Hortobágyi Madárpark - Madárkórház Alapítvány

1991-ben, Hortobágy faluban tartottam hazafelé a kis 13 éves Trabantommal egy beteg állat kezelése után, amikor a Sarkadi utca és a Czinege János utca sarkán szembe találkoztam a Hortobágyi Nemzeti Park Nivájából hevesen integető természetvédelmi őrökkel. Nem csak köszönnek, éppen engem keresnek, álljak csak meg. Ott az útfélen a mindig vidám ragadozó madaras társaság: Dudás Miklós, Sándor István és Bessenyei Bence, akikkel már korábban is rendszeresen tartottam a kapcsolatot kézre került vadmadarak gyógyítása alkalmával, felkértek a Górés tanyán akkor induló ragadozómadár repatriációs állomás állatorvosi ellátására. Főleg baleseti sérült, törött szárnyú ragadozók és törött lábú gólyák ellátása feladat, amihez akkor nem értettem. A madarakhoz igen, hiszen korábbi években a Hortobágyi Állami Gazdaság osztályvezető állatorvosaként, a baromfi- és főleg lúdállomány, mint húzóágazat felügyeletében és közvetlen ellátásában komoly tapasztalatom volt. Szakmai gyakorlatot a lipcsei és hannoveri állatorvosi főiskolákon végezve némi jártasságot szereztem állatkerti madarak kezelésében, később, mint az MME Solymász Szakosztályának tagja, solymászvizsgára felkészítő solymász társaimtól, Bérces Jánostól, és Bogyai Frigyestől eltanultam a ragadó madarak betegségeinek solymászok által gyakorolt tradicionális ellátását, és azokat állatorvosi ismereteimmel kiegészítve eredményesen műveltem is. De csontműtéteket akkor még nem igen végeztek az állatorvosi gyakorlatban. Tanították az egyetemen, de a Juhász testvéreken kívül – akik magánklinikájukon akkor még féltve őrizték a „titkokat” – nem értett hozzá sok állatorvos. Ők is főként kutyákat, macskákat műtöttek, de madár csontműtét specialistáról az egyetemi sebészetről az állatkertet akkor ellátó Dr.Tóth József tanár úr kivételével nem volt tudomásom. Pedig volt: Dr. Lakos István orosházi baleseti sebész, akit, mint solymásztársamat régóta ismertem, a humán gyakorlatban alkalmazott technikát több, mint 100 sikeres csontműtét után ragadozó madarakra adaptálta. Én nem is tudtam róla, a Nemzeti Park munkatársai viszont igen. Ott, a Sarkadi utca és a Czinege utca sarkán beszéltük meg, hogy majd elhívják a kollegát és megtanít mindenre.

Úgy is lett. A Górés, egy régi tanyasi iskola épülete a feketeréti mocsár szélén, Hortobágy falutól 25 km-re, melyből az utolsó pár kilóméter Tarbant- és minden más terepjáró marasztaló sáros földút. (Legendás elakadásaim voltak ott a későbbiekben.)

A telep néhány, oldalról teljesen zárt, felülről dróthálóval fedett fabódéból állt, ahol sérült ragadozók: sasok, ölyvek, vércsék, baglyok várták jobb sorsukat. Az iskola épületében a telep gondnoki lakásának konyhaasztala volt a műtő. Lakos dr. ketamin injekcióval altatta el az akkor érkezett ölyvet és pár perc alatt összerakta a szárnyát. Akkor csak a velőűrszegzéses technikát alkalmaztuk, a csont velőüregébe vezetett fémrudakkal, melyeket kézi hajtású amerikánerrel fúrtunk be. Bent maradó fémeket tettünk be, a madár azonnal repült és pár nap múlva akár el is engedhettük.

Azóta éppen 25 év telt el…

Ez alatt több, mint 10 000 csontműtétet végeztem. Az egy vastag, a velőúrt teljesen kitöltő velőűrszeget felváltotta a több vékonyabb, és később a fixateur externe, a fémes külső rögzítés technika. Ebben már Dr. Beregi Attila barátom segített, akivel együtt kezdtük, és az általa az egyetemen alapított, mára már tanszékké fejlődött Egzotikus Osztályon tanítják mindezt a hallgatóknak.

A Górés intenzív osztályát pár év múlva beköltöztettük Hortobágyra a lakásomba, a járhatatlan terepviszonyok miatt. Később a lakás megtelt madarakkal, a folyósótól a gyerekszobán át fürdőszobáig, ahol az akkor még kicsi gyerekeim is eteték őket csipesszel, és örömükre a műtött törpegém a fürdőkában uszkáló apró halakat fogta ki, ahol alkalmanként uhu, vagy rétisas is ült a kád szélén. A lakás így egy idő után élhetetlenné vált, és a garázs megtelte után végül a szomszéd épületet vásároltam meg madárkórház létesítése céljából. Ez már 1998-ban volt, és az épület átépítése és az udvaron felépített röpdék betelepítése után egy év múlva létrehoztuk a kórházat működtető Madárkórház Alapítványt.

Kezdetben a HNP górési telepére szállítottuk vissza az intenzív ellátást már nem igénylő betegeket, később a visszavadítás általunk kidolgozott lépéseit a saját nagyröpdéinkben már eredményesebbnek láttuk. Az idén 10 éves Madárpark létrejöttével ez a tevékenység a madarak beérkezésétől a szabadon bocsátásig itt történik, és nyomon követhető a látogatók részére is. Ezt a célt szolgálja a Látványkórház, ahol Európában először és egyedi módon mutatjuk be a madarak kezelését, és gyógyuláshoz, szabadon bocsátáshoz vezető folyamatot, úgy, hogy az egyirányban átlátható, hangszigetelt üvegfalak mögött a madaraknak nincs tudomása látogató forgalomról. Azóta évi 1000 madár befogadásával és 300 beteg egyidejú elhelyezésvel a legnagyobb ilyen jellegű intézmény működik az országban. Példánkat sokan követik, még azok is, akik korábban szkeptikusak voltak, sőt, ellenezték, és be akarták tiltani ezt a tevékenységet. Hazánkban és külföldön is alakultak hasonló létesítmények. Oktatóközpontunkban az egyetemmel együttműködve adjuk át az itt megszerezhető tudást számukra, itt, és előadó körútjainkon óvódától egyetemig országszerte. Évek alatt számtalam újságcikk, TV műsor és hiradós anyag, és több film is készült rólunk.

Ismernek és keresnek is sokan. Nemcsak a hozzánk bérkező, mintegy ezer madár bejelentőivel beszélünk 24 órás készenlétben, hanem háromszor ennyit küldünk az országban található hivatalos mentőhelyekre, állatkertekbe, nemzeti parki és magán mentőállomásokra, melyek közül több, mint 30-at saját önkénteseink működtetnek. Madármentő hálózatunkban mintegy 200 önkéntesre számíthatunk, akikben megbízhatunk, mert évek alatt visszajárva itt a Madárparkban elsajátították mindazokat azokat az ismereteket, amelyek a madarak mentéséhez megfelelő szakmai és erkölcsi alapot adnak, és teszik mindezt saját költségükön. Önkéntesprogramunk már túllépte hazánk határait, a hazai iskolai szünetekben segítőkön, valamint a kötelező 50 órát teljesítőkön, és a felsőoktatási szakmai gyakornokokon túl rendszeresen fogadunk külföldi önkénteseket is. Volt itt osztrák ás spanyol állatorvostan-hallgató, portugál és szerb állatorvos, román, olasz és legutóbb két nepáli önkéntes is. Több állatorvost neveltünk ki, akik egyetemi éveik alatt az összes nyarat nálunk töltötték, elsajátítva a belgyógyászati és sebészeti ismereteket, és több, mint tízen írták szakdolgozatukat, végzik TDK és PhD kutatásaikat az itt folyó munkáról.

A kórházat és a Madárparkot látogatók igényeinek megfelelően ebben a munkában bárkinek részt lehet venni, madarat eteni és a gyógyultakat szabadon engedni, az itt maradókat örökbe fogadni, szelíd madarainkat simogatni, beszélő hollónkkal társalogni, és solymászbemutatóinkon élvezni szabad szárnyalásukat. Túrákat vezetünk a pusztába a darvakat, sasokat természetes környezetben látni kívánó érdeklődőknek, az igényesek számára fotóleseink is vannak, és az ide látogatókat szállással étkezéssel is kiszolgáljuk.

Erre hívjuk és várjuk Önöket október 16-án, 11 órára, az intézményes madárgyógyító tevékenységünk 25 éves évfordulójának megünneplésére, ahol a „hőskorszak” fenti résztvevői is megszólalnak.

Dr. Déri János