Hortobágyi Madárpark - Madárkórház Alapítvány

Éppen Tiszacsegéről tartottunk Hortobágyra a Szent György napi kihajtási ünnepélyre mikor Ohat előtt nem sokkal kislibáit vezető nyári lúdpárra lettünk figyelmesek Tündéremmel.  A probléma ott kezdődött, hogy a nádasból a szántóföldre igyekvő kiscsalád útjában egy úttest és két mély árok állt.  Szépen félrehúzódtam olyan háromszáz méterre és megvártam még át érnek az úton.  Amint át értek a szülő pár mind két tagja átrepülte a vízelvezető csatornát és onnan csalogatta bátorította pár napja kikelt kislibáit. Abban a pillanatban szemből érkezett egy autó és a két szülő megriadva el szállt hátrahagyva fiókáit. A kislibák hirtelen két csapatra váltak szét, az egyik csámpás társaság visszafordult és fölszaladtak az útra, míg a többiek az árokban kezdtek el futni. Csak akkor már mi is indultunk, hogy be avatkozzunk a dologba, odagurultam, benyomtam az elakadásjelzőt és kiugrottunk a kocsiból, hogy letereljük a megriadt kislibákat az úttestről. Gyorsan lehajtottuk őket testvérkéikhez az árokba, csakhogy az öreg libák sehol sem voltak, ott biztos nem fogom hagyni őket így aztán úgy döntöttünk összeszedjük és betesszük őket a csomagtartóba mivel doboz nem volt nálunk csak egy pár pokróc. Mikor beértünk velük a Madárkórházba mindenki csodálkozott rajtuk, meg akarták simogatni és fogni, de ezeket a törékeny kislibákat nem szabad fogdosni, ilyenkor sokkal fontosabb a száraz meleg hely és a friss zöld mivel kint az anyjuk sem tett eléjük se kukoricadarát se tápot így számukra az nem ismerős. Még is megkellett tanítani nekik és rá kellett szoktatni őket, hogy megegyék, mert csak akkor fogják utolérni a vadonban nevelkedő társaikat. Haza vittem mamikámnak őket és ő gondozásba vette az elárvult kislibákat. Olyannyira ismeri és tudja az apró jószág csínját-bínját, hogy a párnapos vadnyulat, fácánt, kismadarat vagy akár az őzgidát is fel tudja nevelni. Pár nap alatt annyit nőttek, hogy meg sem ismertem őket, két héttel később már a kertben szedegettek, na, igen a kert. A mi kertünk addig volt kert, mert aki nem ismeri, a libákat az nem tudja róluk, hogy nem csak fürdeni szeretnek, ha nem „gyepelni”is nagyon. A fűnek hagyján, hogy búcsút intettünk, de mikor betértek a virágos kertbe és lenyírtak mindent akkor drága édesanyám igen-igen morcos lett és mikor már elfogyott a sok ínyenc falat akkor az én veteményes és fűszer kertemben kezdtek el randalírozni csak a rozmaringom maradt meg úgy, ahogy. Lassan de biztosan megnőttek a drága kislibáink és még mielőtt elrepültek volna a kertemből kaptak nyakgyűrűt és lágy gyűrűt is. Ezek után lehoztam őket vissza a Hortobágyra. Bekerültek a Kisröptébe ahol lerágták az összes létező fűszálat, fölmetszették a bodza bokrokat és mindig kellőmennyiségű földet hordtak be az a kistóba. Mikor már elérkezettnek véltem a pillanatot, hogy elengedhessük őket, kivittük őket a Borsósí-víztározóhoz és elengedtük őket.

Pár nappal később a Hortobágyi Halastavakon dolgozó természetvédelmi őr jött szólni, hogy a libáinkat látta és köszönik, szépen jól vannak, egy csapatban, családban mozogtak és jól érezték magukat így újra szabadon. Remélem még sokan fognak visszajelezni, hogy itt és itt látták Drága Mamikám Vadlibáit.

Cseszlay Zsombor