Sasmérgezés helyett
Fotó: Morvai Szilárd
A sasmérgezés februári lapszámunk témája, mert, bár minden évszakban előfordul, ebben az időben leginkább aktuális. Most előre hoztuk januári számunkban, mert a múlt évben elmaradt, nem volt mérgezés, és reméljük, hogy idén sem lesz. Hogy tényleg ne legyen, talán még időben hívjuk fel a figyelmet a mérgezések veszélyeire. Mert általában nem sast akarnak mérgezni, hanem más ragadozót, vagy mezőgazdasági, vadgazdálkodási kártevőt. Ilyen a dolmányos varjú, a szarka, róka, kóbor kutya, melyek természetvédelmi és vadgazdálkodási kártétele az év bizonyos részében vitathatatlan. A varjúfélék megeszik más, akár védett, akár vadászható fajok tojásait, fiókáit, ezt teszi a róka is, abban az időben, amikor fészkelési szezonban ez a könnyű zsákmány. Az év más részében főleg a pockok fogyasztásával emberi gazdálkodás szempontjából akár „hasznosak” is lehetnek, de ezt a szemléletet bevezető Herman Ottó maga írta le, hogy nincs a természetben sem hasznos, sem káros, csak szükséges. Ha valamely fajnak a megváltozott körülmények kedveznek és más fajok kárára túlszaporodik, akkor egy önszabályozó természeti mechanizmus szerint táplálékhiány, élőhely hiány, vagy valamilyen betegség miatt az állomány magától összeomlik. De nem pusztul ki, hanem egy idő után újra indul a növekedés, majd ismét a csökkenés. Ez a hullámzás tartja fenn a biológiai egyensúlyt. Ha ezt a gazdálkodók, vadászok irányítani, befolyásolni, gyorsítani kívánják, az általuk preferált fajok, pl. a fácán, mezei nyúl védelmében, akkor a megvédendő fajok élőhelyének, táplálékbázisának biztosítása mellett a kártevőik visszaszorítását a jogszabályok adta módon csak lőfegyverrel és csapdázással tehetik. Mérgezést csak jogszabály által kártevőnek minősített, nagy tömegben máshogy nem kezelhető rovarok, mezei pocok, házi egér és patkány ellen engedélyez a jog. Korábban ez nem így volt, az 1900-as évek elején a ragadozók sztrichninnel, szerves foszfát-észterrel való mérgezése előírás volt az apróvadas területeken.
Fotó: Déri Balázs
Ez, mint a legeredményesebb, leggazdaságosabb, ugyanakkor az ökoszisztémára legveszélyesebb módszer, olyan jól sikerült, hogy a 70-es évekre alig maradtak sasok és más ragadozók, de a 2000-ig szelektíven mérgezett varjúfélék populációja is töredékére esett vissza. Ezt mélyítették el és szélesítették ki a táplálékláncba kerülve az állatvilág összességére a növényvédelemben használatos nem szelektív mérgek, mint pl. a DDT. A mérgezések betiltásával, a madárfajok legtöbbjének védelmével és élőhelyük védelmével ez a folyamat megfordult, és mára elmondhatjuk, hogy csaknem minden védett faj visszatért a Kárpát-medencei élőhelyeire, és egyensúlyban van a terület eltartó képességével.
Ugyanakkor a rókák, és az utóbbi évtizedekben beköltöző aranysakálok elszaporodásának, és a természeti területeken kóborló kutyák kártételének a megváltozott gazdasági körülmények között a lőfegyverrel való gyérítés nem tudott határt szabni, és a dolmányos varjak, szarkák és szajkók lőfegyverrel nem veszélyeztetett, védett természeti-, vagy lakott területekre, városokba költözése az ott is alkalmazható élve fogó csapdák használatát, mint az egyetlen hatékony megoldást indokolja.
Az ölőcsapdák, mint az egyébként engedélyezett hattyúnyak, nem szelektívek, és minden évben találkozunk helytelen alkalmazásból, vagy módszer velejárójaként alkalmanként előforduló véletlen balesetek miatt megkínzott, és napokig szenvedő ragadozókkal. Ha elmarad a napi ellenőrzés, az élve fogó, hívómadárral ellátott Larsen csapdában is napokig szenvedhetnek étlen-szomjan a befogott állatok, vagy az őket a csapdában is zsákmányoló ragadozók. Ezzel a csapdázó az állatvédelmi törvény szerint állatkínzás bűncselekményét követi el.
Fotó: Déri Balázs
Ha a gazdálkodó mégis a betiltott, és szintén állatkínzás bűncselekményét megvalósító szándékos mérgezést választja, akkor további beláthatatlan következményekkel járó lavinát indít el. Két dolgot kell erről nagyon jól megjegyezni: az egyik, hogy a méreg nem válogat, azaz nem csak a kiválasztott célállatot öli, hanem mindent, a másik, hogy a mérgezés továbbmegy: másodlagosan, harmadlagosan és sokadlagosan is hat. A táplálékláncba kerülve más, védett fajok méreggel való kontaminációját, vagy halálát, és rajtuk keresztül az élelmiszerláncba kerülve az emberi egészséget is veszélyezteti. Ha tehát egy mérgezett csalétket akár a célállat, pl a róka veszi fel, akár a csalétekből, vagy az elpusztított célállat teteméből fogyasztó védett ragadozó, pl. rétisas mérgeződik, jelentős természetvédelmi kár keletkezik, mely önmagában is börtönbüntetéssel járó bűncselekmény. Ha pl. egy vaddisznó veszi fel a mérget a csalétekből akár közvetlenül, akár a célállat tetemének fogyasztásával, ő is mérgeződik, és elhullik, vagy előtte kevésbé figyelmes, és az őt ezáltal könnyebben elejtő, és elfogyasztó vadász és annak vadásztársai, és családja a következő áldozat a sorban. Nem beszélve arról, hogy ha a közfogyasztásba kerül, milyen beláthatatlan következményekkel jár. Tehát a mérgezés olyan ökotoxikológiai és élelmiszer-biztonsági veszélyt rejt magában, mely nincs arányban sem a vélt eredményével, sem az érte vállalt kockázattal.
Ez nemcsak egy elméleti lehetőség, hanem gyakorlati tapasztalat, és tudományosan igazolt tény, melyet az Állatorvostudományi Egyetem (akkor még SZIE Állatorvostudományi Kar) Gyógyszertani és Toxikológiai Tanszékének és Élelmiszerhigiéniai Tanszékének közös vizsgálatával kísérletesen is bizonyítottunk, melyről számos tudományos cikk jelent meg hazai és külföldi szaklapokban, posztereken, és erről több előadást is tartottunk. Előadtam ezt a FEHOVA-n is, hogy a leginkább érintettek, a vadászok is tudjanak róla.
Fotó: Déri Balázs
A kamara vezetője akkor arra kért, hogy mondjam ezt el minden vadásznak. Ez tíz éve volt, és az erről szóló filmünket: „Álmomban rétisas szállt a kertünkbe” címmel a Magyar Vadászkamara finanszírozta. Folytatása: a „Bogyó visszatér”, már a korábbi és jelenlegi köztársasági elnökök és az MTVA támogatásával készült, abból az alkalomból, hogy az első film főszereplője Bogyó, a mérgezett rétisas sikeres gyógyítás után egy héttel ugyanazzal a mérgezéssel került vissza a Madárkórházba. De egy éven belül ugyanez megtörtént egy másik rétisassal is. Történt ez akkor, Magyarországon, azzal pár száz hazai sas közül néhánnyal, melynek olyan szerencséje volt, hogy időben megtalálták, és elhozták hozzánk. De történhetett volna bárhol a világon, és sajnos történik is, mert ilyen gyakori a szándékos mérgezés. A sas a tápláléklánc csúcsán van, és ha mérgezés miatt megbetegszik, alatta ez egész piramis érintett. Egy sas csaknem száz más érintettet jelent, melyek ott fekszenek a terítéken, de senki nem jegyzi őket, mert nem hírérték a haláluk, csak a sasé.
Azóta minden évben elmondom a FeHoVa-n a színpadon, ahogy most is teszem február 9-én, szombaton, 17 órakor, melyre szeretettel hívunk és várunk mindenkit. Standunknál a Vadászpavilon színpada és a preparátor verseny területe között, a Magyar Solymász Egyesülettel együtt munkatársainkkal és bemutatós madarainkkal Csacsogóval, szárnyaszegett, de simogatható egerészölyvvel, a beszélő dolmányos varjúval, és kézen hordozható japán füleskuvikkal, valamint a solymászok gyönyörű sólymaival és héjáival személyesen is találkozhatnak kiállítás ideje alatt. Itt megnézhető két fenti filmünk is a kivetítőn.
Aki sérült, beteg madarat talál, a kiállítás ideje alatt hozza be, standunkon látvány kezelésben részesül, és további ellátásról gondoskodunk. Szeretettel várunk mindenkit!
Dr. Déri János
