Indul a fiókaszezon
Így, május első napjaiban azt lehet mondani, hogy ha még ugyan nem is dübörög, de már rendesen elkezdődött a kis fiókák mentési időszaka. A madármentésben tevékenykedők számára egyre inkább sűrűsödnek a teendők, szaporodnak a feladatok, melyeket szakértelemmel, tudásuk legjavát nyújtva, sokszor erőn felül végeznek el.
Én magam minden egyes szezonba vegyes érzelmekkel vágok bele: egyrészt mindig alig várom, hiszen kamaszkorom óta szenvedélyem a kis madárfiókák nevelése, mely végül a hivatásommá válhatott, másrészt viszont mindig nagyon izgulok is. Tudnunk kell, hogy a fiókaszezon nem csak a csodálatos, lélekemelő történetekről, vég nélküli, kizárólagos sikerekről szól, hanem az esetek egy bizonyos hányadában meg kell tanulnunk az elengedést is. Vannak, mikor az apróságok olyan menthetetlen, már gyógyíthatatlan állapotban érkeznek, hogy bár az égvilágon mindent elkövetünk, az emberfeletti küzdelem után nem a felépülés, felnevelkedés, majd örömteli szabadonengedés, hanem a szomorú búcsú pillanatai következnek.
Az egyre gyorsuló ütemben romló környezetünkben a madármentés minden területen komoly kihívások elé állítja a madármentőket, mely kihívások évről-évre növekednek. Magam részéről, a kis fiókák nevelésének- és a már nem fióka kategóriába tartozó egyedek mentőállomás szintjén kivitelezhető gyógykezelésének, ellátásának területéről, közel 5 év (mióta a munkámmá is vált a fiókanevelés) távlatából szólva azt tudom mondani, hogy ahogyan telnek az évek egyre inkább nehezedik a helyzet. Fura, új betegségek, elváltozások jelennek meg, illetve gyakran előfordul, hogy a korábbiakhoz képest újabb, meglepőbb esetekkel, szituációkkal kell szembesülnünk. A mentenivaló madarak száma olyan érzés, mintha évről-évre növekedne. Erre azt szoktuk mondani, hogy nem a mentendő madarak száma növekszik, hanem az emberek érzékenysége a mentés iránt, így több madár lel megtalálókra, s kerül ezáltal mentésbe, mint korábban, mondjuk úgy 10-15 évvel ezelőtt.
Ez egy részből teljes mértékben igaz, viszont véleményem szerint kizárólagos igazságából egy picit veszít a múló esztendőkkel, ugyanis az egyre romló körülmények: a környezet egyre súlyosbodó vegyszerterhelése, a drasztikusan csökkenő rovarmennyiség, az egyre aszályosabb, forróbb nyarak egyre több elsatnyult, költési időszakban sokszor még szülők jelenléte mellett is leromló, elcsigázott, kíjukban sokszor a fészekből önmaguktól kiugráló fiókát eredményez, és az egyéb szituációkhoz még ez is társulva emelheti a mentendő madárkák létszámát, sokszor már-már a tömeges szintre.
Ebben az írásomban néhány jó tanácsot szeretnék megosztani a kedves olvasóval, hogy miként is cselekedjen akkor ha mentendő fiókával hozza össze a sors. A neten sokminden terjeng azzal kapcsolatban, hogy mit szabad tenni és mit nem, ha találunk egy fiókát. Az egyébként a neten fellelhető különféle információkat tartalmazó megosztások „vicces“ módon szintén azt szokták kérni, hogy a megtalálók ne a net különféle „bugyraiból“ szerezzék be a szükséges információkat, majd kísérletezzenek otthon a madárfiókákkal, hanem adják azt azonnal le szakembernek gondozásra, gyógyításra.
Ezzel a megállapítással javarészt egyet is értek, és első körben én is azt tanácsolom, hogy a talált fiókát (főként, ha a megtaláló képtelen az eredményes gondozásra) azonnal, a lehető legkevesebb tartogatás nélkül adja le a Madárkórház Alapítványnál, vagy annak valamelyik, őhozzá legközelebb eső mentőállomásán. Azzal nagyon nem értek egyet, amikor a madarakat cselekvés nélkül tartogatják. A fiókák kikerülve a szülői gondokodásból, vagy a már nem fiókakorúak az önálló, módszeres táplálkozásból, etetés nélkül maradva rövidesen fogyásnak indulnak, és ha a fogyás egy bizonyos ponton túl megy, akkor a madárka komoly bajba kerül. És az énekesmadarak gyorsan ebben a kedvvezőtlen állapotban találják magukat, ha nem gondozzuk őket megfelelően. Az ellátást, gyógykezelést igénylők hasonlóképpen járhatnak, hiszen náluk minden perc számít abból a szempontból, hogy mikor jutnak az állapotukat stabilizáló, vagy épp konkrétan az életüket megmentő gyógyszerekhez, gyógykezelésekhez.
Az interneten fellelhető madármentői tanácsok rendkívül szigorúak és azt tapasztalom, hogy nagyon ragaszkodnak a papírformához: a megtaláló azonnal juttassa el a madarat megfelelő szakemberhez, és ha nem tudja, akkor is juttassa el, és ő lehetőleg semmit se tegyen vele, mert az biztosan a madár életébe kerül.
Ez mind szép és jó, de a való élet nem mindig igazodik a papírformához vagy a törvényekhez, ezernyi árnyalatot produkál, és sok esetben keveredhetünk olyan szituációkba, amikor a hatékony életmentés vagy állapotstabilizálás megköveteli azt, hogy ideigelenesen a megtaláló is kivegye a részét a gondozói-ellátói munkából.
A Madárkórház Alapítvány hitvallása minden körülmények között a madarak életének megmentése, állapotuk lehető legjobban való konzerválása, majd javítása. Éppen emiatt az interneten egyre inkább fellelhető, igen szigorú és tiltó hozzáállástól a józan észt és ésszerűséget követve elmozdul. Az elmúlt évtizedek igen jó tapasztalatai mutatják, hogy érdemes ezt a szellemiséget követni. Többször előfordult már, hogy az egykori „megtalálók“ nem követték az intelmeket, gondozni kezdték a hozzájuk került madarakat mert a szituáció azt megkövelte, és végül ezek az emberek a Madárkórház Alapítvány égisze alatt tevékenykedő, hatékonyan dolgozó madármentőkké váltak, ma is végezve áldásos munkájukat. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy boldog-boldogtalan kezdjen most fiókanevelésbe, csak ha a helyzet megköveteli, akkor ne kockáztassuk a kézre került fióka életét azzal, hogy semmit nem teszünk, mert a közhiedelemmel ellentétben számos esetben a semmittevés is ugyanannyira, ha nem jobban kockáztatja a madárka életét, mintha etetni meg itatni kezdjük.
E gondolatmenet alapján szeretnék most -véleményem szerint- könnyen kivitelezhető tanácsokat adni alapszintű kézügyességgel rendekező, mentésben résztvevők számára. Most abba nem szeretnék belemenni, hogy mikor kell menteni, hanem azt részletezném, hogy mik a teendők akkor, ha a fióka vagy madár már kézre került, de lehetetlen azonnal hozzáértő, megbízható madármentőhelyre juttatni.
Ilyen tájt leginkább a galambfélék, rigók, verebek, cinegék, különféle magevő madarak mentésre szoruló fiókáival találkozhatunk leginkább, illetve magukkal a már nem fiókakorban lévő különféle módon bajbajutott madarakkal. Amikor az elcsigázott, kiéhezett madárkát hazavisszük, először is tegyük dobozba, puha anyagra, amire papírtörlőt is teszünk. Mentésnél fontos a dobozolás, hiszen a doboz biztonságot nyújt, a kismadár nem mászik el, helyben marad stb. Ha már madarat mentünk, az első mindig a dobozolás legyen, és ne pedig az történjen, hogy a mentendő madarat a helyén hagyva csak fotózgatjuk, várva, hogy majd valami történik, miközben mindenféle madaras csoportokban rimánkodunk! A bedobozolt madarat célszerű lesötétíteni. Nem baj, ha olyan dobozt találunk, aminek nincs fedele, nyugodtan letakarhatjuk azt bármilyen ruhával, törülközővel, a madár nem fog megfulladni.
Általános tanács szokott lenni, hogy tollas madarat nem melegítnük, tollakkal még nem rendelkező madarat 30+ fok hőmérsékleten tartunk. Ezt egy picit árnyalnám. A fiókák többségének 4-5 napos kora után már van saját maga által termelt testhője, tehát ha még nem teljesen tollas (ilyen hetes korú, tokos, vagy egy picit fiatalabb ún. tokosodó) fiókát találunk, és az nincs jéghidegre kihűlve, akkor számos esetben elég annyit tennünk, hogy egy kerek kupát kibélelünk több rétegű puha anyaggal (pl. polár), belehelyezzük a fiókát, majd pedig alaposan betakarjuk. A kismadár megfelelőbb körülmények közé kerülve rövidesen elkezd bemelegedni. A hőforrással való melegítést sokszor nagyon nehéz kivitelezni, így ez jó hír azok számára, akik mentés esetén csak nehezen tudnak előteremteni valamilyen melegítő alkalmatosságot. Az esetleges túlmelegítés végzetes a madár számára, viszont, ha ideiglenesen nem kapja meg azt a melegítést, ami neki szükéges azt képes átvészelni, míg szakemberhez nem kerül.
Ha táplálnunk kell, arra van egy általánosan, minden madárfiókára bevált SOS recept. Ez egy igen könnyen elkészíthető eleség, alapanyagai könnyedén beszerezhetőek, így próbáljuk ezt minden körülmények közt elkészíteni, ne pedig mindenféle „pici reszelt tojás, picike húsdarab“ és társaival ügyeskedjünk, mert ezek valójában „himihumi“ etetések és egyáltalán nem hatékonyak. A hatékony, SOS-ben, ömagában etetve (az emésztésélettani sajátosságok miatt) 1 napig biztonsággal alkalmazható átmeneti eleség receptje a következő: Megfőzünk három tyúktojást, majd ezeket finom reszelőn lereszeljük, ehhez aztán hozzáadunk 25 dkg FRISS FÉLZSÍROS, megbízható minőségű BOLTI tehéntúrót, és ezt az egészet pár percig, jól alaposan gyúrva szép egynemű és összeállt masszát készítünk. Ez egy rendkívül tápláló és kiváló, átmeneti táplálásra alkalmas eleség. Ha rovarevő fiókát kell táplálnunk, akkor eredeti állagában hagyjuk, magevők mint pl. a tengelic, zöldike, kenderike, csicsörke esetén fel kell vizezni olyan kikevert tejföl állagúra. Tartsuk szem előtt: rovarevők a pépes eleségtől fulladoznak, nekik viszonylag szilárd eleség kell, a kúpcsőrű magevő fiókák viszont a szilárd falatokkal nem tudnak mit kezdeni, nekik pépet kell kínálni. Szerencsére e téren ezt az eleséget a fent említett pici változtatással a szóban forgó fióka igényeihez tudjuk igazítani.
Nagyon fontos, hogy csak megfelelően aktív, felmelegedett, jól nyelő fióka etethető eredményesen. Az ugyan tátogó, de teljesen lelassult, emiatt nyelni alig tudó fiókák etetése tilos, mert a bejuttatott falatot képtelenek a garatból a nyelőcsőbe továbbítani, és ez pedig a fulladásukhoz vezethet! Hamarabb megfulladhatnak így, mint az itatástól.
Mikor az itatás életmentő
Vannak olyan szituációk, amikor tényleg semmilyen segítség nem elérhető belátható időn belül. Nyáron a parkban találunk egy teljesen elcsigázott, csontsoványra fogyott, de még élettel teli, tehát szárnyát rezegtetve kérő széncinege fiókát és magunkhoz vesszük. Tudatosítanunk kell magunkbann, hogy ilyenkor ennek a fiókának bő negyed órája van hátra, ha semmit nem teszünk vele. Mikor ez a negyed óra, vagy néha szűk félóra eltelik és ezalatt nem történt etetés vagy legalább hidratálás, egyszer csak azt fogjuk látni, hogy a fióka elhallgatott, többé már nem tud a lábain állni, emberszerűen „le van ülve“ és nemsokára fejét hátracsapva vergődni, tekeregni kezd. Ez a vég, egyfajta agonizálás, az éppen éhenhalni kezdő fióka tipikus viselkedése. Tapasztalt, specializált madármentők még vissza tudják hozni innen a madarakat, de nekik se mindig sikerül.
Hogy elkerüljük ezt a helyzetet a következőket kell tennünk, ha ilyen leromlott fiókát találunk. Siessünk vele a legközelebb lévő vízforráshoz és kezdjük meg körültekintően itatni. Szigorúan csak egyetlenegy csepp vizet fogjunk fel ujjhegyünkön, majd juttassuk azt a tátogó fióka szájába. Erre a fióka nyelésbe kezd, és az esetek többségében azt fogjuk tapasztalni, hogy a nedvességet megérezve a kis fióka még élénkebben fog kérni. Várjuk meg míg ezt a kis cseppecskét maradéktalanul elnyeli, és csak akkor adjuk neki az újabbat, mikor már nem nyel és újra csipogva kér. Addig végezzük ezt óvatosan, míg a soványra fogyott, beesett hasú madárka hasa érezhetően teltebbé nem válik. Ekkor van az a pont, hogy megkapta az életmentő hidratálást, jobban modva a vízbevitelt, és így ki tudjuk tolni azt az időtartamot, míg az alultápláltság következményeként megkezdődik a szomorú agonizálás. Viszont nem alhatunk el, mert tápanyagokat nem juttattunk a fióka szervezetébe, így azonnal menjünk be a legközelebbi boltba, vegyük meg a túrót és ha nincs otthon, akkor a tojásokat is, és még a bolthoz közel, egy nyugodt helyszínen bontsuk fel a túrót, majd etessük meg túródarabokkal jóllakásig a madárkát. Ezt követően már viszonylag nyugodtan hazatérhetünk, és lesz idő a fióka elszállásolására, majd az SOS eleség elkészítésére, etetésre míg megfelelő helyre nem kerül. Ha a mentésre szoruló fiókát kerek mellel, fogásra húsosan, eleven állapotban találjuk meg, akkor semmit nem kell tennünk, van időnk leszervezni a mentőhelyre való eljutásást, viszont itt sem szabad késlekedni, minél gyorsabban adjuk le, hogy a fióka a legkevesebbet fogyjon!
Végül pedig szeretnék megosztani egy szintén univerzálisan működő, sokak által eresményesen használható, egyszerű, de mégis önmagában hosszabb távon etethető eleséget. A recept meglepő lehet, de higgye el mindenki, működik. Fecskén is lett tesztelve és meglepően jók lettek az eredmények.
Minden fiókaszezon végén számot vetek, átgondom az aktuális időszakban történteket, és ezt követően a következő szezon előtt a felkészülési időszakban próbálok újabb fejlesztéseket kitalálni, hogy a következő időszakban még sokkal eredményesebb legyek, méginkább tudjak alkalmazkodni az esetleges kihívásokhoz.
Idén januárban két infuenzás időszakot is átélve olyan beteg voltam, hogy a változatos családokba tartozó, hozzámkerülő, vagy épp már nálam lévő mentett madárkáimhoz szükségem lett egy olyan eleségre, amit mindenki mondhatni korlátlan ideig fogyaszthat, ha éppen úgy adódik, leromlások nélkül. Betegségem legnehezebb napjain olyan rosszul voltam, hogy nem tudtam a hagyományos eleségeimmel történő pepecselős etetéseket kivitelezni (most egy kis rovar, aztán egy kis túrós keverék, utána lisztkukac, most egy kis meggyes keverék, most egy kis bogyó stb.), így összeszedtem minden tudásomat, tapasztalatomat, amit csak életemben megszereztem, és vágytam arra, hogy létrejöjjön egy teljesen univerzális önmagában bármeddig etethető eledel.
Ekkor született meg a piskótás eleségem, és annak szúnyoglárvás verziója. Elkészítése a kis adagnak a következő: először is sütnünk kell egy ún. „madárpiskótát“ 6 db tojásból és 150 g búzafinomlisztből. A cukorhiány és a liszttöbblet miatt ez egy keményebb piskóta lesz a megszokottnál, de attól függetlenül sikerülni fog. Ezt a piskótát nem szemre, hanem mérleggel pontosan elnegyedeljük. 3/4 részt elteszünk a fagysztóba, ez még jó lehet a későbbiekben, ¼ részt hagyunk kinn felhasználásra. Ezt a piskótadarabot konyhai darálón morzsává őrüljük. Következő lépésként 75 dkg almát kimérünk. Az almákat meghámozzuk, héjukat félretesszük, csak a csumát dobjuk el. A meghámozott almákat kis lyukú reszelőn lereszeljük, egy konyharuhába, vagy erre rendszeresített pelenkába tesszük és jó alaposan kicsavarjuk. Ezt az almarostot hozzáadjuk a piskótamorzsához. Az alma héját egy kevés (kb 1 pálinkáspohárnyi) almalé hozzáadásával (hogy vigye a turmixgép) tökéletesen leturmixoljuk. Ezt is hozzáadjuk az almarostos piskótamorzsához. Ehhez a keverékhez, ha szükséges, tehetünk még almalevet, ha úgy ítéljük meg, hogy nem eléggé lágy. Összegyúrva ezt a keveréket szilárd, gyurmaállagú, jól összeálló masszát kell kapnunk. Mikor ezzel megvagyunk, utolsó lépésként hosszágyúrunk jó alaposan 50 dkg félzsíros túrót a keverékhez, és ezzel kész is a natúr piskótás lágyeleség. 200 g ilyen keverékhez 100 ml szárított vörös szúnyoglárvát kell keverni, így válik teljesen univerzálissá az eleség. A szúnyoglárva vizet von el, így ha azt tapasztaljuk, hogy a szúnyoglárvás keverék túlágosan megszilárdult, keménnyé vált, pici víz hozzáadásával beállítható a kíván állag.
Eredményes madármentés kívánok mindenkinek a 2025-ös esztendőre!
Orbán Tamás
