Gombócbujár
A madártoll egészen különös anyag. Vidéki lányként jól ismerem a házi baromfik tollát, de a nemesebb madaraké egészen más. A darutoll nagy becsben tartott kincs, a túzok, vagy esetleg egy távolabbi országból kapott flamingó, esetleg siketfajd toll szintén, de inkább azért, mert abban benne van a távolba való vágyakozás, annak az embernek a kedvessége, aki ránk gondolt, amikor felvette, vagy csak azért, mert különleges, mert olyan kevés van belőle. Egy szál toll egészen más, mint egy nagy kupac toll, különösen, ha azt nem veszítette el a madár, hanem még védelmezi, beborítja őt, alatta pedig érezni lehet a meleg testet. A gombócbujár, vagy kisvöcsök tulajdonképpen egy elképzelhetetlenül puha, tenyérbe simuló kis tollkupac. A tollai annyira selymesek, mintha nem is madarat, hanem valamilyen kisemlőst fogna az ember a kezébe, annak is egy pár napos szülöttjét. A két tenyerem között bőven elfért, kézben vittem a víz felé. Az ő története nem tudjuk, hol kezdődött, de egy fejezeténél Debrecenbe érkezett egy ködös téli napon, és nem találván vizet, az aszfalton landolt. Ott ráleltek, elhozták a Madárkórházba, de mivel egészséges volt, és elég életerős is, el lehetett engedni. Minél hamarabb, annál jobb, ne érje fölösleges stressz, ne találkozzon túl sokat emberekkel. Így aztán Pista, akit mások igazgatóhelyettesnek hívnak, mi viszont apának, délben úgy gondolta, ovi után gyorsan odakanyarodunk a folyóhoz, és útjára engedjük. Akkor nem jártunk még lent, nem tudtuk, hogy a horgászstégeknél is be van fagyva a víz. Ahol a sok nád, hínár, egyéb növény miatt felhalmozódik a vizekben a szerves anyag, azon a szakaszon a folyó lassabban enged a hidegnek, folytatódik a lebomlás, és ezzel a hő-termelődés, úgy hittük, itt még érezni a hatását annak a néhány fok plusznak. Nem így volt, beljebb volt csak nyílt víz, így ott nem tehettük rá. Akkor irány a vízi színpad, 33-as út túloldala. Ott sem járunk sikerrel, akkor egy lehetőség marad, a hőforrás. Hortobágyon is van néhány meleg vizű forrás, vagyis kút, ahogyan a Hajdúság számos városában, csak éppen fürdő nincsen hozzá. Viszont mivel a föld mélyéről feltörő gázok miatt elfojtani nem szabad, utat kell engedni neki. Amikor már kellően lehűl, belefolyik a Hortobágyba. A régi kemping mellett az ártéri kis erdős részen lehet eljutni hozzá. Nálunk a kis gombóc, szabadságra vágyik, menjünk. Közben elkezdett havazni, telik az idő, nő a hideg a tagjainkban. A kisvöcsök befészkeli magát a két tenyerem közé. Az arcomba csapódnak néha az ágak, de nem vészes, az egész kis lénye azt sugallja, vigyáznak rám, jól vagyok. Apánál egy másik kis lény, egy kislány, a nagyobbik gyermekünk. Már fázik. Már nem jó a kaland, el akarta ő engedni a madarat, ahogy máskor is, de ahhoz van hozzászokva, hogy elrepülnek, nem érti, ezzel miért gyalogolunk ilyen sokat a hidegben. Apa, vegyél fel. És apa felveszi. A nagyobbikat ő viszi, a kisebbiket én, még a szívem alatt. Kezemben a gombócbujár, még mindig bújik. Egyszerre könnyű és nehéz, valahogy nagyon sűrű, tömör, alig lehet különbséget tenni a testrészei között, találó a név, gombóc. Elérünk a forráshoz, van nyílt víz, nádas, el is tud bújni. Ki tegye a vízre, kérdezzük. Mirát már nem érdekli, csak a hideg, nem szereti. Akkor majd én. Vízre teszem. Azonnal elkezd úszni, pár pillanat múlva már rejti a nádas. Nem messze láttunk kacsákat, innen már könnyebben továbbáll, talán hozzájuk. Nekünk csak vissza kell kapaszkodnunk az útra. Az ágak csapódnak, a hó szállingózik, apa cipel, anya lassan lépdel, a kisvöcsök szabad. Hazamegyünk.
Veres Hajnalka
