Amnesztia
Október 23. a Szabadság Napja a Madárparkban. Az utolsó szabadon bocsátás napja. Azok tiszteletére és emlékére, akik 1956-ban életüket áldozták, vagy hosszú éveket töltöttek börtönben a szabadságért. Akiket megkínoztak és megaláztak, életük végéig családostul ellehetetlenítettek, száműzetésre, emigrációra, hazájuk elhagyására kényszerítettek. Akik valamiért azóta is hallgatnak azokról az időkről. Abban az épületeben, ahol valamikor kitelepítettek, kényszermunka táborba elhurcoltak éltek rabszolgasorban, most madárkórház működik, ahol azokat a madarakat gyógyítjuk, melyek az emberi felelőtlenség következtében sérülnek áramütés, mérgezés, baleseti sérülések miatt, gyógyulásukig kórtermekbe zárva. Nem tudják, hogy mi következik, és meddig tart a fogság, de talán remélik, hogy egyszer véget ér. Néhányuk számára most jött el ez a nap. A Szabadság Napja. Minden évben ekkor engedjük szabadon azokat a gyógyult madarainkat, melyek alkalmasak az áttelelésre, vagy a késői vonuló társaikhoz való csatlakozásra. De csak azokat. Amelyeket sikerült felkészíteni a mostoha körülményekre, akik télen talán majd fáznak és éheznek, de biztosan túlélik. Erre kiválóan alkalmas volt a mai verőfényes nap. Szokatlan októberi nyár, nem vénsszonyok nyara, hanem igazi nyár hetek óta, délibábbal a Hortobágyon, ahogy kell. De nem tarthat örökké, ha változik a klíma, ha nem, most ősz lenne, ami után a tél következik, a hortobágyi pásztorok behajtási ünnepe is itt van pár nap múlva, nem véletlenül. A darvak tudnak valamit. Majd egy hónappal korábban érkeztek, már szeptember elején annyian voltak, mint máskor októberben, és most, október végén soha nem látott mennyiségben, napi 160 ezernél is többen húznak naplementekor éjszakázó helyeikre. Ez azt jelenti, hogy északról jön a hideg, és egyszer ideér. És akkor már nem lesz könnyű az itt telelő madaraknak. Akik ezt nem bírják, ezért vonulnak el. De akiknek még ez is jobb, mint ott fenn északon, azok ide húzódnak.
Két egerészölyvet, egy barna rétihéját és két bütykös hattyút engedtek szabadon az ünnepi alkalomra ide érkezett látogatók közül az erre vállalkozók. Mintegy száz-egynéhányan gyűltek össze, kicsik és nagyok, hogy útjukra engedjék a ég madarait a nagyröpde előtti kunhalomról.
Az egyik egerészölyv 10 napja érkezett Tiszafüredről, akkor két evező tolla hiányzott, maga törte le őket a saját csőrével, ahogy itt léte alatt a többit is majd valamennyit. Oka áramütés lehetett, ami után gyakori tünet a fonákérzés, olyan rendellenes érzés, érzéketlenség, ami miatt lerághatja, és rendszerint le is rágja saját szárnyát, vagy lábát. Ő megelégedett a repülésben legfontosabb elsőrendű evező tollainak tönkre tételével, melyet kijavítottunk. A solymászatban alkalmazott tollpótlás technikát felhasználva, egy másik, korábban elhullott egerészölyv erre a célra félretett tollait méretre vágva, és saját anyagával, a toll szárával összecsapolva, pillanatragasztóval ragasztottuk vissza. A megoldás a tollváltásig végleges, ameddig ki nem vedli, és ki nem nő az új, saját tolla, tökéletesen tudja használni. Ezeket már nem bántotta, napok elteltével sem szedte ki, hanem láthatóan ápolta, szépen elrendezte, kisimította, bepúderezte, és tökéletesen repült vele. Kár lett volna itt tartani.
A másik ölyv, mely egy hónapja Kecskemétről mérgezés gyanúval érkezett, szintén megérett a szabad életre, társával együtt gyakoroltak gólyák és sasok között a túlélő röpdében. Őt éppen egy kecskeméti látogató engedte szabadon. Mindkettőt széllel szemben idíttattuk el, hiszen a repülőgépek is így szállnak fel, majd szélirányba fordulva vitették magukat a vásártér fölé, ahol termiket, felfelé szálló meleg légáramlatot találva felköröztek és tűnőbe repültek. Ugyanígy tett a szárnysérüléséből felgyógyult fiatal barna rétihéja is. Ő vonuló, és még utoléri társait Afrika felé.
A két hattyút a Madárpark tavára engedtük, ahonnan majd maguktól szállnak fel a vizet hosszan taposva, ha útra akarnak kelni. Csak így tudnak felszállni, nekifutással, vagy a vízen, vagy gyepen. Gyakori sérülésük, hogy víz helyett nedvesen csillogó úttesten landolnak, és megütik a lábukat. Az egyik, egy idősebb hím is így járhatott, mert eltörött az egyik lábujja, melyet egy hónapja külső fémes rögzítéssel, fixateur externe műtéti technikával raktam össze. A csont összeforrt, a fémet kivettük, és pár nap röpdés gyakorlás után mehetett ki a tóra. Vele együtt került szabadon bocsátásra az a még szürke tollú idei fiatal, mely csak legyengült, és a pár hetes kondíció javítás alatt egymás társaságát élvezték. Az elengedést követően is együtt maradtak.
Jó utat, szabadságot, mindenkinek!
Akik most nem mehettek el, majd március 15-én kerülnek sorra. Addig itt biztonságosabb. De velük is történt valami jó: 20 gólyát áttelepítettünk a túlélő röpdéből a nagy, vadító röpdébe. Ők negyvened magukkal itt maradtak augusztus 20-án, mert nem voltak készen. Nem repültek elég jól és nem féltek eléggé az embertől. Így azóta gyakorolták villanypásztoros villanyoszlopokon, sasok és ölyvek között, és leginkább saját fajuk konkurenciája között, a minél gyakoribb ütköztetések miatt szándékos zsúfoltságban a túlélést. Ez a gladiátorképzés része. A legjobban repülőket hosszas hajkurászás után kiválogattuk, és áttelepítettük a nagyröpdébe, ahol négyszer nagyobb területen repülhetnek, de sasok ott is vannak. Ők nem repülnek, gyalog a repülős gólyákat csak ijesztgetni tudják, de ébren tartják a figyelmüket. A röpde egy részébe beengedett látogatóktól a vadabbak elhúzódnak, átrepülnek a röpde másik végébe, magukkal ragadva a szelídebbeket is, így mindegyik elvadul. Pár hét múlva azt sem tudjuk, melyik volt a kézzel nevelt és az embert szülőjének tartott fiatal. A legfontosabb, hogy ő sem tudja. Ez a túlélés és a szabadság záloga a vadmadaraknál.
Dr. Déri János
