki újra szárnyra kap. Mindegy, hogy tél van, vagy éppen nyár. Lehet ő egy fecske, vagy akár egy sas. Repüljön, éljen boldogan! Éljetek ti is így, szabadon, boldogan!  Az összes madárkánk és minden kedves kollégám nevében így kívánok Nektek csodaszép Karácsonyt!

Tisztelettel és köszönettel:

Németh Mónika