Természetes versengés
Fotó: Konyhás István
Nagyon nagy a verseny. Mindenhol. Tulajdonképpen mi is így kezdjük az életünket, egy nagy versenyfutással, még embrió korunkban, aztán folytatjuk az óvodában, az iskolában, a sportban, a munkahelyen, a létfenntartási ösztöntől vezérelve, vagy más, elemi erő hatására, de mindig versengünk, jobbak, szebbek szeretnénk lenni másoknál. Az állatvilágban mindezt természetesnek vesszük, az erősebb, a kitartóbb, a szemfülesebb, vagy a díszesebb állat nyerheti el választottja figyelmét és ezzel a jogot az utódnemzésre. Nálunk embereknél is lezajlik természetesen ez a fajta kiválasztási ceremónia, de a mi érzékszerveink gyakran megcsalatnak, ráadásul a mi társadalmi rendszerünk sokkal kifinomultabban reagál, ha „zsákutcába” kerülünk. Az emberi fajnál a verseny az élet minden színterén jelen van, mi már nem csupán az utódnemzés jogáért küzdünk, hanem a falkavezérségért, a jobb pozícióért, a munkahelyi ranglétrán való előrehaladásért, vagy a figyelemért. Utóbbi elnyeréséért a társadalmi szervezetek is küzdenek, az NGO-k, vagyis a kormányzati irányítás alól kieső szervezetek, a civilszervezetek. Ettől is függ ugyanis a működésük, a sikerességük, a támogatottságuk, ismertségük. Nagy tehát a verseny az adózók figyelméért, főleg most, amikor már csak napok választanak el bennünket az adóbevallás benyújtásától, és ezzel az adó 1%-nak felajánlásától. Sok múlik azon persze, melyik szervezetnek jobb a „reklámja”, a neve, kinek jobb a marketingese, vagy egyáltalán mennyit tud költeni arra, hogy ismertté tegye magát és egyértelműsítse sokakban, igen, érdemes őket támogatni. Nem tagadjuk, mi is költünk erre, másként nem tudnánk adományokat gyűjteni, és talán ennek is köszönhető, hogy sok embert elérünk. De időnként elgondolkodom, vajon akik bennünket támogatnak, miért teszik? Gyakran előfordul a Madárkórházban, hogy egy-egy vendég mintegy mellékesen megemlíti, szokott bennünket támogatni vagy csekkes befizetéssel, vagy az adója 1%-a felajánlásával. Nem kérkednek vele, csak jóleső érzés szemtől-szemben lenni azokkal, akinek valamit adtak. És amikor idejönnek, általában a borzongás és reménykedés látható rajtuk. Mit tettünk, mit teszünk a madarakkal, hogy ide kerülnek, és a remény: talán még van, ami menthető. Egyre többször bukkan fel Sir David Attenborough interjúja az interneten, amiben elmondja, borzalmas dolgokat tettünk a bolygóval, az ENSZ jelentései sem biztatóak és a klímaaktivisták tüntetései is arról árulkodnak, ez a kettősség: a borzongás és remény sok mindenkiben megvan, csak valahogy cselekvésképtelenek vagyunk. Talán éppen ezért választanak bennünket, mert itt egy kicsit valósabbá, kézzelfoghatóbbá válik a természet rendjének óvása. Mi legalábbis ezen dolgozunk. Ebből a támogatásból például drága laborvizsgálatokat tudunk elvégeztetni, ami segíthet kiszűrni akár fertőző betegségeket is, és talán megjavíttathatjuk majd a madármentő kisbuszt, aminek a motorja meghibásodott. És ugyanúgy folytatjuk a madármentést, ahogy eddig tettük, tápláljuk, kezeljük, és ha lehet, elengedjük a madarakat, hogy idén is visszaadhassuk a természetnek, ami a természeté, és reméljük, önök továbbra is megbíznak bennünket támogatásuk révén e nemes feladattal.
Veres Hajnalka
