Hortobágyi Madárpark - Madárkórház Alapítvány

2019.09.21.-én ünnepeltük a Madárkórház Alapítvány fennállásának 20. évfordulóját. A rendezvényt énekszóval nyitottuk meg Veres Hajnalka előadásában, majd Gencsi Zoltán, Hortobágy község alpolgármestere köszöntötte a hallgatóságot. Ezután Bodó Sándor államtitkár, országgyűlési képviselő tartott beszédet, melyet solymászbemutató követett. A Madárpark megtekintése után Oszter Sándor Kossuth- és Jászai díjas színművész vers előadásával folytatódott az ünnepség. Felszólalt ezután Dr. Aradi Csaba, a Hortobágyi Nemzeti Park nyugalmazott igazgatója, akinek javaslatára lett kórházunkból alapítvány 20 éve, valamint Dr. Kiss József, A Madárkórház Alapítvány kuratóriumának elnöke. Végezetül állatorvosunk, Dr. Déri János foglalta össze az elmúlt 20 év eseményeit, mérföldköveit, mely után állófogadás keretében a megjelent támogatóinknak, önkénteseinknek 1-1 facsemetével – melyet hazavihettek elültetni hozzájárulva a természetes élőhelyek bővüléséhez –  köszöntük meg a rengeteg segítséget, mert nélkülük nem sikerült volna felépíteni mindazt, amit ebben a két évtizedben.

Az eseményt facebook oldalunkon élőben is közvetítettük:

Fotógaléria:

Visszaemlékezés:

A Madárkórház Alapítvány 1999. szeptember 21-én került bejegyzésre a Hajdú-Bihar Megyei Bíróságon. Ez volt az első és akkor egyetlen madármentő civil szervezet. Azóta számos követőnk akadt. 20 éve volt, ezt ünnepeljük most.

Úgy kezdődött, hogy Aradi Csaba, a Hortobágyi Nemzeti Park akkori igazgatója javasolta, hogy hozzunk létre egy alapítványt. Azért, hogy a már 1991-óta az általam állatorvosként ellátott Górési Ragadozómadár Repatriáló Állomás betegeinek gyógykezelését finanszírozni tudjuk. Ez volt az első hazai madármentő hely, állami, nemzeti parki tulajdonban és működtetéssel. A szakmai alapokat solymász barátom, dr. Lakos István humán baleseti sebész tanította meg, aki mentett ragadozó madarakon és gólyákon alkalmazott először csontsebészeti eljárásokat, melyeket akkor az állatorvoslásban nem nagyon ismertek, nem is tanítottak. Ő százegy-néhány műtét után megmutatta-megtanította nekem a „titkokat”, és azóta már 10 ezret jóval meghaladó műtéttel a hátam mögött magam is tanítom a fiatalokat. A madarak tartásában, rehabilitációjában, és visszavadításában (repatriációjában) a nemzeti park szakemberei: Dudás Miklós, Sándor István, Bessenyei László Bence, és önkéntesként többek között Solt Szabolcs vettek részt. A kezdeti sikerek mellett keserű tapasztalatokat is szereztünk főleg a gólyák túlélése tekintetében. A tartási-takarmányozási elvadítási feladatokhoz a vadmadarakhoz legjobban értő solymászok segítségét vettük igénybe. Magam is az voltam, de oda állandó jelenlét kellett, ezért ajánlottam Kiss Róbert solymászt a Fővárosi Állat- és Növénykertből, aki azóta is ott van. A gólyák túlélését később, már a hortobágyi Madárkórházban sikerült megoldani a csoportos tartással. (Egyedül ugyanis az emberi környezetben nem akartak enni, és bőséges takarmányozás, sőt tömés ellenére is inkább éhen haltak. Csoportosan az egymással való vetélkedés viszont feledteti velük a rabságot, és a táplálékért is vetélkedve nemcsak életben maradnak, hanem jobban is gyógyulnak.) A madarak számának növekedésével a költségek is kezdtek lényeges szerepet játszani. Adott akkor a Nemzeti Park Igazgatóság szerződés szerint megbízási díjat cégünknek, a Pusztadoktor Kft.-nek, de ez a pár tízezer Ft 1999-ben az akkor évi 200 beteg gyógyszerköltségének a tizedére sem volt már elég, kiszállásra, munkadíjra végképp nem. Többet nem tudtak, nem is akartak. Adjon a Minisztérium, ha majd pályázunk. Adott is.
De előtte kérésemre dr. Fekete Miklós állatorvos barátom megalapította a Madárkórház Alapítványt, és lakásomon létrehoztuk és engedélyeztettük a kórházat. Ehhez elengedhetetlen volt Bánhidi Zoltán adományából vásárolt altatógép, és a Philips Magyarország Kft. által adományozott röntgen készülék. A kertben Szappan László solymász barátom tervei szerint, az ő irányításával és kétkezi munkájával, valamint Dudás Miklós, Baji-Gál Erzsébet és Takács Attila későbbi kuratóriumi tagok segítségével felépítettük a röpdesort, mely ma is áll.

2000-ben a tiszai cián szennyezés miatt mentett és később szabadon bocsátott rétisassal a „Ciános” sassal országos és nemzetközi ismertségre tettünk szert. Ennek kapcsán diagnosztikai vizsgálatokra, ólom szennyezés felmérésére 5 milliós támogatást kaptunk. Évekig kaptunk pár százezres céltámogatásokat konkrét programokra, ismeretterjesztő előadásokra, madármentő táborokra, csak működési költségekre nem. Ezt egy darabig állatorvosi szolgáltató cégünk, a Pusztadoktor Kft. finanszírozta, amíg tudta, de szükségessé vált a támogatók és főleg az 1 %-ot felajánlók segítsége. A „Ciános” sas keltette turisztikai érdeklődés sürgette a tevékenységünk bemutatását a nagyközönség számára, ezért önerőből létrehoztuk a volt gazdasági garázs épületében első madármentő kiállításunkat. Ismertségünk és a tevékenység népszerűsödése eredményeként egyre több madár érkezett, egyre több feladattal. A madarakért érte kellett menni, a takarmányért is, ehhez autó kellett. A megelőzést célzó szemléletformálás érdekében jártuk az országot, és előadásokat tartottunk, kiállításokon vettünk részt. Dolgozókat kellett felvenni, minden egyre többe került, és 2002-ben hirtelen elakadt a hazai állami forrás. Minden tekintetben. Olyannyira, hogy bezárásunkat szorgalmazta pontosan az a hazai természetvédelem is, aki helyett éveken át dolgoztunk átvállalva a védett állatok tulajdonosi jogából adódó állami feladatát. A bezárástól nem is álltunk messze, mert tényleg nem volt miből fizetni a költségeket. Saját családi kasszából húztuk valameddig, amely alkalmanként azóta is szükséges átmeneti likviditási gondjaink megoldására, de akkor nem volt tovább. Ha nem is húztuk volna le a rolót, de vissza kellett volna állni a családi mentőállomás szintjére, veszélyeztetve az akkor már több száz bent ápolt madár egészségét és életét. Akkor jött segítségünkre a média. Konkrétan Pocsai István, az RTL Klub akkori tudósítója, aki elsőként kongatta meg a vészharangot kellően dramatizálva. A hírt átvette az összes csatorna és sajtóorgánum, és napok alatt olyan országos összefogás alakult ki a madárkórház megmentéséért, hogy közadakozásból át tudtuk vészelni a válságot. De nem csak halat kaptunk, hanem hálót is. Több cég is segített, így a Landmann Kft., amely a madarak filmszereplését ajánlotta, és Vajda Márta, akkor a Civilkomp Alapítvány aktivistája meghívott egy képzésre, amely sokat segített a későbbiekben. Azóta működésünk stabil, és ha sokszor szűkösen is, de sikerül addig nyújtózkodnunk, ameddig a takarónk ér. Gyógyítottuk a madarakat, standoltunk, okítottuk az embereket rendületlenül.

Az elmúlt 20 év képekben:

Hazai pályázatokon azóta sem értünk el sikereket, de 2004-ben Hortobágyon első uniós pályázóként megnyertük a Madárpark turisztikai megvalósítását, melyet 178 milliós támogatással 2006-ban meg is nyitottunk. Nem volt zökkenőmentes, mert ennek sem drukkolt senki, a minisztérium legkevésbé, de az idő minket igazolt. Mindenért nagyon meg kellett dolgoznunk, de mindig voltak segítőink is. Hálával tartozunk ezért többek között dr. Gombos András államtitkárnak, Filep Mária főépítésznek, Csiha Gábor hivatalvezetőnek, és sok más támogatónknak. A Madárparkot további uniós pályázatokkal többször fejlesztettük, oktatóközpontot, irodát, labort, önkéntesszállót hoztunk létre.
A beérkező madarak száma megtízszereződött, mára eléri az évi 2000-et. A kezdetben két-három fővel működtetett kórház ma 10 dolgozóval üzemel, három madármentő kocsink állandóan úton van, diszpécser központunk éjjel-nappal telefonos ügyeletet tart, és több mint 300 képzett önkéntesünk dolgozik az egész országban. A kezdőknek madármentő táboraink vannak, emellett külföldi önkénteseket is fogadunk, jelenleg is dolgozik itt egy 20 fős nemzetközi csoport. Hét magyar és két erdélyi állatorvos kolléga mellett egy osztrák, egy portugál, egy szerbiai és egy olasz állatorvost képeztünk tovább. Tartottunk képzést Erdélyben állatorvosoknak és itthon emirátusi hallgatóknak, és formáljuk a szemléletét annak 20-30 ezer látogatónak, akik évente felkeresik a Madárparkot. Szentesen 2 éve mentőállomást nyitottunk, és folyamatban van nyíregyházi, tiszaföldvári, szigetszentmiklósi, szekszárdi, és két budapesti mentőállomásunk engedélyeztetése.
Ismertek vagyunk az országban, de külföldre is hívnak. A Felvidékről, Erdélyből rendszeresen érkeznek madarak, de voltunk Kárpátalján is gólyát műteni. Módszereinket, így a saját találmányú áramütést megelőző villanypásztoros leszoktató rendszert Amerikában is alkalmazzák, és az általunk először erre a célra használt, egy irányban átlátható üvegen át való megfigyelést és bemutatást, a tevékenységünk turisztikai bemutatását, a látványkórházat és a „bemenős” röpdét több helyen vették át az országban és külföldön is. Öt film készült rólunk, melyek közül több díjat is nyert, és számtalan rádió- és TV riport, híradós anyag, újságcikk, két ifjúsági könyv, valamint az online média mintegy 80 000 követővel.

Ez mind nem jött volna létre munkatársaink kitartása és támogatóink segítsége nélkül, melyet hálásan köszönünk. Segítségükkel ez alatt a 20 év alatt felnőtt egy olyan nemzedék, akiknek már nem kell kitaposni az utat, van mit követniük, és akik már most is részt vesznek, és a jövőben is részt fognak venni ebben a csodálatos munkában a természet megőrzéséért, az állatok megmentéséért, Isten áldásával.

Dr. Déri János