Hortobágyi Madárpark - Madárkórház Alapítvány

A galambok hallgatnak Szentesen. Megpróbáltuk megmenteni őket… Nem sikerült.

Pedig több, mint ezer ember írta alá a petíciót, amiben a szentesiek kérték, hogy ne kelljen értelmetlenül meghalniuk. Kérték tőlünk, hogy segítsünk nekik ebben. Próbáltunk segíteni, hiszen a galamb is madár, és minden madáron segítünk, ha rászorul. Legyen az fokozottan védett parlagi sas, vagy valóban kártevő, és emiatt hivatalosan is gyérítendő dolmányos varjú, vagy akár a törvényen kívülinek minősített városi galamb. Mert az életük nekik ugyan olyan drága, mint nekünk a sajátunk. A szentesi galambok közül is jó párat gyógyítottunk már meg, melyek hozzánk kerültek, ugyanúgy, mint sok más városból az országban. Felvettük a kesztyűt. Tárgyaltunk, leveleztünk, telefonon egyeztettünk, ahol lehetett.

Lehetett a polgármesterrel, aki megígérte, hogy segít, és rábízta az ügyet a Városgazdálkodási Kft-re. Ők is megígérték, hogy segítenek, és rábízták az ügyet egy vállalkozóra. A vállalkozó is megígérte, hogy élve átadja a galambokat a Madárkórház Alapítványnak, de azután nem vette fel a telefont, nem hívott vissza, és a városgazdának küldött levelemre azt válaszolták, hogy

nem kívánnak velünk sem találkozni, sem tárgyalni, sem megállapodni. A galambok nagy részét már összeszedték, és értékesítették, az ebből származó bevételről nem kívánnak lemondani.

Mivel sem a vállalkozó, sem a városgazda nem akart tárgyalni velem, elölről kezdtem a polgármesternél, akivel lehetett egyáltalán tárgyalni. Levélben kértem hogy módosítsák a vállalkozóval a megállapodást, és ígéretéhez híven hagyják életben a galambokat. Felajánlottam a legmagasabb piaci áron a megváltásukat. Telefonhívásomra válaszolt: ő ilyet nem ígért, csak azt, hogy összehoz a velük. De kérésemet továbbította az érintetteknek azzal, hogy akár szerződés módosítás útján is egyezzenek meg velünk. Nekik írt, erről szóló levelét nekem is megküldte. Válasz nem érkezett, egy hét után rájuk telefonáltam. Megígérték és újabb egy hét múlva a vállalkozó fel is hívott. Tájékoztatott arról, hogy a kis galambok nem haltak éhen, mert ki sem keltek a tojásból, ugyanis folyamatosan összeszedték a tojásokat, és az azokat tojó galambokat nem csapdázták, ahogyan ígérték.

Lezárták a padlásokat, majd pár hónap múlva megnyitották, és az oda fészkelő galambokat fogták össze a padlásokon.

Erről beszéltünk korábban is, és az egyetlen jó megoldásnak tartjuk, mert a szokásos háztetőkön történő csapdázás során megfogott szülők fiókáit más galambok nem fogadják be és nyomorultul éhen halnak. A kis galambok összeszedése pedig reménytelen, ugyanis a galambok nemcsak padlásokon, hanem épületek párkányain, nehezen hozzáférhető zugaiban, kültéri tárgyak, táblák, lámpák időjárástól védett részein is fészkelnek, és onnan táplálkozni több km-re is eltávolodnak, így a csapdázás mindenképpen árva kis galambok pusztulásával jár. Ennek elkerülésére a legegyszerűbb a galambokat a padláson este, fészkeiken összefogdosni, és ha vannak, fiókáikkal együtt.

Ez mind szép és jó, ha így történik.

De jártunk padlásokon, ahova étlen-szomjan bezárt galambok százai pusztultak el. A legtöbb hulla a lezárt kijárat közelében volt… Ezért állatkínzás és a hullakezelés szabálytalansága, közegészségügyi és állategészségügyi veszélyeztetés miatt ennek kivizsgálását kérjük az önkormányzattól.

A padlásokon befogott élő galambokat a vállalkozó szerint nem ölték le, hanem eladták tenyésztőknek, solymászoknak, és állítólag állatkerteknek.

Pedig az állatkertek ismeretlen eredetű táplálékkal nem veszélyeztetik értékes állataikat. Ezért élve pláne nem engedik be a galambokat. Az állatkerteknek van állatorvosuk, aki ezt tudja, és nem engedi.

A komoly tenyésztők ugyan ezért nem fogadnak be városi galambot, legfeljebb a közéjük keveredett posta- és díszgalambokat, melyekért olykor még komoly árat is fizetnek. De sok galambász még a saját postagalambját sem kéri vissza.

A solymászok között vannak, akik galambbal etetnek, de velük együtt a betegséget is megetetik féltve őrzött solymaikkal. Alig van olyan fertőző betegség, amit nem a galamboktól kapnak el a ragadozó madarak.

Volt egy cikkem egy éve a Pusztadoktor magazinban „Ember az embertől” címmel, melyben arról írtam, hogy sem a galamb, sem más madár betegségei nem jelentenek valós veszélyt az őket gondozó emberre. Mert ember az embertől, de emlős nem minden emlőstől, madár nem minden madártól, de a ragadozó madarak a galamboktól igen, elkaphatnak bizonyos betegségeket. Míg a galambbal is táplálkozó vadon élő sólymok és héják, karvalyok, olykor egyes sasok és bagolyfajok soha nem betegednek meg a galambok betegségeitől, az embernél tartott ugyan ezen fajok közé tartozó solymászmadarak fertőző betegségeit szinte kizárólag galambok közvetítésével, a galambok elfogyasztása révén kapják el. Ennek az az oka, hogy a vadon élő ragadozók ellenálló képessége, életképessége össze sem hasonlítható a sokszor beltenyésztett, bármilyen jó körülmények között, de fogságban tartott társaikkal.

Elmondtam és leírtam sokszor a solymászoknak, hogy madaraik táplálására befogott városi galamb helyett bármi más jobb, mint pl. a saját tenyésztésű galamb, vagy fürj, de legbiztonságosabb az állategészségügy élelmiszerlánc felügyelete alatt tartott és levágott bolti csirke, vagy szigorúan ellenőrzött laborállat.

A galamb tenyésztők között is vannak, akik befogadnak, átvesznek sérült, tenyésztésre alkalmas posta galambot, vagy bizonyos fiókát nehezen nevelő díszgalambok számára dajkagalambnak valót. Vannak akik csak úgy befogadnak akár százat is, azért, hogy legyen, mert szeretik őket. (De nem fizetnek érte sem piaci árat, sem ezreket.) Ilyen galambászokat kutattunk fel, ami nem volt egyszerű, de találtunk helyet mintegy ezer befogott galamb számára.

De Szentesről egyet sem kaptunk. Nem úgy Hajdúszoboszlóról, ahonnan már két fuvar padláson fogott galamb is érkezett, melyeket azonnal továbbítottunk új gazdáiknak. Lehet így is. Lehetett volna Szentesen is. Talán még lehet…

Dr. Déri János