A gyerekek szíve, lelke, keze munkája
„Nem minden napi adománygyűjtés a Madárkórházban. A hosszú hétvége során, buzgó kisasszonyaink kis keze által készített támogatói kártyák megvásárlásával támogathatjátok a lábadozó beteg madarak gyógyítását! Egy kártya 200 ft! Gyertek, és válogassatok a kártyák közül! (Amire pedig büszkék vagyunk: mind a kezdeményezés, mind az ötlet, mind a kivitelezés a két kishölgy önálló projektje a madarakért.)”
Ennek a kísérőszövegnek a társaságában jelent meg bejegyzés az augusztus 20-i hétvégén a madárkórház facebook oldalán. Sokan jelezték vissza, mennyire megható volt a gyerekek kezdeményezése. Többen a helyi lakosok, barátok, ismerősök közül csak ezért jöttek el aznap, hogy a lányoknak személyesen adják át az adományokat, gyakran többet is, mint amennyire ők „beárazták” a munkájukat. Mindenkinek köszönjük, hogy támogatta a lányok kezdeményezését!
Aki engem személyesen ismer, sejtheti, hogy ezeket a sorokat is könnybe lábadt szemmel írom. De talán ez nem meglepő, nem én vagyok az egyetlen, akit a gyerekekben levő nagybetűs JÓSÁG így meghat. A humánum ilyen korai megnyilvánulása, a felelősségteljes gondolkodásra utaló magatartás olyan pillanatokat ad, ami elkíséri az embert hosszan, akár egész életén át. A két lány itt él, itt nő föl, így nyilvánvalóan ismerős számukra mindez. Hogy adományt kérünk, hogy „azokat a szegény kismadarakat” megmenthessük. Látták már meggyógyulni, elrepülni és elpusztulni is őket.
Ott ültünk Varga Edittel, Konyhás Pistával, Déri Balázzsal, a vendégekkel, amikor a kézműveskedés egyszer csak megváltozott. „Mi lenne, ha a dicsért rajzokat árusítanánk, és akkor mi is segíthetnénk a kórháznak?” Minden felnőtt támogatta az ötletet, Edit volt a fő katalizátor az eszközök biztosításával, amit a Természet Iskolája programhoz hozott, de azt ekkor még nem tudtuk, mivé fejlődik a folyamat. Pedig hány ilyen példát láttunk már… Így alakulnak ki a közösségi tánc, a flash mob előadások, így születnek egyéni fogadalmakból adományozási akciók, és lám, nem kell ahhoz nagy tapasztalat, elég 8-9 évesnek lenni, hogy megértsük, a ráfordított munka megtérül, a befektetett energia beváltható valamilyen jó cselekedetre. A lányok, Déri Lilla és Konyhás Mira mellett Mira öccse, Ábel is serénykedett. Ő nem rajzolt, nyomdával színesítette az alkotásokat, és kisebb gyerek lévén idővel a lelkesedése is alább hagyott. Nem úgy a lányoké.
Rengeteg kis kártyát rajzoltak, vágtak ki papírból, Mira, akit már sebesített meg papír, le is kerekítette a szélüket, nehogy egy kisgyerek belekapjon. Korukhoz képest komoly fajismerettel rendelkeznek, a nagykócsag, daru mellett felbukkant a jégmadár, de még a hucul ló is. Készítettek plakátot, amire leírták a folyamatot, aztán Berényi Tündével, a Madárkórház egyik dolgozójával, aki a vendégek elirányításában segédkezett, hosszú órákon keresztül álltak a bejáratnál, mondogatták, ajánlgatták a támogató kártyákat. Több, mint 13 ezer forintot gyűjtöttek össze, a kártyákat 200 forintétrt adták.
Több, mint 60 rajzot készítettek együtt. Ekkora gyerekektől ez komoly munka. De tudom azt is, nem csak ők képesek ilyesmire. Sok más gyerek is a világ minden táján. Büszkék vagyunk rájuk. Büszke vagyok rájuk. Egyikük az én lányom.
Veres Hajnalka