Hortobágyi Madárpark - Madárkórház Alapítvány

Szántó Johanna vagyok, 12 éves. Körülbelül 2013-óta vagyok a Madárkórház lelkes önkéntese. Első élményem a madarakkal az volt, mikor 2012-ben a Madárkórház mikulás ünnepséget tartott a gyerekek számára, természetes volt, hogy ott leszek, hiszen édesanyám a Madárkórház dolgozója 2008 óta. A mikuláson kézre vehettük az egyik dolgozó vörös vércséjét, Ginát. Eleinte nagyon féltem, hogy megcsíp, vagy rosszul tartom. De utána megbarátkoztam a madárral, aki pár perc leforgása után büszkén ült a kezemen. Ezután pedig megismerkedtem a Madárkórház akkori solymászával, Bódis Gergellyel (Bogyó), aki mái napig nagy hatással van rám, mind a való életben, mind a madarak terén. Ő vitt bele engem a solymászat gyönyöreibe, küzdelmeibe és undoraiba. Az idősebb önkénteseknek Tóth János volt a legnagyobb mester e téren, sajnos én már nem ismerhettem, de én is nagy tisztelettel nézek fel a munkásságára. Számomra viszont Bogyó lett az én Tóth Jánosom.

Sokan nem tudják, hogy a madarazás nem csak gyönyörű és fenséges, hanem rengeteg áldozattal, munkával és küzdelemmel jár. Szavakba nem önthető boldogságot és szabadságot érzek, amikor egy madárral lehetek együtt, amikor a kezemen ül és érzem, ez egy különleges kapcsolat. Minden madárral más és, más a kapcsolatom, akár csak az emberekkel, de nem felejthetem el, hogy én vagyok a madarak alatvalója és nem fordítva, én csodálom őket és nem ők engem. Küzdelemmel kapcsolatosan egyik meghatározó élményem volt, mikor mesteremmel, Bogyóval kellett megtanulnom, hogyan is kell magamat megszerettetni egy madárral, hiszen ez nem megy egyik pillanatról meg a másikra. Persze kivételek azok a madarak, akiket emberek közelében neveltek fel emberek. Sok héten keresztül jártunk ki a Madárkórház elé gyakorolni. Sokszor volt, hogy majdnem feladtam, de Bogyó és a családom tartotta bennem a lelket és kitartottam. Akkor tanultam meg leküzdeni az igazán nagy akadályokat, és tanultam meg, hogy minden akadály leküzdhető, csak erősen kell küzdeni és haladni a cél felé. Persze a küzdelmek sorozata itt nem fejeződött be és tudom, nem is fog, hiszen ettől érdekes és hívogató ez a madárvilág.

2013 nyarán volt szerencsém megismerni Cseszlai Zsombort (a fő önkéntes), aki azóta már szinte a családunk tagja. Találkozásunk szintén egy madárral fűzhető össze, mivel egy kis verebet találtunk a kertünkben, állatbarátként pedig kötelességemnek éreztem bevinni a madarat a kórházba. Mivel ez egy kései órában történt, így már a dolgozók nem voltak a Madárkórházban, így a legfőbb önkéntes fogadott és látta el a verebet.

Ezt követően kezdtem el önkénteskedni. Itt megismerkedtem jobbnál jobb lelkű emberekkel, akik ugyanúgy érdeklődnek és csodálják a madarakat, mint én. Sokáig csak mások madarán gyakorolhattam, mígnem otthon is és a Madárkórházban is lett egy komolyabb madaram. Otthon egy dolmányos varjú, akinek le voltak törve a tollai, de mára már kinőttek és azóta repül is. A kórházban pedig egy macskabagolyt vettem a gondozásomba, aki szárnysérült. A macskabaglyot 2016 nyarán Kisteleki Gergely béklyózta fel, majd miután a kezemre vettem, egyből beleszerettem és így nem tudtam elengedni. Így hát itt maradt velem a Madárkórházban és elneveztem Pitypangnak.

Az iskola miatt sajnos csak hétvégente és a szünetekben tudok több időt ott tölteni, de az az idő is mindig tartalmasan és gyorsan telik. Sosincs olyan, hogy ne lenne mit tenni. Hordozom Pitypangot, takarítom a madarak helyét es segítek a Madárkórház dolgozóinak. Gyakran járok el rendezvényekre a madarakkal, ilyen például a FeHoVa, ahol bemutatjuk a madarakat és reptetnek a solymászok. Ilyenkor minden madarakat szerető és madarakkal foglalkozó ember összegyűlik és hallgatjuk a jobbnál jobb madaras történeteket. Nagy köszönettel tartozom Dr. Déri Jánosnak amiért lehetőséget biztosít, hogy a madarakkal foglalkozhassak. Macskabagolynőnek Konyhás István, a Madárpark igazgatóhelyettese hív mostanában. Talán megtartom ezt a nevet.

    Szántó Johanna