Hortobágyi Madárpark - Madárkórház Alapítvány

Persze jár hozzá egy nyilacska is, de az mellékes…, ugyanis volt egyszer egy egerészölyv. Az egerészölyv hazánk leggyakoribb ragadozó madara, bár elég szoros a verseny közte és a messze legismertebb baglyunk, az erdei fülesbagoly között. Az egerészek országos állományát 18 000 pár körülire teszik, ennek ellenére azok, akik még hisznek a teljesen alaptalan vadgazdasági kártételében, jóval többről beszélnek. Ez a madár szinte kizárólag apró rágcsálókkal táplálkozik, jellemzően mezei pocokkal. Fiókái felneveléséhez képes bőven több mint ezer ilyen kis testű emlőst zsákmányolni, ami valljuk be, hatalmas teljesítmény, tekintve a rövid időtartamot és a madárfaj országos állományát. A tévhit, miszerint nyulat, fácánt ejt el nagy rendszerességgel onnan ered, hogy a téli időszakban, mikor a zsákmányállatai száma drasztikusan lecsökken, megemelkedik a dögfogyasztása. Egy-egy télen az egyéves fiatal egyedek akár 60%-a éhen halhat. Ilyenkor gyakran látható, amint sérült, beteg, sebzett nyulak, fácánok tetemeit fogyasztják. Ezt a gondatlan szemlélő könnyen predációnak tekintheti, holott kizárólag dögevésről van szó. De mégis, hogyan jön egy ilyen kiemelten értékes – szerintem legalább annyira kedves – ragadozóhoz egy szívecske? Elmesélem. Érkezett hozzánk egy egerészölyv egy gyönyörű májusi délutánon. A kondíciója szörnyű volt, orsócsontján nyitott, singcsontján zárt töréssel. A sérülését legalább egy hete szerezte, állapota siralmas volt. De neki repülnie kellett! Repülni, de nem is akárhogy, a szabadban, újra, alternatíva nélkül. Ez nem egyszerű dolog. Egy madárszárny nagyon bonyolult eszköz, az ember alig több mint 100 éve képes hasonló aerodinamikai elveken működő eszközöket készíteni, egyáltalán felismerni, mi is a lényege – persze az első irányított repülésünkhöz motor is kellett, az elmondottakat csak a szárnyakra értem – éppen ezért, nem elég neki „bicegve” repülni vele, mindezt úgy kell tennie, hogy az égből lecsapva a hüvelykujjnyi pockot hiba nélkül el kell találnia. A műtét nem volt túl hosszú, de annál nagyszerűbb. Az elhalt csontszövetet eltávolítottuk, majd a velőűr-szegzés során hézagot hagytunk, hogy a csont összeforrva elnyerje eredeti hosszát. Az eredmény tökéletes volt. Alig egy hónap elteltével a szegeket eltávolítottuk és az ölyv, ha kicsit esetlenül is, de elkezdte próbálgatni szárnyait, immár életében másodszor. A további egy hónap, amit a röpdéinkben eltöltött, elégnek bizonyult ahhoz, hogy senki meg ne mondja, ő egy hibátlan, egészséges egerészölyv. Fontos megjegyezni, hogy egy fiatal, mentett, elárvult fiókát, melyet mi nevelünk fel, in vitro, soha nem szabad elengedni a megfelelő vadásztatás nélkül, lévén egy ragadozómadár közel egy hónapon át a szülei társaságában, tőlük élelmet kapva sajátítja el a zsákmányszerzés képességét. Ebben az esetben nem erről volt szó. Szívecskés ölyvünk több mint egy éves volt, aki már alkalmazkodott a szabad élethez, sőt, első telét is sikeresen átvészelte. Ezeknek köszönhetően minden előzetes gyakorlatozás nélkül szabadon engedhető volt. Így esett, hogy a Hortobágyi Vadasparkban a Hortobágyi Nemzeti Park alkalmazottjainak, – mint gondos megtalálók – kezéből elengedésre került. Páciensünk elfeledett rutinját hiány nélkül visszaszerezve szállt át a rónán, ami a legidősebb és legnagyobb, számomra legkedvesebb nemzeti parkunk szívében volt, így biztosítva védencünket arról, hogy lesz még módja fészekanyagot hordani egy új nemzedék jövőjéért.

Pardon, a szívecske… Egy göndör hajú tündéri lány egy dobozzal a kezében, ami egy sérült madarat rejt, igen megkapó élmény tud lenni. Így érdemelte ki szívecskés ölyvünk a megkülönböztető jelzést és odafigyelést.

Kiss Balázs