Gólyareptetés – Március 15-én elengedjük a gólyákat
153 gólyát teleltettünk át. Ezek közül 21 a gólyakertben van, évek óta tartósan sérült. Azért vannak a kertben, és nem háló alatt, mert egyik-másik szárnyuk, vagy mindkettő részben, vagy teljesen hiányzik, vagy egyáltalán nem működik, és nem tudnak repülni. 5 pár közülük földön fészkelő.
A Nagyröpdénél kezdjük. 83 gólya van benne. Mind tud repülni. Van, amelyik tökéletesen, de féllábú, félszemű, vagy a csőréből hiányzik valamennyi. Köztük vannak a tartósan sérült, évek óta ott a földön vagy megemelt fészekalapokon fészkelők, és tavalyi betegek közül a jobbak, és a még jobbak, melyekkel az el nem engedhetők csoportot képeznek, és velük konkurálva a táplálékon, fészken, pihenőhelyen versengve kell követniük a csoportot, ha jön az ember. Aki enni ad, de kiszámíthatatlan, mert hálóval kergeti és megfogja őket. Előtte jön az autó, búg, dudál, villog, utána durrogás, és hajkurászás. Közben jönnek a sasok. Repülősek és nem repülősek. Elveszik a gólyáktól a táplálékot, mert velük is versengeni kell, pedig van elég csirkehús, hiszen a félcsőrűeknek is kell jusson, akik csak vízből tudják kihalászni, a műlábasoknak is kell, akik lassabbak, és a fiatalabb, gyámoltalanabbak sem maradhatnak éhen. Ha közeleg a március, a sasok mennek a sasröpdébe, nehogy véresre fajuljon a fészek foglalása, mert ha a gólyák komolyan gondolják, odavágnak csőrükkel a sashoz, ő meg nem hagyja magát.
Voltak ott darvak is, három tartósan sérült, és ősszel érkezett hozzájuk két elengedős. Ők a legnagyobbak és ők a főnökök, elzavarják a gólyákat. De a fészkeléskor a gólyák az elszántabbak, és az ő csőrük hoszszabb, hegyesebb, pontosan eltalálják vele a nyaki ütőeret. Egymásét is, és a daruét is. Nem jó társaság a daru sem, és az ugyanott fészkelni akaró gólya sem. A gólyák gyors kelepelése fenyegetés, és ha ez nem elég, jön a bunyó. Ekkor kell lazítani a csoportot. Amit lehet, elengedni, amit nem, elosztani máshova, békén hagyva az évek óta itt fészkelőket.
Egész télen itt voltak, csak a háló alatt, ha hidegebb volt, többet kaptak enni. Nem fáztak, mert a táplálékkal belülről fűtöttek. Ha befagyott a víz, feltörtük a jeget, meleg vízre cseréltük. Ha jöttek a látogatók, – mert télen is jönnek –, a kilátóba mentek fel, és az ott lévő gólyákat, ölyveket, darvakat átzavarták a másik térfélre, ahova a vadabbak a szelídebbeket a csoporthatás miatt magukkal ragadják. Így a régebbiek már augusztusra megtanulták, hogy ha jön az ember, akkor menni kell. Amelyik nem tanulta meg augusztus 20-ig, az itt maradt. Az újabbaknak is ez volt a lecke. Mára mind megtanulták, de számot is kell belőle adni. Méghozzá úgy, ha már kintről látják, hogy jövünk, vagy ha nyílik az ajtó, felrebben mind és menekül, amerre lehet. Hogy ne törjék össze magukat a dróthálón, a röpde nagy része ember magasságban nádszövettel takart. Ezért arra hajtjuk őket a fedetlen drótháló felől. Ha mind repül, a legelőször felszállót és legjobban repülőt választjuk ki. Hiába van 82 másik, mely közelebb van, lassabb, könnyebb lenne megfogni, a legjobbat üldözzük, hajtjuk, úgy, hogy tudja, őrá most vadásznak. A tocsogót, magas beülőt, fészket, bozótost elállják a segítők. Percekig, negyed óráig is eltart, amíg az üresen hagyott sarokba szorul és ráborul a háló. Óvatosan, hogy ne sérüljön meg, de nem finomkodunk. Ne akarja, hogy még egyszer megfogják. Ezután jön a következő legjobb, és mind, amelyik menekül. Amelyik nem repül, az marad. Mindig marad köztük rafkós, amelyik tudja, hogy azt fogják meg, amelyik repül, ezért inkább nem repül. De pár nap múlva folytatódik, és ők is sorra kerülnek. Többször, de nem túl sokszor, mert megszokják, és nem fognak A kiválasztottak (Fotó: Madárkórház Alapítvány) Pusztadoktor Magazin • 2024. február 7 repülni. A hajkurászás előtt való lövöldözést és autóbúgatást sem viszszük túlzásba. Egyszer-kétszer-háromszor kell őket jól megijeszteni, abból tanulnak.
A 83-ból 24-et fogtunk ki, ők a sasröpdébe kerültek, 6 réti- és 3 parlagi sas közé. Előtte egy párba állt rétisas párt a tenyészröpdébe vittünk, ne legyen balhé. Vadkamerával figyeljük, hogy mi történik, mindig lehet baleset. A körberepülésre késztető ovális 50 méteres nagyröpde után a szintén 50 méteres sasröpde hosszú, egyenes szakasz, melynek van eleje és vége. Ezeket 2 méterrel a halászháló előtt jó látható raschel hálóval láttuk el, mely tompítja az ütközést, amíg meg nem tanulják, hogy hol a vége. Itt nincs hajkurászás, csak a sasok részéről. Két hét a pihenőidő, utána viszsza a villanypásztoros 25 méteres kisröpdébe, ahol már voltak, elengedés előtt onnan könnyebb őket kifogni. Minden gólya itt kezdi a repülést, és találkozik a villanypásztorral szerelt villanyoszlopokkal és légvezetékkel, mely enyhe áramütéssel tanítja meg nekik, hogy akkor se szálljanak rá, ha a fészekből ismerős hazai pályának tűnik. Innen kerülnek át a nagyröpdébe és elengedés előtt, a villanyoszlopra szállás kellemetlen voltát nem árt, ha átismétlik. Az a társaság, mely itt volt, ekkor már részben a nagyröpdében van, és onnan kerül a sasröpdébe, majd vissza ide, forgószínpad szerűen. A legutóbb beérkezett 45 gólya közül innen 21 teljesen egészséges és jól repülő került kiválasztásra, velük együtt összesen 42 gólya lesz elengedhető. A többi még gyakorol. Az elengedés évtizedek alatt kifejlesztett gyakorlat szerint kézből, emberek között történik. Akkor is, ha az ebben profi, de konzervatív, vagy kevésbé gyakorlott szakemberek, önjelölt műkedvelők, vagy ilyet csak filmekben látott laikusok megkérdőjelezik mindkét általunk fontosnak tartott elemet.
A kézből engedés azért jobb, mint a földről, saját ütemben való felszállás, vagy elsétáltatás, mert egyrészt azonnal kiderül, hogy az akármekkora nagy röpdében is jól repülő gólya a szabadban repülhet kevésbé jól, és vissza kell fogni. Ez nekik is, nekünk is hazai pályán könnyebb, mint máshol. Tudjuk, hogy hova szoktak szállni, hol lehet sarokba szorítani, csapdázni, vagy magától is visszajön. Másrészt a kézből kellemetlen élmények miatt szabadulni akarás és az irányított, és végleges sikeres szabadulás, sikerélményt ad a gólyának, arra ösztönözve, hogy ne adja meg magát soha, és ne hagyja magát megfogni.
A tömeg ezt segíti, egyben utolsó próbaként teszteli, hogy sikerült-e kellően elvadítani, különösen azokat, melyeket kis koruktól kézzel neveltek. Ha nem repül világgá, hanem az emberek közt leszáll, akkor megbukott. De lehet, hogy csak ijedtében, zavarában, a nem jól sikerült kézből engedés miatt, ezért kap még egy esélyt azonnal, és ha megismétli, akkor marad és gyakorol.
Ebben részt vehetnek a látogatók, az erre jelentkező gyerekek is. Ha ők életükben először csinálják ezt, és teljesen gyakorlatlanok, a gólya hamarabb kiszabadul a kezükből. Vagy visszatartják, amikor nem kéne, és földre szállás, bukdácsolás lesz belőle, de ez nem baj, mert a gólya kellemetlen élményként éli meg, és legközelebb menekül ebből a helyzetből. Hogy ez azért lehetőleg ne forduljon elő, segítünk az elengedőnek úgy, hogy a gólya elrugaszkodó lábának fix pontot jelentő kezünkkel azt fej fölé emelve lendületet adunk. Tehát nem feldobjuk, hanem segítünk neki magas pozícióból elrugaszkodni.
Az ünnepre való tekintettel immár közel 30 éve kokárdával látjuk el őket, mely egy nemzeti színű szalag a nyakukban cellux-szal a tollukhoz rögzítve. Mivel a cellux sem a szövethez, sem a tollhoz nem ragad jól, az első szárnycsapások után leesik, és a gólyát elengedő vendég emléktárgya marad.
Ha napos az idő, felköröznek, és általában elszállnak, de a fiatalok egy része pár napig a környéken marad. Idén a jó idő miatt a gólyák egy része már megérkezett. Az újak a fészekfoglalást az eredeti tulajdonossal egy rövid kelepeléssel elintézik és verekedés helyett másfelé keresnek otthont. Sok sikert nekik! Önöknek pedig legyen részük benne, jöjjenek el és engedjenek szabadon egy-egy fehér gólyát, egy fekete gólyát, vagy a két daru valamelyikét!
Dr. Déri János
