Hortobágyi Madárpark - Madárkórház Alapítvány

Februárban történt, de így, hogy márciust írunk, valahogy már könnyebb beszélni róla. Arra gondoltam, ezzel kezdem, de nem igazán sikerült. Most sem könnyebb. A magazinnál mi ketten voltunk azok, akik – a visszajelzések alapján legalábbis – a leginkább meg tudtuk szólítani az embereket. Talán azért, mert volt bennünk valamiféle készség az íráshoz, vagy mert mindketten anyák lettünk, vagy mert a női lélek ilyen, vagy mert egyszerűen csak ilyenek vagyunk, voltunk. Vagy ki tudja. Akárhogy, is, cserélgetem még a múlt és jelen időt. Azért, mert az életnek ezen a pontján, a jelen és a múlt határán, az élet és a halál mezsgyéjén járva kapaszkodót keres az ember, ha másban nem, a grammatikában. Nem nekem kellene most írnom, és nem ezt kellene írnom….., még csak 39 éves volt. Egy kicsit láthatatlan a látogatók számára, vele nem találkozhattak a bejáratnál, vagy nap közben a kezeléseken. Viszont olvashatták a bejegyzéseit a közösségi felületeken, a sok emoji, szívecske, az apró versek az ő ujjai alatt váltak tartalommá. Esténként, amikor a kórház már bezárt, ő ment a hatosba etetni a kismadarakat, gyakran kislányával, Lillával együtt. Megnézték, rendben van-e mindenki. A madarak iránti szeretete vezérelte az ország másik feléből Hortobágyra, ahol Déri Balázs párjaként talált magának küldetést: ápolni az ég szabad vándorait. Több éven keresztül tette ezt, de sajnos egy súlyos betegség váratlanul megállította. A temetésén Balázs kérésére én egy dallal búcsúztam tőle. Lilla egy vörös vércse elengedésével. A vércsével együtt talán ő is az ég szabad vándorává vált. Elrepült, mint egy sovány kis madár, amelyik a rideg telet nem tudta felkészülten várni, de már nagyon vágyott a meleg, napsütötte délre. Most pedig elrepült, és nem jön vissza többé. De a vércséje igen. Vadászni, szelni a felhőket. Németh Móni. Nyugodj békében!

Veres Hajnalka